Napkorong

M

Hogyan lehet egy új életet építeni egy másik romjain? Hogyan lehet, ha, még sohasem volt igazán? Bárcsak tudnám… Bár lenne társam, aki fogja a kezem és vezet, ha én nem látom az utat. Bár lenne barátom, a szép és üres szavak mögött, aki támasztja a hátam, ha emelkedőn járok. Bár lenne anyám, aki letörli a könnyeim.
Nincs.
Ezerarcú vagyok. Ezer arcom van, aszerint, kit kérdezel. Furcsa vagyok, mondják, bár szerintem a világ az, és akik benne élnek.
Hazudnak. Hazudnak, először maguknak, aztán azoknak, akik közel állnak hozzájuk, majd mindenki másnak is. És ők boldogan elhiszik… Mert a hazug szavak szépek… És nem tudják… Nem tudják, és nem is akarják tudni, hogy ezek a szavak, olyanok, mint a pengék… Feltépik az ereket, és kirángatják mindazt, ami emberi, ami élet. Nem marad más a nyomukban, csak üresre aszott testek… Hazugok.
Én nem hazudok. Őszinte vagyok és igazat mondok. Nem is értenek. Nem is szeretnek. Furcsa vagy. Mondják… Mert az igaz szavak fájnak, hiszik ők. Mert nem tudják… Nem is akarják tudni, hogy az igaz szó, az maga a szépség… Feloldozás… Béke és reménység.
Én nem tanítom őket. Csak teszem, ami vagyok. Nem hiszek. Az embereknek nem. Az emberekben sem. Magamban sem, de magamnak igen.
Létezik egyáltalán új élet? Valóban ki lehet törölni a múltat, mintha sohasem lett volna? Ki kell törölni? Bele lehet nézni valaki szemébe őszintén, szeretve, ha átvert? Nem hiszem. Egyiket sem hiszem… Ahogy istent sem a mennyekben.
Az elveim és elképzeléseim nem valók ide… most nem és majd egy más nap sem lesznek azok.
Én nem kefélek félre. Nem titkolom, és nem hazudok valami kegyeset és szépet. Nyíltan teszem, egyenes lépéssel. Miért is titkolnám, azt, aki én vagyok?
Azt teszem, amit mondok, és azt mondom, amit gondolok. Így tiszta. Nem ámítok.
Mámort hozok. Szeretem. Mint az LSD… mondta. Nem tudom, sohasem próbáltam. Olyan vagyok, mint az LSD. Egy az ezerből. Szex. Bűnösnek mondott, mégis mindenki által áhított érzés. A színe vörös. Akár a véré. Akár az életé.
És megtagadják. És hazudnak érte. És felajánlják cseretárgyként a lelki üdvért… Mintha az csereberélhető, vagy megvehető volna. Az élet az üdvösség. A vér az üdvösség. A vörös az üdvösség. A szex az üdvösség.
Álmodom. Olyankor elhiszem, hogy képes vagyok. Hogy megélek egy jégtáblán is. Aztán megtudom. Megtudom, hogy tényleg. Tényleg képes vagyok. Képes bármire. Elhagyni magamat. Feladni magamat. Eltemetni magamat. Magamban.
Ellenszer. Az alkohol oldja a gátlásokat.,. Orvosság. Elmossa a pengéket. Igazat mondat. Feloldoz. Letépi a lepleket, az álarcot és a hitet. Apámnak már nem voltak álarcai, mikor éjjelent ordított. Apámnak már nem voltak leplei, mikor meg akarta ölni anyámat. Apámnak már nem volt hite, mikor végig rugdosott a konyhán. Most a feloldozásért emeli a poharat. Majd megkapja azt is. Egy marok földdel, mely a fadobozon peregve megáll.
Szenteltvíz. Áldozás. Sós folyamok. Elmosnak mindent. A mát és a holnapot. Csak a tegnap marad száraz medrükben. Fehér medrükben. Végig az arcomon. Könnyek. Tisztító, nedves fehér tűz. Lázas vagyok. Mindig is az voltam. A fehér tűz éget. Elhamvasztja a lelkeket. Újjászületés.
Fény. Anyám gyertyát éget. Fél a sötétben. Én vagyok neki a sötét. Nekem nem ő a fény. Árnyék. Az árnyékok félnek. A sötétben. Félnek. A fényben. Nem is léteznek. Anyám sem létezett. Most sincs. Árnyék, aminek hasából kivágott egy szike. Isten keze. Az orvos keze. Egy lehelet a pokolból. Kivágott ide. És én ordítottam. Tudtam, ez nem az, ahol lenni akarok. Ő is tudta. Ez nem a fény. Én fényt akartam. Sikítja most is, ha lát… Bár látna. Engem. Csak egyszer. Én ragyogok.
Ragyogás. A kedves egy mosolya. Nekem kedves. Ő. Nem én neki. Látom, ahogyan megcsillan ragyogásán a fény. És látom, ahogyan meghemperedik. Vissza a sárba. Hogy ne látszon. Ne ragyogjon. Úgy, mint sokan. Úgy, mint mások. Ő nem furcsa, mondja. És feltépte az ereimet. Szalad a vérem. Nem is ver a szívem. Most épp. Képes vagyok. Én látom, ahogy ragyog. Ahogy ragyogok. Hullámtörés.
Visszhang. Én nem hagylak el. Mondta. És jött más. Én nem hagylak el. Mondom. És tényleg, hallom. A koponyám visszaveri a hangot. Elhiszem. Hová is mehetnél? Te én vagyok. A jégvirág bekopog az ablakon. Már tizennegyedszer. Harminc fok van. Égek a fehér tűzben. Perzselve sír értem a Nap. Ő sem lát. Nincs fény. Nem ragyogok –eléggé. A nincs életem sóhaja elfolyik a padlón. Két gyerek.
Én. Színtelen. Ezerszínű. Van és nincs. Anya. Mondják nekem. Mámor. Szólítanak. Szeretlek. Szakadnak az ereim. Sós folyamok fehér tüze vagyok. Álom vagyok. Feloldozás vagyok. Fény vagyok. Ragyogás vagyok. Képes vagyok. Szép penge vagyok. Vörös élet vagyok. Álom vagyok. Semmi vagyok.

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - augusztus 05 2011 11:09:36
Kedves Ezerarcu!

Én is hasonlóan gondolkodom az általad leírtakról, mint Viktória!
És ha ezer arcod van, akkor biztosan van köztük egy vidám, életigenlő, életakaró is, tele reményekkel.
Ha van remény, akkor semmi sincs elveszve.

Üdv.: Torma Zsuzsanna