Itt bujkálok lelked ketrecében, összegömbölyödve, farkamon fejem. Néha közel jössz hozzám, rád morgok, de sehol nem találsz, láthatatlan vagyok. Tudom, hová dobtad a kulcsot, tudom hová ástam a csontot. Titkolsz nagyon, ha néha meglátnak kintrõl, szégyenkezve kérsz bocsánatot, lesütöm szemem. Nem bírom a dolgaidat, te meg gyûlölsz engem, de tudnod kell, a külvilág a bûnös. Hidd el, a többiek is maszturbálnak néha,
s finganak, ha kell. Nélkülem nem írhatsz verset,
se képet, akkor bezzeg itt könyörögsz a rácsomnál, aztán hálából küldesz egy sört, hogy elnyugodjak végre. Már nem dörömbölök, megtört a rabság. De azért rettegve alszol el minden este: mi lesz, ha reggel én ébredek fel!!!
