|
 Vendég: 18
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Vajon honnan származik az emberiség? Megtudhatjuk az igazságot? Összeesküvés-emlélet és a titok nyitja a Mecsek erdeiben rejtőzik...
 V
Jonathan Jackson, történelem professzor hosszasan vakarta gyér szakállát portlandi lakásában. Bizalmatlanul méregette az öreg indiántól furcsa módon kapott írást:
Fehér Holló unokájával, Kicsi Varjúval a rezervátumba hazafelé tartott. Hirtelen egy fekete medve tévedt eléjük az erdei úton. Kicsi Varjú félrerántotta a kormányt, és furgonjuk az útszéli fának csapódott. A teherautóban lévő kanna felborult, az öreg pipájából kiesett parázs belobbantotta a szétfolyt gázolajat. Jackson éppen a közelben tanulmányozta a sziklarajzokat, mikor felfigyelt a balesetre. Az autó már lángolt, mire a férfi odaért. Fehér Hollót biztonságos távolságra vonszolta, majd gondolkodás nélkül visszament a kamaszért. Kicsi Varjú a kormányra dőlve eszméletlenül feküdt. Jonathannak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kirángassa a furgonból, szerencsére nem volt bekötve.
Pár nappal később a professzor ismét a sziklarajzokat vizsgálta ugyanott. Váratlanul megjelent egy csapat hosszú hajú vadász, élükön Fehér Hollóval.
– Megmentetted az életünket, cserébe értékes ajándékot hoztam. A Nagy Szellemek azt mondták, örülnél neki.
Az öreg átadta neki a tekercset, majd szó nélkül távozott. Jackson meglepetésében még köszönni is elfelejtett.
Jonathan kissé szkeptikusan állt neki a tekercs megfejtéséhez, ugyanis egy cseroki nyelven írt vers bontakozott ki a szeme előtt. Ám ahogy egyre előrébb haladt a fordítással, úgy érezte valami „nagyba botlott”. A leírt dalban Vörös Sólyom arról regélt, hogy a Nagy Szellemek rábízták az emberiség titkát, méghozzá egy olyan másik földrészen élő nép nyelvén, akire senki sem gondol. A szöveg utolsó versszaka valóban teljesen különbözött a cserokitól. A professzor beszkennelte az ismeretlen jeleket, majd elindította az íráselemző szoftvert. Nem kellett sokáig várnia, az eredmény hamar megjelent a monitoron: magyar rovásírás. A férfi rákattintott a fordítóra, és végre érthetővé vált az utolsó versszak:
„A nagy lapos tótól délre fekvő hegyek
legmagasabban fekvő tetejét keresd.
Ha megleled a Turul barlangját,
megtudod az emberiség titkát.”
Másnap reggel Jackson első útja az egyetemre, a legjobb barátjához és kollégájához, Denzel Kimonthoz vezetett. Denzel hangosan hümmögve olvasta az írást és végül a megfejtést.
– Szerinted, mennyire vegyük komolyan ezt a papírost? – kérdezte még mindig egy kicsit kételkedve Jonathan.
– Ez itt nem akármi! Vajon miért foglalkozna egy indián a magyar rovásírással? – válaszolt izgatottan Kimont.
– Csakhogy ez a tekercs nem lehet idősebb 1809-nél, ugyanis a cseroki szótagírást akkor dolgozta ki Sequyah, ezt te is tudod.
– A magyar rovásírás viszont többezer éves. Mindenesetre egy C-14-es karbon vizsgálat nem ártana. Máris intézkedem.
A karbon vizsgálat kimutatta, hogy a tekercs nagyrészt az 1820-as évekből való papír, de a vége a Kr. utáni 40-ből származik. A tudósok csodálkoztak, hogyan lehetséges két különböző korú papírt úgy összedolgozni, hogy ne legyen nyoma, ám a válaszra nem jöttek rá.
Jackson és Kimont viszont másra akart rájönni, méghozzá arra, van-e alapja a versnek.
– A nagy lapos tó hol lehet? – kérdezte Jonathan. – Ha megtaláljuk, onnan már könnyebb lesz ráakadni a hegyekre, meg a barlangra.
– Azt írja Vörös Sólyom, hogy olyan népnél van, akire senki sem gondol. Miért magyar rovásírással írták a dal végét, ha nem azért, mert a titok nyitját Magyarországon találjuk? Te gondolnál a magyarokra? Na, ugye.
– Rögtön keresek az interneten egy domborzati térképet… Aha, itt is van. Nézd! A nagy lapos tó a Balaton. Viszonylag sekélynek számít.
– És a délre fekvő hegység pedig… a Mecsek. A legmagasabb pontja… a Zengő.
– Azt hiszem, itt az ideje meglátogatni Magyarországot.
– Sajnos, én nem érek rá, az Oxfordra kell mennem előadást tartani. A hallgatóknak két kreditet ér, ha végigszenvedik az agymenésem – vigyorgott Denzel. – Majd utánad megyek.
– Így lemaradsz a kalandról.
– Remélem, a lényegre azért odaérek. Később hívlak.
***
Két nappal később Jonathan Jackson professzor a Mecsek erdeit járta. Tetszett neki a csend, a nyugalom, bár néha fennhangon bosszankodott a sok eldobott szemét láttán, mégis az erdő flórája és faunája páratlan élményben részesítette. Megfogadta, később visszatér a várromokat tanulmányozni, és nem utolsósorban kíváncsi volt Pécs – amit ő inkább a római nevén, Sopianaenak hívott – múzeumaira, templomaira is.
Jacksont különös képességgel áldotta meg a Sors: bárhol járt is a világban, mindenhol célba talált kísérő nélkül. Sosem tévedt el, jól tájékozódott, vagy éppen kérdezett, ha szükségesnek ítélte. Ez kivételesen kollégáját, Denzel Kimontot is jellemezte.
A Zengő hamar a professzor látóterébe került. A csúcsra vezető turistaútvonal jelét könnyedén meglelte az angol nyelvű térképen, így nem akadt más dolga, mint követni azt. A csúcson megnézte a várat, és a látvány néhány percre elfeledtette vele, hogy tulajdonképpen miért érkezett. Mikor kigyönyörködte magát, elindult megkeresni a Turul barlangját. Csak akadt egy aprócska bökkenő: a turistatérkép egy barlangot sem jelzett a közelben. Elővette laptopját, és a neten kutatott a lehetséges üregek után, de sikertelenül. Visszatette a számítógépet a hátizsákjába, újból elővette a térképet.
„Ha találok forrást, akkor talán azon a környéken lehet a barlang, nem messze onnan, ahol a víz feltör. Nocsak, itt is van! A Gizella-forrás.”
Jonathan úgy döntött, letér a kijelölt turistaútról, és leereszkedik a Bodzás-völgybe a forráshoz. Mikor leért, megmosta az arcát, majd nagyokat kortyolt a hűs patakból. Közel s távol egyetlen embert sem látott.
– Vörös Sólyom, segíthetnél egy kicsit – motyogta kissé szórakozottan.
Váratlanul kopogásra lett figyelmes. Egy fekete harkályt pillantott meg. A férfi elővette a digitális fényképezőgépét, hogy megörökítse a ritka madarat, ám huss, a kopogtató átrebbent a következő fára.
– No, várj csak, kis komám, nem úszod meg ilyen könnyen! – mosolygott a professzor. Mindenáron lencsevégre akarta kapni a harkályt, de az nem adta meg magát. Fáról-fára szállt, kopogtatott itt-ott, látványosan illegette magát, végül leszállt egy öt méter magas, kúszónövényekkel sűrűn benőtt sziklafal tetejére.
– Most meg vagy! – A fénykép tökéletesre sikerült.
Jonathan hideg fuvallatot érzett. Közelebb lépett a falhoz, szétráncigálta az indákat, és megpillantotta a rajzot. Újra elővette a laptopot, kikereste a turulos képeket az archívumból. Egyezett.
A professzor karnyújtásnyira került a megoldástól. Sietve széthúzta a növényeket: egy szűk hasadékot talált, le kellett vennie a hátizsákját, hogy beférjen. Tízméternyi oldalazás után, kitágult a barlang. Jackson görcsösen fogta zseblámpáját. Lassan körbepásztázott a falakon. Különleges barlangrajzokra számított, ám a falak olyan kopárak voltak, mint a sivatag. Kissé csalódottan folytatta az útját, amikor egy újabb Turul tűnt fel a fényben. A professzor elővette a fényképezőjét, lefényképezte. Odalépett, ujjaival megérintette a rajzot. Az megmozdult, lassan körbefordult, majd leesett. Mögötte kicsi üreg tárult fel. Mélyen bent a falban egy henger feküdt. Be kellett nyúlni érte.
A férfinak eszébe jutott a sok kalandfilm, meg hogy mi minden lehet az üregben, kezdve a pókoktól a mérges kígyókig. Jonathan szíve szaporán vert, jobb kezét lassan beeresztette, közben pedig elfogta az undor, vagy éppen kirázta a hideg, ha a nyirkos falakhoz ért. Megfogta a hengert, s óvatosan kihúzta. Szerencsére a keze épségben maradt, nem történt vele semmi, leszámítva azt a néhány hatalmas, nyálkás meztelen csigát, amik korcsolyapályának nézték a karját. A férfi undorodva lerázta az állatokat.
Mikor kissé megnyugodott, a lámpa fényénél jobban szemügyre vette a kincset. Leheletkönnyű fémötvözetből készült, a felülete tele volt rovásírással. Jonathan letette a földre, hogy képet készítsen róla. A henger hirtelen szétnyílt, és kiegyenesedett, mint egy papírlap. A férfi több fotót készített róla, majd finoman megfordította. A belső felén is jeleket talált. Amint végzett, laptopjával kioldalazott a szabadba. Rákötötte a fényképezőgépet, feltöltötte a képeket, s bár a jel igen gyenge volt, csatlakozott a netre. A képeket elküldte a portlandi egyetemre. Aztán támadt egy ötlete. Elküldte őket az itteni ismerősének is, arra az esetre, ha útközben történne valami a laptoppal.
Jackson egyszer csak léptekre lett figyelmes. Denzel Kimont bukkant elő a fák közül.
– Helló Jonathan!
– Denzel! Hogyan akadtál rám?
– Megmutattam a fényképedet néhány kirándulónak. Mondták, hogy láttak itt a völgyben egy hozzád hasonló pasast, aki madarat üldözött. Rád ismertem – húzta szélesre a száját Kimont. – Mit találtál?
– Öregem, ettől padlót fogsz! Most kezdtem el fordítatni a szöveget. Hihetetlen… Mondatonként haladok… Ez minden képzeletet felülmúl… Az emberiség nem a Földről származik, hanem egy másik bolygóról a naprendszerünkben. Az idegenek csatájának kellős közepébe csöppentünk bele, amikor beléptek a galaxisunkba. A vége az lett, hogy felrobbantották a szülőbolygónkat. De előtte párezer embert sikerült átköltöztetniük ide a Földre.
– A Mars és a Jupiter közötti aszteroidamező. Több világegyetem-kutató feltételezi, hogy ott egy bolygónak kellett lennie. Valószínűleg annak a darabjaiból lett a kisbolygó-gyűrű.
– Az idegenek távozása után néhány kinevezett vezető felismerte, ha a meglévő és az idegenektől kapott tudást eltitkolják, akkor uralkodhatnak a többiek felett. Megépítették az ókori épületeket, hogy úgy tűnjön, mintha a Földről származnánk. És ott folytatták a történelmet, ahol a szülőbolygón abbamaradt. Próbálták elfeledtetni az emberekkel a származásunkat. Az írás megemlít egy csodatévőt, akinek szörnyű halált kellett halnia, és nem azért, amit később leírtak, hanem, mert el akarta mondani az igazat. Aztán mikor látták, hogy még mindig sokan emlékeznek a múltra, el kezdték üldözni ezeket az embereket is, majd igyekeztek az összes korszakalkotó találmányt eltűntetni, míg végül minden a feledés homályába veszett.
– A sötét középkor…
– Ez még nem minden. A vezetők észrevették, hogyha valaki megvizsgálja a csillagok állását, rájöhet, nem stimmel az ókori írásokban leírtakéval, ezért kiszámították, hogy a szülőbolygón hány év elteltével láthatnának ugyanazt a csillagállást, mint itt, és egyszerűen pár száz évet elcsaltak a naptárból!
– Jonathan, a barlangban van az a fémlap, amin a szöveget találtad?
– Igen. Ne haragudj! Hát persze, hogy kíváncsi vagy rá. Fantasztikus! Gyere, megmutatom!
Bent a barlangban a fémlap még mindig a földön feküdt. Kimont ámulattal nézte, s amint felemelte, újból hengerré változott.
– Denzel, ezzel a felfedezéssel megváltozhat az egész történelmünk!
– Pontosan ezért lesz a legjobb, ha a vatikáni levéltárba kerül.
– Miről beszélsz? Mégis, mit jelentsen ez?!
– Mondjuk úgy, ha ezek az információk napvilágra kerülnének, sértenék bizonyos nagy befolyással bíró emberek érdekeit. Kímélj meg az „azt hittem, a barátom vagy” dumától! Sajnálom Jonathan, túl sokat tudsz!
Denzel Kimont elővette a hangtompítós revolverét, és hidegvérrel homlokon lőtte a megrémült professzort. A laptoppal és a hengerrel együtt kioldalazott a barlangból. A fémhengert gondosan becsomagolta, majd kutakodni kezdett Jackson számítógépében, közben a mobiljáért nyúlt.
– Halló! Én vagyok. Van egy kis probléma. A képeket nemcsak a portlandi egyetemre küldte el, hanem egy ismeretlen személynek is… Meg tudjátok találni? Rendben, akkor majd őt is elintézem… Az e-mail cím: czovekandrea@gmail.com. |
|
|
- június 10 2011 10:49:36
Kedves Andrea!
Nagyon figyelemre méltó és figyelmemet igen lekötő történetet olvashattam. Jonathan szerencsére Neked is elküldte a titkot rejtő dokumentumokat és szövegeket, legalábbis a történet végéből ez derül ki! Nagyon jól sikerült a múltat ötvözni a jelennel.
Sajnálattal olvastam azonban , hogy a professzor sok szemetet és meztelen csigát látott szép hazánkban, ami megint csak igen jellemző, és valóságos.
Krimibe illő volt a cselekmény, és még mielőtt megtörtént volna a tragédia, már kezdtem sejteni, hogy mi lesz a vége, amikor Denzel megjelent!
Örülök, hogy Te megoszottad velünk a "titkot", egyébként a rovásírás megfejtése nagy divat mostanában, egyre több helyen avatnak fel községnév táblákat a régi rovásírással. Így történt ez Kaposmérőben is nem régen, és Kaposváron is.
Gratulálok, és örülök, hogy megírtad!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
 |
- június 10 2011 18:25:07
Köszönöm szépen a képet! |
- június 10 2011 18:29:04
Nagyon szívesen, örülök, ha tetszett a kép amit feltettem! Jó kis történetet írtál le, lekötötte a figyelmemet, érdekes volt!
Gratulálok!
Szeretettel: Vali. |
- június 10 2011 18:29:54
Kedves Zsuzsanna!
Köszönöm szépen a hozzászólást és az olvasást. Igyekszem a fikcióba becsempészni a valóságot.
Kaposmérőn éppen két napja jártam, pontosabban a Kassainál. Hazahoztuk a kész íjainkat, és láttam a rovásírásos táblát is.
Örülök, hogy tetszett a novellám.
Üdv: Mab Tee |
- június 10 2011 20:31:28
Kedves Vali!
Köszönöm szépen a képet és a hozzászólást is. Szórakoztatás volt a célom, és örülök, hogy sikerült.
Üdv: Mab Tee |
- június 13 2011 15:21:08
Kedves Andrea!
Kár, hogy nem tudtam, hogy errefelé jársz, meghívtalak volna hozzánk! Férjem is vásárolt Kassai Lajostól egy íjat, de nem használjuk. Mikor megvette, akkor kipróbáltuk, nem könnyű vele bánni!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- június 15 2011 21:14:50
Gratulálok!
Nagyon tetszett! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
