Napkorong

Gyerekkoromban még igazi nagy telek voltak, sok hóval, hideg szelekkel, latyakkal.
A közeli kanális és környéke befagyott, s mi ott csúszkáltunk a fiúkkal az utcából. Ez a kanális beletorkollott egy mesterségesen kialakított tóba, közte egy gáttal, amivel szabályozták a víz szintjét. Az egyik télen apám, cipõre erõsíthetõ korcsolyát szerzett valahonnan. Egy párat, azt használtuk aztán felváltva öcsémmel. Késõbb mindannyiunknak lett hasonló.
A házunk teraszán szereltük fel a vasakat, olyan lepke alakú kulccsal, majd onnan tipegtünk a jégre sorban, mint a pingvinek. Természetesen az elsõ idõkben senki nem tudott korizni, de az évek múlásával tanultunk. Addig is zúgtunk, keltünk estünk, mint a tekebábúk. Tanultunk az orra esésekbõl, a seggre esésekbõl, a megannyi púpokból. Ezek a karon, fejen, lábon, derékon mutatkoztak meg leginkább, lila, zöld színekben. Ami emlékezetes, az a hanyatt esés, kicsavarodott lábakkal, bevert könyékkel, a kori néha a jégbefúródva. Mind ezt elnyomta a fej fájdalma, mert épp betörni készült. Szerintem olyankor, ki ki agyrázkódást is kaphatott, mert nagyon fájt. Zúgott, és kettõslátás kísérte, majd az eszmélés után buksi simogatás.
Persze megpróbáltunk óvatoskodni, kicsit késõbb már merészebben versenyeztünk és ezután már elkezdtünk jégkorongozni is. Na az volt nagy élmény, olyan magunk gyártotta botokkal, konzerves dobozzal, vagy flakonnal játszva. Fék, kontra, fordulás, szinte akaratlanul is megtanultuk a különbözõ lábmunkát, profik, lettünk, a magunk módján.
A laposban befagyott vízbõl bizony kikandikáltak a nádszálak, amin olyat zakóztunk minduntalan, hogy még. A kanálist is róttuk hosszában oda, s vissza, míg nem egyszer ráengedtek szüleink a nagy tóra is. Gyerek fejjel akkor bizony, nagynak tûnt, óriásnak. Nagyon sokan jártak oda fiatalok a környékrõl s ellestük tõlük a trükköket. Azt is, hogy hol vannak lékek, nádcsomók. Megtanultunk elõre, hátra koszorúzni, ívelni, és hasonlók, de ugrani azt nem, talán mert hamar felnõttünk.
Akkor még a szánkó igazi közlekedési eszköznek számított és nagy segítségnek, hiszen azon pihentük ki fáradalmainkat, esés utáni bajainkat. Sok szép naplementét láttunk vöröslött az ég alja, sötétedésig, olykor tovább is siklottunk, fáradhatatlanul köröztünk. A tóparton autók álltak, s néha azok reflektorfényében róttuk kûrjeinket. Sõt, aki nem húzott korit, az a partról, a nádas mellõl figyelt bennünket.
Amikor szelesebb volt az idõ, kitártuk kabátunk szárnyát s úgy siklottunk. Vitt a szél elõre, néha a partoldalba ütköztünk, s nagyokat nevettünk. Akadt olyan is aki nylon darabbal próbálkozott, vagy csak a széles sáljával. Volt aki biciklivel , de emlékszem, egyszer mint ha egy zsiguli is rámerészkedett volna.
Cipõinket sorra koptattuk, mert sûrûn leesett az a fránya korcsolya, és mi mindig erõsebben csíptettük fel a talpunkra, összenyomva ezzel a cipõ oldalát. A lepkekulcs eleinte odahaza volt az asztalon, ne hogy elvesszen, de késõbb már magunkkal vittük. Meguntuk, hogy haza kell érte menni, vagy mind untalan kölcsön kell kérni. Olykor kombinált fogót is vittünk, mert a kulcs már bõ volt arra a pöcökre.
Sosem fáztunk, inkább sokszor leizzadtunk, de érdekes módon ebbõl ritkán adódott elõ a megfázás. De tényleg, talán néha a torkunk bánta, de édesanyám forró teája enyhítette azt.
A tó jege mindenkit elbírt, még akkor is amikor vékonyabb volt a jég vastagsága. Kihasználtuk a tavaszi kásás jeget is, hiszen tudtuk, hamarosan vége az örömöknek. Egy alkalommal alattam is beszakadt a tó jege, elnyelve jobb lábam. Hú de beijedtem, de a többiek is, mit tudtuk mi, milyen mély az a teknõ. Óvatosan közelítettek a többiek , nem nevettek, komolyan vették a bajt. A fiúk karonfogva vonszoltak kicsit arrébb, majd együtt hazafelé vettük az irányt, elbúcsúzva a tél örömeitõl. Késõbb persze nevettünk ezen is, nyáron, amikor benne lubickoltunk a vízben, és békákra meg naphalakra vadásztunk.