|
 Vendég: 4
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ Egyszeûen csak a magány váltotta ki belõlem ezt az írást.
Amikor leszállt a vonatról szemei azonnal a lányt keresték. Ott is volt. Rövid, barna kabátjában mozdulatlanul állt a kopott pad mellett. Haja felkötve, táskája lecsúzva a vállán. A lány tudta, hogy a fiú vonata érkezett be, mégsem emelte fel zöld szemeit a macskaköves peronról, hanem bámult maga elé, mint aki nem lát, nem hall semmit.
A csendet a fiú halk, szégyenlõs hangja törte meg:
-Szia! Örülök, hogy kijöttél elém!-mondta és ajkait összeszorította. A lány ránézett, de nem szólt.
-Baj van?-kérdezte ösztönösen a fiú.-Olyan furcsa vagy.-Nézd, ezt neked hoztam!-s egy vörös rózsaszálat nyújtott a lány felé. A lány nézte, de nem emelte a kezeit a rózsáért, ajkai nem mozdultak mosolyra.
-Menjünk, beszélnünk kell!-s elindult, a fiú reakcióját meg sem várva.
Egy darabig némán mentek a hosszú, kihalt utcán, amikor hirtelen a lány megszólalt.
-Sok minden változott, amióta elmentél. Én már nem szeretlek.- S a fiú elé állt, mint aki látni akarja annak minden szenvedését, minden kis mozzanatot, amely végigjárja testét-lelkét. Nem is kellett sokáig várnia. A fiú ledobta maga mellé a táskáját és a kerítésnek dõlt.
-Hogyan?-kérdezte olyan halkan, hogy csak ajka mozgásából lehetett megfejteni, hogy mit is mondott.
-Nem szeretlek.-mondta ki a lány másodszor is ugyanolyan érzelemmentes, hideg hangon.
-Nem értem...azt mondtad várod, hogy hazajöjjek...-mondta a fiú és a szemei könnyesek voltak.
-Igen, azért, hogy ezt megmondjam. Nem akartam e-mail-ben, vagy sms-ben, személyesen akartam elintézni!-mondta a lány gyõzelemittasan.
-Van valaki más...-harapta el az utolsó szót a fiú.
-Igen.
-Régóta.
-Elég régóta.
-Õt szereted?
-Igen.
-És Õ?
-Szeret engem.
A fiú a lány világosbarna cipõjét bámulta. A masni ki akart bomlani a jobboldali cipõn. Furcsa gondolatok özönlöttek a fiú fejében. Le akart hajolni, hogy bekösse a lány cipõfûzõjét, valahogy úgy érezte muszáj valamivel megalázkodnia elõtte, de az semmiképpen nem lehet az, hogy könyörög neki, hogy gondolja meg magát. A cipõfûzõ jó ötletnek tûnt. De akkor a lány harsány hangja felébresztette:
-Mennem kell. Csak ezt akartam mondani. Vigyázz magadra! Szia!
A fiú nem szólt, csak a kezével intett tétován, amit a lány már biztosan nem láthatott, mert gyorsan elsietett tõle. A fiú teljesen magába volt roskadva, nem is tudta merre indult el, csak ment amerre a lába vitte. Aztán arra lett figyelmes, hogy már hosszú percek óta ugyanaz a kõkerítés "halad" mellette. A városi temetõ volt. Belépett a kapuján.
A sírok között járkált, magában olvasgatta a neveket, a dátumokat. Figyelte kinek van friss virág a sírján, kinek van elgazosodva, s akaratlanul is az jutott eszébe, hogyha õ is itt feküdne, vajon milyen lenne a sírja? Vajon az õ nagy szerelme, az a szívtelen lány eljönne-e és rakna-e friss virágot a sírjára? Továbblépett és egy gyönyörû kék nefelejcsekkel telerakott sírhoz ért. Elolvasta a nevet és az évszámot. Egy 17 éves lányé volt, akit alig két hete temettek
el. A szíve összeszorult.
-Annyi idõs, mint én. Akár ismerhettem is volna, vagy egy suliba is járhattam volna vele.
Szemei könnyesek lettek. Ekkor lépett a sírhoz egy öreg, picike néni. Kezében nagy csokor nefelejcs.
-Szervusz kisfiam, ismerted az unokámat?-kérdezte elfojtott hangom.
-Igen.-mondta a fiú akaratlanul.-És ezt neki hoztam.-s letette a rózsát a sírra.-Nagyon hiányzik nekem. De sajnos alig ismertem. Mesélne nekem róla?
-Szívesen! Gyere üljünk le a padomra, a fiam hozta ide, mert minden délután itt üldögélek...-s csak úgy patakzottak a könnyei.
-Ne sírjon!-ölelte meg a fiú-Most már nincs egyedül, minden délután eljövök én is, amikor csak tehetem!
A fiú teljesen feloldódott, maga sem értette pontosan mi is történt vele, de egyre többet akart megtudni a halott unokáról, a néni pedig mindent el akart mesélni a fiúnak. |
|
|
- február 25 2008 14:05:35
Elolvastam.
Elolvastam Bolondleány kommentjét is.
MIndkettõ a szívemig ér.
Maga Bonnie81 írása Tamás fiamat juttatta eszembe, aki lassan ennyi idõs lesz, s még csalódás mentes, de nagyon féltem....bár a csatáit neki is meg kell vívnia a világgal és önmagával.
Aztán Bolondleány írásán is sokáig idõztem.
Egy réges-régi pillanatot hozott számomra elõ, amit mindig-mindig visszaszorítok a sûlyesztõmbe, de minél tovább itt vagyok, annál feljebb kerül. Tudom egyszer majd nekem is meg kell emésztenem, feldolgozni, átlépni rajta, de vérig sértettségét az ember nehezen felejti, tán soha, A megbocsájtás a kulcs.
Az, hogy a másik ennyire volt csak képes, ennyit tudott adni - ha most itt lenne Szoszircsi, õ biztosan jobban meg tudná ezt világítani - de a gonoszkodás az már egy másik oldala a dolognak. A közöny pedig a legnagyobb büntetés.
Bonnie gratula, nagyon kerek a történet, nagyon tetszett, vannak mélységei.
Bolondleány, várom következõ írásaidat, lehet, hogy Te mutatod nekünk az utat a kulcs felé.... |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 22. péntek,
Cecília napja van.
Holnap Kelemen napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
