|
 Vendég: 87
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Méltó utóda ő az alföldi természet hajdanvolt krónikásainak, Bársony Istvánnak és Lakatos Károlynak, de a mai emberhez szól, mai nyelven
 Gy
A VADÁSZRAJZ BECSÜLETE
– dr. Sterbetz Istvánról –
Közel két évtizede foglalkozom a magyar vadászirodalommal – természetirodalommal – elméleti kérdéseivel és történetével egyaránt, több-kevesebb intenzitással. Egy kedves barátom*, félig komolyan, félig tréfásan így óvott, amikor megtudta, hogy vadászírói arcképeket is szeretnék írni:
– De az Istenért, nehogy véletlenül az élőkről is írj, mert a fél ország megsértődik, ha kimarad belőle!
Tartottam is magam ehhez egészen a legutóbbi időkig, azonban most mégiscsak eltérek ettől.
*
Sírkőavatásán így emlékeztem meg Fekete Istvánról:
„Utolsó – és egyben legnagyobb – képviselője volt annak az írónemzedéknek, amely a magyar vadász és természetirodalmat arra a színvonalra emelte, melyet a hazai vadászat minősége megkívánt. Nincs folytatója, de még epigonja sincs.”
Ezt az állítást több, mint tíz év távlatából is tartom. A szó irodalomelméleti értelmében jelenleg – legalábbis hasonló színvonalú – írója nincs a magyar vadászatnak. Főleg azért, mert az 1890-es és 1970-es évek között néhány olyan kiemelkedő tehetségű író akadt Bársony Istvántól Fekete Istvánig, akik a vadászirodalom alapvető természetélményén túllépve mondanivalójukat általában elbeszélésekben, sőt regényekben fogalmazták meg. Ezzel kialakult a természetirodalom egy sajátos, kifejezetten szépirodalmi formája, amely az irodalomelméleti követelményeknek megfelelő alakban és módon rögzítette a természetélményt, s a természetrealizmust látszólag magától értetődő természetességgel rejtette el a sorok között.
Azonban egyvalamit elfeledtünk: amiért kivételes írói tehetségek kezében a természetélmény valódi irodalmi nyersanyaggá vált, „igazi” elbeszélés, sőt regény lett belőle, – nem feltétlenül válik azzá mások kezén. Mert ne felejtsük el: nem minden érdekes, sőt értékes élmény köré kerekít az élet elbeszélésnyi anyagot! Ugyanakkor a szerzők – mi mindnyájan és legtöbbször, akik vadászélményeinkről írunk – elbeszélést vagy egyenesen kisregényt akarunk írni (sokszor már a tárcanovella sem jó!) –, és ami nagyobb baj: a szerkesztők is ezt várják el a szerzőktől! Így aztán egyszerűen elvész az élmények jelentős része, másrészt pedig kiismerhetetlenné, a valóságtól elrugaszkodóvá, erőltetetté válik. Mind a szerzők, mind a szerkesztők (az övék a nagyobb felelősség!) elfeledkeznek Eötvös József intelméről:
„A vadászlapoknak egyik – s szerintem fő – feladatuk az, hogy … mi az ország különböző vidékein mezőn és erdőben történik, hitelesen előadják.”
Sorozatban születnek tehát az érthetően „utánérzést” hordozó vagy egyszerűen gyenge „szépirodalmi” művek, miközben a szerzők és szerkesztők elfeledkeztek a vadászirodalom alapvető műfajáról, a vadászrajzról. Ennek jellemzője, hogy a leíró és ismertető részek aránya jelentős benne, az események elbeszélése néha szinte másodlagos. Átmenetnek tekinthető a szakirodalom felé, úgyhogy nem lehet tudni: szakcikk-e (esetleg publicisztikai cikk) sok irodalmi érzékkel megírva, vagy pedig elbeszélő írás sok ismeretterjesztő vagy szakmai résszel. Ugyancsak ide tartoznak azok az elbeszélő jellegű írások, melyekben a szerző mozaikszerű körképben, állóképek sorozatában mutat be egy tájat vagy évszakot.
A vadászrajz minden elvi indoklás és hivatalos döntés nélkül kipusztulásra ítéltetett, mint egy ritka növény- vagy állatfaj, melynek gazdasági célszerűsége látszólag nincs.
Aztán egyszerre jött valaki, aki bebizonyította, hogy a vadászirodalom legrégibb és legalapvetőbb műfaja életképes, sőt az egyetlen igazán járható út újra. Aki nem szépirodalmi művet akart írni, „csak” érthetően és olvasmányosan megírni azt, amit a természetben átélt, s ezt másokkal is közölni szerette volna. S aki éppen ezért tudott irodalmi értékű műveket letenni elénk, s mellékesen nemzetközi hírű tudós is, akit külföldön feltehetően jobban értékelnek, mint idehaza.
Sterbetz Istvánról van szó.
*
Mint generációjának annyi tagja, ő is kétszer indult. Először 1946-ban Kittenberger Nimródjában, majd az ötvenes évek második felében az akkori Magyar Vadász hasábjain, míg végül 1975-ös könyvével belépett a hazai olvasóközönség szívébe is.
Most itt vannak előttem az asztalon a régi Nimródok is, meg két kiváló könyve (A természet szolgálatában és a nívódíjas Amerre a madár jár), csak éppen gondolataim nincsenek itt, csaponganak, mint a felrebbent madárraj, mert annyi minden jut az eszembe.
(Zárójelben megjegyzem, hogy az Élő múzeumok c. könyvét szándékosan nem veszem figyelembe, mert ebben a szerkesztői ceruza a szerző tudta és jóváhagyása nélkül olyan értelemzavaró rövidítéseket eszközölt, hogy nem lehet vele érdemben foglalkozni.)
*
Sterbetz István első kis vadászrajzszerű karcolata a Nimród 1946. november 1-i számában jelent meg. S valószínűleg nem véletlen, hogy éppen a szívéhez oly közelálló havasililékről szól. De ha valaki összeveti a harmincöt évvel későbbi hasonló témájú írással, néhány hangulattöredéken kívül közöset nem talál benne. Az elsőt egy 22 éves lelkes fiatalember írta, akiben több volt a lelkesedés, mint a szaktudás; a másikat a madártan nemzetközi hírű tudósa, aki azonban megőrizte fiatalkora szívét.
„De azért ebben a kis karcolat-vadászrajzban is benne bujkál már az írói tehetség a hangulatok mesteri rögzítésében.
„Odafönn ólomlábakon járnak a felhők. Lomhán, semmittevően. Szinte elálmosodik tőle a vadász, ahogy nézi őket a kicsi víz partján heverészve, zsombék hűs tövébe hajtva a fejét. Mennek a felhők. Hajtják őket a szelek. Hegyeket, óriásokat mintáznak belőlük, és velük együtt elvonul a nyár: észrevétlenül, csendesen…”
„Nemsokára ő is elindul majd, s most érzi, hogy ez az újság sohasem lesz olyan szép, olyan meghitt, mint a gyermekkor, mint a soha vissza nem térő ifjúság volt egykor.
Mert a boldogság sem tart örökké. Az is csak tovaszáll éppúgy, mint a halódó nyár, szelek zúgása, felhők vonulása, délrevándorló hazátlan lilemadár, régmúlt idők elmosódott, tovatűnő színes-boldog emlékei”
A nyár búcsúzását önkéntelenül is Fekete István szavaival éljük át, aki erről megpróbál írni, nehezen szabadul tőle. Sterbetz érezhetően küszködött ezzel. Stílusmegoldásában így igen erősen közelített Zsindely Ferenchez, elsősorban az egyes szám harmadik személyű előadásmódban, s az egyszerű és összetett mondatok szinte ritmikus váltogatásában. S a végén helyére került a váratlan hasonlat a hazátlan lilemadárról, s az egyszeri új mellérendelő szóösszetétel: színes-boldog.
Három hónap múlva jelentkezett újra egy hosszabb, immár irodalmilag felépített írással. Olyan majdnem-elbeszéléssel. Legfőbb értéke a pusztai hangulatok rögzítése, azoké a hangulatoké,, melyeket előtte utoljára Bársony István örökített meg. S van benne néhány olyan bekezdés, amelyekről a jósszemű szerkesztő ráérezhetett, hogy ezt az embert meg kell tartani.
Egyébként ekkor írta meg az első daru elejtésének történetét, – röviden, majdhogynem iskolai dolgozatszerűen összefoglalva, szinte elveszve a hangulatok között. Mennyivel jobban sikerült ez a hetvenes években.
Aztán még jónéhány tudósítás, naplójegyzet, vadászrajz, s köztük néhány elbeszélés. Stílusa egyre kiforrottabb, egyénibb. Mellérendelő összetett mondatai ugyan időnként Fekete Istvánt idézik, de jelentkezik egy új árnyalat is a hangjában, a II. világháborút átélt nemzedék hangja.
„A határban már megsuhogtak a kaszák Nyár van, tarlószagú forró július. Az ér vizét benőtte a hosszúszárú réti fű, és esténként szárnyaikat próbálgatják a korábbi költésű fiatal tőkésrucák.”
„Mert nem is olyan régen még tábori repülőtér volt a legelő. Hat darab szárnyaszegett, nagy szürke gépmadár, szerte heverő rozsdásodó benzineskannák, mindenféle kaliberű lövedékek őrzik a háború emlékeit.”
„Újra béke van már a Csabacsüdi legelőn. Olyan végtelen nagy a csend, mint régen, a felhők, szélfodrozta réti tavacskák, fészkük felett csapongó godák, mind ugyanazok. Csak én nem tudok már az lenni, aki voltam, egyedül. Azok a füstös-kormos repülőgéproncsok tudnák megmondani, hogy miért.”
Ekkortájt jelent ma a Kócsagok szigete is, az első saséri beszámoló, melyet szintén érdemes összevetni a későbbivel. Amíg az 1948-asban a felfedezés öröme és lírája az uralkodó; a mintegy negyedszázados későbbiben az értékelő beszámoló, s a természet védelme érdekében végrehajtott – és akkor érthetően mélyen titkolt – „partizánakció” sikerén ma is érzett jóleső öröm adja meg az alaphangot.
Ebben az időben már kezd neve lenni. A Nimród június 15-i számában ezek olvashatók a Nimród Kiskönyvtára sorozat ismertetése kapcsán:
„A 6. kötet a magyar vadászati szépirodalom fiatal reménységének, Sterbetz Istvánnak Őszi vizeken c. kis írása lesz. Mindegyik fejezete a magyar vadászati szépirodalom igazi gyöngyszeme.”
Márpedig ha ehhez a mondathoz Kittenberger hozzájárult, akkor azt a kegyetlenül igényes szerkesztő így is érezte!
Erre azonban nem került sor. A Nimród a szeptember 15-i számmal megszűnt. Ebben még megjelent Sterbetz egyik leghangulatosabb korai elbeszélése, a Székicsillag, – de aztán vége. Az olvasók hiába várták a könyvet, a Nimród egykori munkatársi gárdája is szétesett, s csak az ötvenes évek második felében kísérelte meg a megmaratottakat összeszedni Gál Zoltán, a Magyar Vadász akkori főszerkesztője.
*
Mikor – úgy két évtizede – érdemben elkezdtem foglalkozni a magyar vadászirodalom történetével, egyik rejtélyes kérdés a másik után merült fel. Egyenként kellett kínkeservesen mindegyiket megoldanom, no, ha egyáltalán sikerült.
Ilyen volt az Őszi vizeken kérdése is. Úgy tíz évvel később tudtam meg szomorú, bár akkor általános végzetét: a kiadó kénytelen volt a kiszedett művet megsemmisíteni. A kézirattal együtt.
(Nem lepett meg a dolog. Édesanyám és Nagyanyám egy-egy könyve ugyanígy járt akkortájt.)
*
Az évek múltán Sterbetz István nemzetközi tekintélyre tett szert, de németül előbb jelent meg könyve, mint magyarul. Idehaza elsősorban a Magyar Vadász (illetve az új Nimród) és az Élet és Tudomány adott számára megjelenési lehetőséget, már ami a szélesebb olvasóközönséghez szóló írásokat jelenti.
De végül is 1975 végén megjelent A természet szolgálatában, melynek sikerére jellemző, hogy az akkori OTvH könyvtára számára sem sikerült megszerezni. És ezt követte néhány év múlva a kiadó által elrontott Élő múzeumok, majd a nívódíjas Amerre a madár jár.
*
Ezt a könyvet már a kutató-szakíró szemével olvastam. Egymás után vagy háromszor, azután még jónéhányszor újra-neg-újra. Az első gondolatom némileg talán tiszteletlen, de nagyon őszintén elismerő volt:
Ez az ember tud írni! Nagyon tud! – És továbbvive a gondolatot: azért sikerült ilyen jól a könyv, mert a szerző nem akart író lenni! Csak papírra vetette emlékeit, élményeit, tapasztalatait, érdekesen, jó magyarsággal.
Megtalálta egyéni hangját – nyilván nem a könyv számára, hiszen már a negyvenes évek vége felé kezdett ez kialakulni, – s ezért felfedezte – újra felfedezte – a mondanivalójának legjobban megfelelő műfajt, a vadászrajzot.
A téma, a mondanivaló és a szerző egymásrátalálásból csak jó könyv születhetett.
*
Az irodalmi mű névjegye a címe. A jó cím: fél siker. (Különírva, mert egybeírva, összetett szóként az ellenkezőjét jelenti!) Már a kötetek címei is váratlanok: A természet szolgálatában. Nem divat mostanában azzal dicsekedni, hogy valakinek vagy valaminek a szolgálatában álltunk vagy állunk. De Sterbetz ezt vállalja, öntudatosan.
A második könyv címe – Amerre a madár jár – meg egyenesen telitalálat! Természetkedvelő embernek nem kell megmagyarázni azt a váratlan hatást, melyet az kelt, hogy átfordítva találkozunk az „ahol a madár se jár” elkoptatott frázisával.
Hogy kisebb írásainak is igazán jó címet tud adni – hej, pedig milyen nehéz ez! – az már korai írásaiban is megmutatkozott:
Csillag futott le az égről – Így született a tavasz – Éjjeli pillangók (ravasz cím, mert a legjámborabb ember is először átvitt jelentésére gondol, s nem az éjjeli lepkékre) – Vadvirágnyílástól darutávozásig (tudtommal az első tól-ig cím a magyar vadászirodalomban) – Amikor megáll az idő – Székicsillag. Újabban ezek sorát néhány igazán megragadóval bővítette: Természetvédelemről álmodtunk – Zarándokhelyeim – Kankalinos esték – és a Devecseri-versek hangulatát idéző Argoliszban legkékebb a tenger.
Stílusában ott zizeg a háttérben az egész magyar vadász- és természetirodalom, Petőfi tájleíró verseitől Fekete Istvánig, de éppen ez a természetes. Nem akar mindenáron újat, csak hogy más legyen. Az író emberben benne kell hogy éljen a múlt, az elődök sora, hiszen nélkülük nem lett volna jelen, mint ahogyan nélkülünk sem lehet jövő.
*
Különben is Sterbetz István igazán egyéni hangú szerző, akinek jelzői, szóképei annyira egyéniek, hogy szerzőjükre azonnal rá lehet ismerni.
„Sok-sok évvel ezelőtt találtam őket böjti szeles, gombócfelhős március idején. … A tél hosszúra nyúlt abban az esztendőben, és megkésve, feltorlódva, nyüzsgő nagy forgalmazással robban ki a sokáig visszatartott madárvonulás.”
„Böjti szeles, füvet fakasztó, ugart pirkasztó tavaszébredéskor indul hazai tájainkon a daruvonulás.”
„Istenáldját váltunk az öreggel, azután nyeregbe szállok, és nekirugaszkodom a zöldellő, csillogó, szélbodrozta tavaszi rónaságnak”
S mindezek az idézetek egyúttal azt is bizonyítják, hogy milyen remekül meg tudja oldani az egyik legnehezebb írói feladatot is, a beköszöntő tavasz hangulatának érzékeltetését.
*
A vadászrajzot úgy kell indítani, hogy az is elolvassa az egészet, akit a szakmai rész alig vagy egyáltalán nem érdekel. És Sterbetz ennek igencsak mestere!
„Szegény Faust tulajdon üdvösségét könnyelműsködte el egyetlen perc bűvös ígéretéért, és állítólag ez volt az ember történetének legszemérmetlenebb uzsorája. Kétségtelen, hogy az ördög drágáén szabta meg az árát, de azért még manapság sem olcsó mulatság egy korunk igényét kielégítő fényképezőmasinával a színek, árnyékok, képkivágások összhangjában megörökíteni a futó pillanatot.”
„A világvége után következik a nagy semmi, azt követően meg a Kunkápolnási puszta, ahol a birkarágta, szikpadkás legelőkön legnagyobb középeurópai településében fészkel a székicsér,”
„Három bivalynyi víz van csak a kerek pusztán, három meleggyötörte, koromfekete ördög dagonyázására elegendő iszapos pocsolya. Rátaláltak, ki tudja, milyen messziről érkezve, és belehemperegtek ázsiai lustasággal. Nincs erő és hatalom, ami ki tudná őket innen mozdítani.
Egyébként Kardoskút most száraz.”
„A nádi sármány nagyot cippentett örömében, mert érezte, hogy a szelek már messze délnyugatról jönnek. Szürkésbarna sapkát kaptak az őszi szántások, és a Székhát füve hajladozó, puha perzsaszőnyeggé változott.”
Ez az idézet egyúttal át is vezet egyik igen fontos erényéhez, lírájához. Pontosabban lírai leírásaihoz, hangulatteremtő képességéhez. Bízvást ki merem mondani, hogy Bársony István óta ilyen átéléssel, szemléletességgel nem ábrázolták a magyar pusztát, sőt szaktudásával meg is előzi e téren a vadászat néhai atyamesterét.
„Vajon mikor születik az ősz?
Fogadjuk el az úgy, ahogy a kalendárium mondja? Vagy talán azok a nagy, esőterhes felhők hozzák az idő múlását, amikor a kiégett rónán végigver a zápor, és utána olyan sok tisztafényű csillag káprázik az éjszakában?
Vajon nyár van-e még, amikor hideg csóvát húzva hullanak a csillagok egyremásra? Miket titkol az a zsongó, folydogáló tücsökbeszéd?
Nem nyár ez már, de még nem is ősz igazából. Szelekkel suttogva, vonuló felhőkkel búcsúzik az élet. És hogy milyen szép volt, arról a rét, a víz, puszták tavaszig álmodnak majd.
Észak pedig izent, jönnek távoli parancsolások.
Menni kell, az ég szélesre tárult, végtelenség vár a költöző madárra az ősi országutakon…”
„A puszták folyója talán kora szeptemberben a legszebb. amikor nyárbúcsúztató zsong a tücsökzenében, és hullócsillag kápráztatja az éjszakákat. Vagy a Nagy Csend idején, vert aranyból pompázó, októberi lombsárgulásban? De az is lehet, hogy június az igazi arca. Ilyenkor alkonyattájt bódult kérészek nászrepülésében találkozunk a szerelmi halál misztériumával, de a késő őszi köd is csak éppúgy rejtelmet, csodát takargat, mint a tiszavirág meg a havas erdő tavaszálmodása. Ősszel és tavasszal, nyárban, hóhullásban a Tiszát mindig a pillanat varázsa teszi elbűvölővé.”
*
Befejezésül álljon itt egy rövid részlet a kivert bikával vívott, eldöntetlenül végződött párbaja elbeszéléséből:
„Még percekig bújócskáztunk, azután a szarvakat is szem elől tévesztettem. Léptei elhaltak, csönd… vajon itt van-e még, vagy eloldalgott? Itt les-e rám veszélyes közelségben, vagy felhagyott az embervadászattal? Menekülést vagy cselvetést jelent esetleges távozása?
sokáig álltam ott mozdulatlan figyelésben, és idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. Csak most vissza ne jöjjön! Csak néhány percre, amíg magamra találok.
Talán negyedóra is eltelt így, kínos bizonytalanságban, amikor egyszerre furcsa, megkönnyebbült érzés váltotta föl az előbbi idegfeszültséget. Elmúlt a félelem, megnyugodtam.”
A leírt jelenség valahogyan nagyon ismerősnek tűnt. De nem a magyar vadászirodalomból. Aztán rájöttem: J. E. Corbett, a világhírű vadász írta könyveiben: nemegyszer megérezte, ha az általa keresett emberevő tigris épp őrá vadászott, s azt is, amikor az felhagyott tervével. Íme, egy ősi, már kihaltnak hitt ösztön jelentkezése!
Mindenesetre nagy vesztessége lett volna a magyar vadászati kultúrának, és az egyetemes madártannak, ha a párbajt a bika nyeri.
*
Bérczy Károly, a hazai vadászati kultúra első szervezője így jellemezte Újfalvi Sándort, a hazai vadászirodalom atyját:
„Még ma is élénken rezg fel a benyomás. melyet a kézirat mohó elolvasása ránk gyakorolt. Vadászati élményeken kívül történelmi adatokat, társadalmi rajzokat, jellemzéseket, fajképeket; itt ép humort, ott komoly és buzdító honfiúi irányt találunk benne, s mindezt olly biztos és jó ecsettel adva, minővel csak az bírhat, kiben a vadász-szenvedély a félszázados tapasztalattal, a természet nagyszerű költészete iránti érzék, kora nevezetes férfiainak, a nép minden rétegének ismerete, »tiszta szív és tiszta elme, a hazának hő szerelme« egyesül.”
Ha a kort leszámítjuk, mindez a mai nyelvre lefordítva, de Sterbetz Istvánra is igaz. Nála az érdekes elbeszélés és a szemléletes leírás, az őszinte, szeretettel teljes líra és a tudományos ismeretterjesztés elválaszthatatlanul összefonódik, és kielemezhetetlen egységet alkotva jelenik meg vadászrajzaiban. Rátalált a hazai vadászirodalom zsákutcájából kivezető ösvényre, s visszaadva a vadászrajz becsületét megerősítette azt az egyszerű tényt, hogy nem az »előrerendelt« műfajhoz kell keresni a témát, hanem az élet felkínálta témához kell megtalálni az odaillő formát.
No és a mondanivalót, mely igazi alapját képezi a mű értékének. Sterbetz István egyszerre nevel értékeink megbecsülésére, a természet ismeretére és őszinte érzésekre.
Méltó utóda ő az alföldi természet hajdanvolt krónikásainak, Bársony Istvánnak és Lakatos Károlynak, de a mai emberhez szól, mai nyelven. S reméljük, hogy az eljövendő években még megörvendeztet bennünket néhány könyvvel.
*
Eddig tartott a 60. születésnapjára írott eszmefuttatásom, amely – jó magyar szokás szerint – „természetesen” több év késéssel tudott csak megjelenni. Ám Sterbetz István valóban még jónéhány könyvvel örvendeztette meg szaporodó számú olvasóit. És nemegyszer őszinte köszönetet is kapott érte. Szerintem a legszívbőljövőbbet (és ugyanakkor a legvártalanabbat) egy tanyásgazdától kapta. Czuczi uramtól, a kardoskúti Fehér-tó melletti „Czuczi-féle gyöp súrolókefebajszú” gazdájától, nem is túl sokkal első könyve megjelenése után.
„Akkoriban azzal a nyakas vásárhelyi gazdával csűrő-csavaró diplomáciai háborúban álltunk Kardoskúton. A tavat hétszámra több tízezernyi vadliba lepte, s épp az ő tanyája iránt választottak éjjelező helyet. Elviselhetetlen zsivajgásuk miatt pedig a tanyasiak csendháborításért feljelentette a természetvédelmi kezelőt. Panaszukat a bíró megmosolyogta, így hát nekem kellett a megbékéltetésüket valamiképp kiügyeskedni. Csak hát nem volt könnyű.
Erre a nevetséges libaügyre gondoltam akkor is, hogy egyik délután a pergő nyelvű Czucziné átmezítlábazott a tó túlpartjáról. Aggyistent váltottunk, aztán a jóasszony egyvég hadarta, hogy »a’zénuram kéri, gyűjjék mán át hozzánk, mer’ valami igön fontosat köll mögbeszé’ni! Pohár is lösz, most csurgott az újpályinka… abbú’ a Mónuskéná’ termött szi’vábú’ de mög valami idegön madarat is látott a Cinkuson…«
Na, gondoltam, most talán szent lesz a béke.
A gazda ott várt az istálló mellet. Süvegelve invitált befelé, elibém kerülve, hogy az ajtót tárja. Az asztalon pohár, paprikás szalonna, cipó, szilvórium. Csak mikor már bekerültünk, Czuczi akkor fakadt szóra. Előpenderített a sarokból egy mocsáritölgyből cifrán faragott, karfás-támlás ülőkét. Körbetörölgette.
– Csak ide, a gondú’kodó székbe tessék. Most ez a maga hele!
Koccintottunk.
Újratöltött, beljebbküldtük azt is, egyhajtásra. Utána hallgatás, ahogy ilyenkor illő. Aztán még csak ennyi:
– Mút hétön az asszony a bótba látta mög a könyvit… Vásárhelyen… mögvötte… hát tuggya, maga is idegyükerözött a pusztavilágba… álgya mög az Isten… közöbünk való…!
Több szó már nem esett, csak a Mónusék pálinkája fogyatkozott tovább apránként.
A gondolkodószék felkínálása pedig nem akármilyen megbecsülést jelentett akkor, hisz’ a néprajztudomány szerint mágikus jelentőségű volt még valamikor az a bútordarab.”
Erről nekem, immár öreg tanárnak, két dolog jutott az eszembe:
Sterbetz úgy tud írni, hogy a legegyszerűbb emberektől a komoly szakemberekig mindenki megértse.
És hogy azok a régi falusi tanítókisasszonyok és tanítóurak egy valamit nagyon tudtak: megtanítani a tanítványaikat arra, amire meg kellett tanítani. „Kilóra” kevesebbet, mint manapság, de azt jól és maradandóan. Mert hogy egy hatelemis tanyasi házaspár könyvet vegyen, azt végigolvassa és meg is értse… Hol vagyunk ma ettől?
*
Sterbetz Pista barátom még él, közel a kilencvenhez – dehát egészségi állapota nagyon gyenge, és felesége halála után már csak azt várja, hogy odaát újra találkozhassanak.
STERBETZ ISTVÁNNAK A NAGYKÖZÖNSÉG SZÁMÁRA ÍROTT KÖNYVEI
A természet szolgálatában. Bp. Natura, 1975. = TSZ
Élő múzeumok. Bp. Natura, 1980.
Amerre a madár jár. Bp. Móra, 1981. = AMJ
Őszi vizeken. Bp. Móra, 1983.
A nagy parancs. Bp. Móra, 1985.
Vadludak országútján. Bp. Nimród Alapítvány, 1993
Zöld kalapban. Bp. Nimród Alapítvány, é.n. [1997]
Trófeákkal beszélgetek. Bp. Nimród Alapítvány, é.n. [1999] = TB
Őszi tücsök hangol. H.n. [Pusztazámor] Dénes Natur Műhely, é.n. [2000]
Természetvédelmi ösvényeken. H.n. [Pusztazámor] Dénes Natur Műhely, é.n. [2003]
Puskával a Nagypusztán. Bp. Nimród Alapítvány, 2005.
Az első részt írtam: Budapest-Sasad 1983. Megjelent: Környezet-és természetvédelmi Évkönyv7. Szerk: RÉTHY Zsigmond. Békéscsaba, 1986 [1987]. 7-15. old. A kiegészítést: 2011. június 16-17.
JEGYZETEK
* Ez maga Sterbetz István volt.
1/.NAGY Domokos Imre: Előszó. In: FEKETE István: Rózsakunyhó. Bp. 1973. 9. old.
2 EÖTVÖS József: A hazai sportról LLV 1857/1: 2. old.
3/ STERBETZ István: Dél felé. Nimród 1946/5. [november 1]: 70. old. – Havasi lilék. In: AMJ 131-147. old.
4/ Nimród, ih.
5/ Uő.: Csillag futott le az égről… Nimród 1947/3. [február 5.): 42-43. old. (Az elejtés története a 43. old. közepe táján.) – Darvak országútján. TSZ 13-15. old.
6/ Uő.: Tavicankó. Nimród 1948/7. [április 1.]: 108-109. old.
7/ Uő.: Kócsagok szigete. Nimród 1948/12 [június 15.] 182-184. old. – Ahol a Tisza természetvédelme kezdődött. TSZ 137-141. old.
8/ Hírek a Nimród Kiskönyvtár berkeiből. Nimród, 1948/12 [június 15.] 190. old.
9/ Egy jó tízéves tanulmányomban még ezeket írtam: „Sterbetz István … Őszi vizeken című elbeszéléskötetét lassan harminc éve lesz, hogy megígérte. (NDI: A magyar vadászirodalom történetének vázlata. In.: OEE-EszK VIII-X (1975) 290. old. – Pár évvel később személyesen megismerkedvén a szerzővel, tőle tudtam meg kézirata szomorú sorsát. – Azonban a harmincötéves jubileumra az újjászületett Őszi vizeken csak megjelent. A kézirat leadásakor ugyan még csak telefonon értesültem az örömhírről.
10/ A TSZ 33. oldalán a jó stílusérzékű olvasó egyszerre érzi Bársony István, Petőfi Sándor és Fekete István jelenlétét. Anélkül, hogy zavaró lenne.
11/ Uő.: Darvak országútján. TSZ 21., 23., és 28. old. Kiemelések tőlem – NDI
12/ Uő.: A szegedi Fehértón. TSZ 44. old.
13/ Uő.: Természetvédelemről álmodtunk. TSZ 79. old.
14/ Uő.: Aszály. TSZ 102. old.
15/ Uő.: Kunhalmok. TSZ 208. old.
16/ Uő.: A nagy vándorúton. TSZ 112-113. old.
17/ Uő.: Sasér. TSz 151. old.
18/ Uő.: Vadászat. AMJ 33. old.
19/ CORBETT, Jim [James Edward]: Emberevő tigrisek. Bp. [Móra] Kozmosz könyvek 1966. Ford.: KŐMŰVES Imre. pl. a 62. és 123-124. oldalakon; vagy Uő.: Jungle Lore London, Oxford University Press, 1967. 164-168. old.
20/ BÉRCZY Károly: Újfalvy Sándor. VVL 1863/2: 51-52. old.
21/ STERBETZ István: Szívből fakadt megmérettetések. TB 96-97. old.
|
|
|
- június 19 2011 21:31:24
Érdeklődve és kíváncsian olvastam minden szót. Rengeteg üzenetet találtam...
Gratulálok ehhez a kincseket rejtő munkádhoz. A múlt emlékei fontosak, és arra építjük, múló jelenünk.
Biztos vagyok abban, hogy több alkalommal is visszatérek ide...tanulmányútra!
Szeretettel ölellek:Glica |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
