|
 Vendég: 21
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_ Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ... csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.
Pat Conroy
 V
Túl közel
Tanulnék. A sors könyvéből nélküled tanulnék élni de túl közel vagy mostanában megint hozzám. Minden lapozásnál te jutsz eszembe, ott bújkálsz a sorok között, meglapulsz a betűkben és én azt érzem, hogy újra nő bennem a vágy irántad. Legtöbbször csendesen sajog. Folyamatos, nyugtalanító fájdalomként a szerveimben. Olykor azonban toporzékol és csapkod. Szétfeszítve az egész lényemet hasít újra és újra belém a felismerés: akarom, hogy visszajöjj hozzám és akarom, hogy távol maradj tőlem! Kezelhetetlen, lázadó vágy vagy bennem. Akár egy önfejű kamasz, aki a lehetetlent kívánja.
…
Az a valós helyzet, hogy tudat alatt mindig is éreztem: félnem kell tőled. Te az a típusú férfi vagy, akibe pillanatok alatt, észrevétlen bele tud szeretni az ember lánya de akit olykor egy élet is kevés elfelejteni. Kidolgozott, jól begyakorolt módszered van a csábításra. Csak akkor keresel, amikor már érzed, hogy hiányzol és pont annyiszor, hogy sose unjalak meg.
Mindig vonzódtam az enyhén deviáns személyiségekhez. Nem a kóros kilengõkhöz, hanem a kulturált különcökhöz. Ezen a téren pedig, te, egy kincsesbánya vagy számomra. Olyan tükör vagy, amely híven megmutatja a világ legmélyebb fertőit is! Nem rejted el a hibáidat annak ellenére sem, hogy a legtöbben pont ezek miatt gyűlölnek téged annyira. Mások szemében negatív jellem vagy. Egocentrikus, arrogáns és állhatatlan. Folyton új prédára vársz, hiszen számodra az állandóság egyenlő az elmúlással. Számomra azonban, te vagy a legpozitívabb ember, akivel kapcsolatba kerültem eddigi életem során.
Már első találkozásunkkor mágnesként ragadott magához őrületed. Olyan örvény számomra a személyed, amely először az égbe emel, s néhány pillanatnyi lebegés után örökre a mélybe ránt. Mondhatod, hogy mazochista hajlamaim vannak de melletted szenvedni is szeretek. Valahol vágyom is azokat a picike fájdalmakat, amelyeket tőled kapok olykor, mert így legalább érzem, hogy neked is számítok. Ha nem így lenne, nem vennéd a fáradtságot, hogy egy-egy szemtelenebb provokációm után, te is bosszants valamivel engem.
Tudod, mi ketten hasonlítunk egymásra. Minél jobban megismerlek, annál többször találom meg benned önmagam de azt az embert is, aki teljesen más, mint én. Inspiráljuk és cselekvésre ösztönözzük egymást. Ha te nem provokálsz valamivel, engem visz rá a kényszer, hogy szeretetből odaszúrjak neked. Melletted meg sem fordul a fejemben, hogy nemet mondjak a vágyaimnak. Melletted elfogynak a korlátaim.
Azt hiszem, egymásban leltük meg azt az áhított, lázadozó megnyugvást, amit mindig is kerestünk. De két külön világban élünk. Te a pillangó, én a gubóban szunyókáló hernyó. Mindketten tudjuk, hogy mire veled szárnyalhatnék, te már rég nem leszel…
…
Most mégis itt állok veled szemben, s bambán nézem tehetetlenségem láncait. Próbálom visszafogni vágyaimat, hogy ne támadjalak le, ne erőszakoljalak meg azonnal, hisz másért kerestelek fel téged. Nyelvemen a betűk lassan formálódnak szavakká, a szavak pedig még lassabban állnak össze értelmes mondattá. Csak hebegek, amikor megkérdezed, hogy mi bajom?! Végre mégis kinyögöm látogatásom valódi célját.
· Csak azt szeretném tudni, hogy komolyan veszel-e engem?
Szemed furcsán csillog, ismét hallgatásba fullad az elkezdett beszélgetés.
· A csend is válasz – sóhajtok – meg akartam tudni, hogy voltam-e valaha több a számodra, mint egy használati tárgy. De már ezt is tudom.
· Ugye nem gondoltad, hogy…? – nézel rám értetlenül.
· Nem. Nem gondoltam. Csak azt reméltem, hogy legalább kicsit fontos voltam, hogy számítottam egy kicsit neked.
Ismét némaság. Ebből lett elegem. Jól tudom, hogy sosem voltál a szavak embere de az állandó, visszafojtott válaszok megölték bennem azt a kevés szépet is, ami melletted tartott eddig. Hiába kapaszkodnék, ha te tudat alatt egyfolytában löksz el magadtól.
· A kapcsolatunk elején volt néhány alkalom, amikor spontán megöleltél. Nem akartál megcsókolni, nem tapogattál le, nem volt szexuális töltete a mozdulataidnak. Csak öleltél. Akkor éreztem azt, hogy őszinte voltál. Utána soha. Azokban a percekben szeretve is éreztem magam...
· Mit akarsz hallani tőlem?
· Már semmit…
Ismét mély sóhaj hagyja el ajkamat, szemembe könny szökik de visszanyelem a gombócot. Még nincs itt az ideje! Előbb ki kell lépnem azon a hatalmas, fehér ajtón, amely, ahogy becsukódik a hátam mögött, örökre el fog választani tőled.
· Várj!
Elkapod csuklómat, mint első alkalommal, amikor dühöngve támadtam rád a pimaszságod miatt. Most azonban sem tekintetedben, sem mozdulataidban nem fellelhető az arrogancia. Először érzem azt, hogy meg fogsz nyílni előttem.
· Kapaszkodom. Elkeseredetten kapaszkodom az egyre fogyó lehetőségeimbe, beléd. Gyűlölve szeretlek téged, mert minden pillanatban emlékeztet a fiatalságod arra, hogy soha nem lehetsz teljesen az enyém. Hazudhattam volna neked azokat a csillagokat az égről, amelyekre vágysz, hogy magamhoz láncoljalak és esküszöm, kiélveztem volna minden pillanatnyi, karjaimban töltött szenvedésed – mintha egy könnycsepp akarna megszületni szemedben – de minden együttlétünk után rádöbbentem, hogy képtelen vagyok ezt tenni veled. Ezért próbáltalak s próbállak oly sokszor ellökni de vágyom rád s önző módon, mégis minduntalan visszamarlak magamhoz. Kihasználom az érzéseidet, a ragaszkodásodat egyetlen szikrányi reményért. Kapaszkodom beléd, mert újra és újra éreznem kell, hogy melletted megszűnök annak az embernek lenni, akinek a világ lát. Melletted átlagos vagyok.
Pár percig megkövülten állok. Vallomásodban minden benne van, ami a kapcsolatunkat jellemzi: vágy, gyűlölet, ragaszkodás, önzés, kíváncsiság, szeretet, talán szerelem. Elfogynak a szavaim. Már csak egy erőtlen köszönöm-re futja tőlem, mielőtt kihúzom szorításodból kezemet és szembe fordulok az ajtóval. Érzem, hogy mennem kell, különben nem lesz erőm elhagyni téged soha. Az általad feltett kérdés azonban ismét megállít.
· Most mi lesz?
· Semmi – vonom meg a vállam de nem nézek rád – elbúcsúztunk egymástól.
Kezem a kilincs felé lendül s hangtalanul kisétálok az életedből.
…
Azt hittem, nehezebb lesz elválnom tőled de lelkemben nem feszül fájdalom. Nem sajnálom a közös múltunkat, nem fojtogat sírás. Bár kevés szépet adhattunk egymásnak de emléked őrizni fogom halálom napjáig és csak remélni tudom, hogy te is megtartasz néhány felejthetetlen pillanatot belőlem.
2011.06.12.
Miklós Imola |
|
|
- június 14 2011 12:53:11
Kedves Imola!
Elolvastam ezt a gyönyörűen megírt szerelmi búcsúlevelet. Sajnos, vagy hál' Istennek - bár a bevezetődben ezt írtad- nem tudtam nevetni rajta. Inkább meghatottan átgondoltam még egyszer az írásodt. Úgy érzem, a leírtak saját, átélt életszakaszod megörökítése. Két mágnes találkozása, melyek a helyzetüktől függően erősen vonzzák, de taszítják is egymást! Az ilyen kapcsolatok soha nem igérnek egy hosszabb boldog együttlétet. Fájdalmas döntésed helyes volt! De le kell győznöd még egy rossz következményét a most megszakadt kapcsolatnak! Ez az új férfi állandó belső kényszerből történő összehasonlítgatása az exxel. Ha ez sikerül, és úgy érzed, az újjal egyébként minden téren meg vagy elégedve, hosszú boldogság vár rád!
Remélem írásodat elküldted az exnek is! Megérdemli!
Szeretettel Andy, alkalmi jövőbelátó, amatőr pszihiáter és humorista! |
- június 14 2011 13:18:02
Kedves Andy Jazz,
nagyon köszönöm! jól láttad, megélt dolgok ezek...
az összehasonlításon pedig nem tudom, hogy mikor fogok túllépni, ugyanis az õ személye még mindig alap. még mindig õt keresem mindenkiben, mert azelõtt is õt kerestem, mielõtt megismertem volna! de talán egy férfi, aki teljesen más mint õ, majd elfeledteti velem az érzést, ami hozzá köt... /félve mondom ki, olykor magam elõtt is tagadom de õ az elsõ, igazi szerelem az életemben!/ |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 25. hétfő,
Katalin napja van.
Holnap Virág napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
