|
 Vendég: 5
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_ MM
Tenger és az erdők hangja
Szeretek egyedül szemlélődni a fák enyhet adó, suttogó lombjai alatt, mert ez nem az a kínos magány, amit az emberek közelében érzek. Csak én létezem- s a magamba zárt ősi múltam- és a színekkel ébredő, madárdalos környezetem. A szép habos felhők sietnek a kék, határtalan messzeségen, ha elfáradnak, dombtetőn megpihennek. Üzenetet hoznak a morajló, vagy épp szelíden hullámzó tengerektől, a smaragdzöld szikla szirtektől, ringó hanga szálak millióiról, felőled Kedvesem. Majdan üzenetet visznek, rólam a felzúgó erdők rengetegéből:-„ Egy szó kinyit, egy emlék újra fáj, üresség él bennem Nélküled”- s a sárga zuzmókkal díszített szikláktól ott, ahol a leány és fekete kökörcsinek ártatlanul csilingelnek, hogy e világra megszülettek. Hallom amint erősödik a növények suttogása, majd fokozatosan imbolyog a zöld mindenség, lombozata. A fák fekete derekát körül öleli fénytelenség, ott riogat a sötétség.
Becsukom a szemem, és kitárom a lelkem széltelen kapuját, és a tengerpartot látom magam előtt: A viharos erejű, sűrű szél, hullámzás szerűen nekem jön majd, fölöttem összecsapódik, és folytatódik előröl az egész hadművelet. Minden idegszálamba belevág a fájdalom, de élvezem a pillanatot, mámorítóan hat rám, mert azt hiszem el, amit akarok:- Az ölelő karjaidban érzem magam, és én már a pusztító holnapoktól sem félek. Rég múlt időkből ismerlek, bár a múlt homálya sokat fakít. Egy gondolat hintáztatott, sokat álmodoztunk. Élnek-e még azok az álmok benned? Hallom, kedves hangod, és látom minden mozdulatod. Ismerem a szemedben csillogó könnyeket. Nagyon hosszú volt az út, melyen egymásra találtunk. Mindig tudtam, hogy a rokonlelkemet az ezerarcú tenger közelében keressem.- „Rokonlélek! Ettől szebb nincs…Szó nélkül értelek, és Te engem…Tudjuk egymás határait, ami határtalan!”- De galádul megtréfált a jelen életünk. Tékozlón bánik az évekkel:- hol fukaron adja, hol két kézzel szórja.-
Fokozatosan növekedik a szél ereje a tölgyes erdő mélyén, és sötét szürkére váltanak az eddig is oly halovány fények. Kísérteties hangulat, nagyokat sóhajtozva jár a nyomomban, áttetsző fátylak mellettem suhannak. Majd váratlan fölsikolt! Én pedig halálra sápadok. Bagoly repül, lomha szárnyakon. Az erdei vad meghúzódik rejtekében, és a madárnépség is riadtan bújik össze a fészek ölelésében. Lassan fölértem a hegytetőre, letelepedek egy hatalmas sziklatömb tövében, hol a tébolyodott vihartól, védelmet remélek. Még egy utolsó pillanatban, jól látom a szomszédos hegyeket, és alant a réteket. Virágzó, szép május illatát hozza a szél az akácos, és a fenyves irányából. Biztosan tudom, hogy nem vagyok egyedül e csodálatos vidéket elém táró hegyen. Bármilyen különösnek tűnik, de érzem az Ő jelenlétét.-„ Kereshetsz ezer, százezer mást…csak egy ért meg…az, aki a másod!”-
Ismeretlen ember hangot nem hoz magával az erősödő, kavargó áramlat. A könnyed mozgású felhők a fák tetejét érintve őrülten vágtatnak tova, mint akik időre vannak bejelentve, a Mindenható szent színe elé. A távoli hegyeket magába csomagolta a fekete éjszaka, pedig reggelt mutat az órám. Egy hatalmas erejű villám hasítja ketté az eget, s az előttem reszkető, párába bugyolált hegyeket. Dörög az ég, majd földet érve a hang, kígyózik, vonaglik a dombok között, szakadékok rejtett titkaiba leskelődve. Hol itt, hol a távolban erősödik föl a rettegett hangja. A tölgyfák és a fenyvesek alázatosan meghajolnak az erősebb akarat előtt. Reccsennek, szakadnak az inak, és a fenyőfák tetejét kaszálja a tébolyodott elméjű szél. Egy gesztenyefát ketté- szakít a szemem előtt. Öreg, beteg fák buhanását hallom, jaj kiáltásai érkeznek különböző irányokból. Döng, dübörög a föld alattuk. Eljött az Ítélet napja!!
Egy angyali hangot hallok:” -Ne félj, vigyázok rád!-
Ismét a Te hangod ölel magához:-„ Érezlek! Érzem lelkednek minden legkisebb moraját! Érzem, hogy mit tettek Benned üzeneteim! Próbáltalak megközelíteni, megmutatni, mit jelentesz nekem!”-
És valóban, valami különös nyugalom árad végig a testemben-lelkemben. Boldogan tekintek szét, hogy szerencsésnek mondhatom magam. Volt elegendő bátorságom cselekedni, ha azt várta tőlem az életem. Döntéseket hoztam, és vállaltam a következményeket…
Soha nem voltam részese, a szabad ég alatt, ilyen pusztító erejű viharnak, bár sokszor hallottam az erdő morajlását, egy öreg ház védelme alatt.- Gyermekkorom erős vára volt.-
Csepp-csepp, csöpp-csöpp, kopp-kopp és ömlik az özönvíz odafentről. Mint akit dézsából öntenek. Átláthatatlan vízzuhatag palástja terült szét a hegytetőre. A szomszédos sziklatömb is láthatatlanná válik. A fekete esernyőm oltalma alatt, összegömbölyödtem, és pillogok kifelé. Ámulom-bámulom az égi csodát. Mert ilyen ítéletidőnek részese lenni,- Isten oltalma alatt,- nem mindenkinek adatik meg.
Becsukom a szemem, és az érzékeimre hagyatkozom: „-Csikorog a kulcs a zárban, ólomsúlyú lakat zárt,- jelent. Hullámtarajos partjain az Életóceánnak ÉLNEK még az emlékeink.”- Emlékszel? Együtt játszottunk mint gyerekek. Mikor találkoztunk a napsütésben, és az első szó született: ….SZERETLEK…
A tengerpart színei villannak föl, kék ég alatt, sárga homok szélét zöld fák paszpólozzák, fehér tarajos, tornyosuló habok rohannak az árnyékot adó fák alá, arany és ezüst sugarait hinti szét az önzetlen napsugár, reggeltől-estig. Rózsaszín felhők a tengerbe bukfenceznek, nagyokat kacagva. Ám egyszer összeborul az ég és föld. Fekete gonosz démonok uralják az eget, és földet. Az iszonyatos víztömeg egyszerre akar partot érni! Gátlástalanul világgá megy, ott hagyva régi szép otthonát. Hömpölyög az áradat, vasakarattal, zúzza szét apró darabokra a sziklákat. Még a Nap is reszket, és imádkozik egy békésebb holnapért.
Szétválaszthatatlanul rokonlelkek a tengerek és az erdők hangja.
Találkozásunkat követően értettem meg, hogy miért nyugtatja meg feszült idegzetemet az erdők zúgása. Mert a tenger szavát közvetítette számomra,- egy ŐSI hangot- itt a hegyek ölelésében. Több mint fél évszázadig tartott az utunk a jelenben, hogy egymás lelkét magunkba zárhassuk. A Te csodákkal megrakott lelked, és a varázslatos tenger ugyan azt jelenti a szívemnek. Soha nem lélegezhettem nélkületek,- Örökkön bennem voltál- az erdők siettek a segítségemre.
Csepp-csepp, csöpp-csöpp, cupp-cupp és lassan elállt az égi áldás odafentről. A nehéz felhők elfogytak az égről, és meleg szeretetét hinti szét a napsugár. A fák zúgó-zengő hangja oda lett, mozdulatlan minden levél, és csak a hegyek oldalán gyülekező víz zubogását hallom. Száz irányból, száz hangon bújik a fülembe. Csodával, a mesével azonos minden mozdulat, és az azt követő dallam. A távoli hegyek hátán átbukfencezett az arany fény, s ide jött hozzám, hogy meg nyugvást adjon. A tűlevelek végén, sok színben villózik, millió ragyogás. Ünnepel a túlélő erdő! A szerencse vitézei lábon maradtak, a bükk, gyertyán, szil, és tölgyfák. Ők ölelkeznek jobbról-balról, lombkoronáikkal. Csilli-villi csillogás amerre nézek, a hókristályok ilyenek télen, ha rájuk süt a napfénye. Üde zöld levélkék integetnek, és csókokat dobnak felém. Apró manók ugrálnak ágról-ágra, és hinta-palinta a vékony ágakon. Olyankor pereg az esőcsepp a levelek bölcsőjéből. Lepke tündérek szárnyain, megcsillannak a lombkoronák közé besurranó fények. Itt állok a hegy tetején, fölöttem egy karnyújtásnyira a katáng-virág óriás sziromlevelei. A dunsztos melegtől, fátyolosan pipálni kezd az erdő. Ráérősen eregeti ezeket a bájos párákat, egymást követően, szép sorjában. Csodálatos, amint sokasodnak. Itt, ott, amott. A tarvágásokban, átláthatatlan vízoszlopok nyújtózkodnak föl, föl a végtelenbe. Fekete holló köröz a fejem fölött, odébb pedig a másik, és a harmadik
.- Krrr,-krrr,-krrr- kiabálják felém. Fenyőrigók dalát hozza magával a megszelídült, lenyugodott szép természet. Lassan sorban újra mozogni kezd az erdő, apraja-nagyja.
A bolondos cinkék népes tábora ágról-ágra ugorva, kíváncsian kérdezgeti tőlem:
-Hol voltál, hol voltál? Nem féltél? Nem féltél?- jót mosolygok, kedves úti társakon.
Őzbak öblös hangon riaszt, és a bokor fölött átszökell, a dombok oltalmában. Szarvasok ballagnak ráérősen a tölgyfák alatt, a hegyoldalban. Muflon jerkék ugra-bugrálnak az erdőszélén, a vadrózsabokor mögött, körmük alatt pattannak az apró kövek. Az öreg muflon kosok vigyáznak rájuk, tisztes távolságban. Szél úrfi játszik a sárga peremizs bóbitáival, és a sokasodó, színes pillangókkal. Hallom bájosan csilingelő tündéri nevetésük. Mosolyog a földön és az égen minden gyönyörűséges teremtmény. Mintha semmi nem történt volna az eltelt órákban. Sokan boldogok, hogy túl élték ezt a világrengető nagy vihart. Én is velük örvendek. Az állatok időben megérezték, és menekülésre vették a dolgot. Ők sok mindent kiszagolnak a levegőből, különös érzék rendszerük védelmezi az életüket.
Bármi történhetett volna, velem is Ha….
A döbbenetem, később érkezik, amikor szembekerülök a vihar pusztító útjával. Az ezüst derekú bükkfákat, gyökérrel csavarta ki az anyaföldből. Egymásra dőlve, búcsúznak fiatal életüktől, mélyeket sóhajtoznak. Ártatlan áldozatok!
Dél van.
Bimm-bamm, biiimm-baaamm, bim-bam.
A távoli faluból érkezik a harangszó, tekintélyt parancsoló gyönyörű hangja. Sokan vannak, kikért szóljon, zengjen át a Kárpátok felett. Röpítse messzire a Fák, szívet gyötrő fájdalmát. Az ítéletidő széles utat tarolt magának a hegyek, dombok hátán, majd beszaladt a virágos rétre. Pálcikamód törte ketté a fák derekát. Karvastagságú ágak tömege fekszik a földön, lépni alig lehet köztük. A fenyőfák csúcsait, egyetlen kardvágással nyeste le. Az elven, nyers fák félig törötten kapaszkodnak múltjukba. Most kerít hatalmába a rettegett félelem! A szívem szakad meg a fájdalomtól, a tehetetlenségtől.
- Jaj! Mit látok?! Jaj! Mit látok?!
Istenem! Istenem!-
A Gyász, végső búcsúzás harangját hallom. A reggeli utat nem lelem, de nem is keresem. Sír, zokog a Fák népe, és én is velük hullatom könnyem. E fájdalomra képtelenség szavakat találni. Egy porszemnek se érzem magam a Világmindenségben!
|
|
|
- június 15 2011 15:05:32
Kedves Glica - prózát még nem nagyon merek olvasni, de a tiédet mindig elolvasom. [i]Sokan vannak, kikért szóljon, zengjen át a Kárpátok felett.[/i] Ez nagyon a szívemhez szólt... |
- június 15 2011 15:43:06
Nem vagyunk többek egy porszemnél valóban... Írásod megrendítő! Örülök, hogy elolvashattam. Gratulálok!
Szeretettel ölel Irénke |
- június 16 2011 15:17:02
Kedves Katica!
Csodaszép lírai próza, szerelmi üzenet az írás eleje, ami ügyes metafórának is felfogható: A tenger moraja üzen az erdő zúgásának. De a metafóra mögött valós emberi érzés van. A természet lágy és dübörgő hangjai csak álcául szolgálnak. Emlékezel, és az emlék szép is, fáj is, tombol is, mint a tenger vagy a rengeteg-erdő.
Az írás csapongó is, szélfújta, mint mindig, olyan igazi Katicás.
Tetszett.
Szeretettel:
Papon
U.i.: Már elolvastam ideiglenes, pedellusi ténykedésed! |
- június 17 2011 07:14:56
NDI- Hálásan köszönöm, hogy töretlen bizalommal Olvasod munkáim....érdekes ez a harang...az áramlatok hátára telepedik, és viteti magát. Egyszer, volt szerencsém hallani a Disznós-dombnál a Gypatai templom "zenéjét." Ünnep környékén jártunk, és ünnepi zene szállt a hegyeken át.(orgona szólt)
A viharos erejű szél is döbbenetes dolgokat produkál. Szlovákiában a fenyvest "lefektette"- örökre! 
Tisztelem a Természet Erejét!
Jó egészséget kívánok:Glica |
- június 17 2011 07:20:19
Irénke Drága! Látod, így is lehet erdőt járni, tenger zúgást hallgatni...
Köszönöm, kedvesen értékelő szavaid.
Az a "porszem" nagy bajokat tud okozni.....Megis tesszük!!!Homokvihart kavarunk, közben belepusztulunk.
Szeretettel ölellek:Glica |
- június 17 2011 07:30:50
Papon-Kedves! Te aztán, mindig föl libbented a fátyolt az érzelmi "titkaimról!" Ám az is szent igaz, hogy Erdőzúgás= Tenger morajlás! Csak bátran csukd be a szemed, és tárd ki a Szíved! A Csoda megtörténik... Az erdőről, már oly sokat írtam...a vizek világa felé fordultam....
Köszönöm a szép Gondolataid, amellyel a munkámat Kiegészítetted.
Szeretettel ölellek:Glica |
- június 17 2011 20:17:53
Szépen szövöd a természeti képeidbe, fájó szíved emlékeit. Nagyon szép írás, de hát ez tőled természetes. Öröm olvasni.
Szeretettel ölellek, Piroska |
- június 18 2011 07:55:15
Piroska54-Tudom, hogy rengeteg a munkád....mégis elolvastad...megpihentél.
Köszönöm szépen.
Szeretettel ölellek:Glica |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
