|
 Vendég: 93
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_A rekordok könyvében bízvást előkelő, talán a legelőkelőbb, helyet foglalja el a második világégést követő, magyar infláció a pénzromlások történetében. A pengő a tíz huszadik hatványának megfelelő mértékben romlott. A huszonegyediket is megtervezték, ki is nyomtatták, de már nem került forgalomba.
 V
Az útkaparó megvakarta a feje búbját:
- A fene se látott ilyen világot! Az út szélén, az árkok partján, mindenütt, amerre ellátok mil – és bilpengőket hajt maga előtt a szél. Egytrillió bilpengőért tegnap még lehetett a deportálásból éppen csak visszaérkezett Grünwaldnál egy doboz Szikra feliratú gyufát kapni. Ma meg már semmit sem ér. Szemétté vált. Még az a szerencse, a községházáról természetben kapom a kenyérnek valót, másként felkopna a család álla. Otthon, a konyhakertben versenyt dagadozik a rózsa- és a baba krumpli a fészkekben, amiket a minap töltöttem fel az idén harmadjára; óriásra nőtt a sárgarépa, a főzőtök. A baromfiudvarban, az asszony jóvoltából, karicsál a sok tyúk, nyújtogatják a combjukat a rántani való csirkék, kacsák fecsernek az ivósban, ami nagyon jól esik a tengeridarával kevert, apróra vágott csalánlevél után. A tartalmas mosléktól szépen gyarapodik a hízó, amit karácsony előtt fogunk levágni.
Ahogy ezt végiggondolta megakadt a szeme két gyerkőcön: egy kislányon és nála is kisebb fiún. A gyerekek egy fekete fejű libát tereltek.
- Ilyet se láttam még – gondolta az útkaparó – a liba hófehér, de a sárga csőre töve, meg a búbja gyanúsan fekete. A liba az istennek sem akar arra menni, amerre a testvérek hajtják.
- Hogyne lenne fekete a tollam a fejem tetején – gágogta a tojó a maga nyelvén – amikor a Hajdú kovács felesége úgy bekente kocsikenőccsel, hogy még az orromba is jutott belőle. A szárnyamat is megmetszette. Tudom istenem, úgy haza repülnék a Török portára, Hajdúék a híremet sem hallanák többet.
Az útkaparó megszólította a gyerekeket:
- Tán´ legelni vinnétek ezt a libát?
- Oda hát, a gyepszélre – mondta Irénke, Misi pedig felelősségteljes aggodalommal bólogatott hozzá.
- Oszt´, mitül ilyen fekete a jószág feje teteje?
- Anyánk megkente kenőccsel, szem elől ne tévesszük a sok száz liba közt a legelőn.
- Hiszen, csak legyünk kinn a füvesen, úgy eltűnök én a szemetek elől, hogy bottal üthetitek a nyomom! – fogadkozott a liba.
- Ez az egyetlen libátok van csak?
- Csak ez – válaszolt most Misi, a nénje szoknyája mögül előbújva – Török Sándor bátyámtól kapta apám fizetségként.
- Igen – folytatta Irénke – apánk hordáshoz megreparálta Török bácsi szekerének saroglyáját. Oszt´ azír.
- Na, jól van gyerkőcök. Vigyázzatok osztán a gúnárokkal, mert azok hamisak ám! – azzal folytatta soha be nem fejezhető munkáját a makadámút zúzott kavicsainak igazgatásával. Szerszámai a talicskában pihentek a gereblye kivételével. A talicska meg az út szélére takarosan felhalmozott kavicsgúla mellett árválkodott. Arra várt, mennének már haza, kenné meg a gazdája egyetlen tengelyét kocsikenőccsel.
*
A libalegelőn sok száz liba csipegette a sovány füvet. A legeltetési társulat gondozásában a falu legrongyabb földjei voltak erre a célra kijelölve. Általában közvetlenül a falvak szélén terültek el azok a területek, amik ezen a hajdan szeszélyes vízjárások által szabdalt vidéken elszikesedtek. Ezek libalegeltetésen kívül nem is igen voltak másra jók. A legelőket a libák, amik otthon még a gondosan font sövénykerítéseket is „megették”, rendben tartották, és trágyázták is, majd jókat ittak az elfogyasztott porcsinra az bartézi kút vizéből, vagy a rendszerint vályogvető gödrökből kialakult sástavakban, amiket részben visszavett az egykor volt nádas növényvilága.
Ide igyekezetek hát hőseink az akaratos tojóval, aki meglátva fészektársait, suta szárnycsapások segedelmével szedte hártyás papucsait a libacsapatok felé. Irénke és Misi alig tudták követni. A lúd elvegyült a többiek között. A két gyerek látta a lúd összetéveszthetetlen, fekete feje búbját, és megnyugodott, nem fogják szem elől téveszteni. Önfeledt játékba kezdtek a velük, egyívású süvölvényekkel. Ment ott a „Pórumozás”, a „Körben áll egy kislányka”, bigézés, „Aggy király katonát!*”, de legnagyobb néző közönsége a nagyobbacska fiúk „pukkantó” játékának volt. Ez a játék abból állt, hogy a suhancok minél nagyobb, de még megemelhető agyagdarabokat vájtak ki a sástó medréből. Ezekből négyzetes téglákat formáltak, a közepébe nyomták meztelen sarkukat, akkurátusan beleköpdöstek az így kialakult mélyedésbe, és az ujjaikkal hártyavékonyra lapogatták, kenték a nyom alját. Az agyag hűségesen engedelmeskedett. Ha kész volt a pukkantó, akkor sorjában a fejük fölé emelték, és egyetlen lendülettel úgy csapták a földhöz, hogy az nagy erővel, pontosan az így alulra került lapjára essen. A gondosan kialakított mélyedésekbe beszorult levegő nagy, akár ágyúlövésre emlékeztető robajjal tört utat magának az agyaghártyán keresztül. Az nyert a versengésben, akinek a pukkantója a legnagyobbat szólt. A falu szélén lakó Lidi néni időnként azt hitte, visszajöttek az oroszok.
Eljött a koradélután. A gyerekek megéhezetek, haza akarták hajtani a ludat. Igen, de sehol sem látták a libarengetegben. Kérdezősködtek, ám az ő kenőcsös fejű libájukat senki sem látta a sok libapásztor közül.
- Most mi lesz, ha liba nélkül megyünk haza? - ijedezett Irénke.
- Az biztos, elnadrágolnak bennünket – tódította a kislány aggodalmát Misi.
Valami okosat ki kellett eszelni. Azt sütötték ki, kifognak találomra egy libát a seregestül legelészők közül, és azt hajtják haza. A többiek még segítettek is, jó mókának tartva a vadászatot. Ez azonban nem igérkezett olyan egyszerű dolognak, mint ahogy kigondolták. Némelyik liba repült, a gúnárok harciasan sziszegtek, csíptek. Végül csak bekerített a viháncoló gyerekhad egy termetes ludat.
- Na, jó. Ezt hazahajtjuk, de nem fekete a feje. Mit szól édesanyánk, hogy nem a mi libánkat tereljük haza? – vetette fel Misi.
- Úgy settenkedünk haza, ne vegye édesanyám észre. Titokban megkenjük kenőccsel a fejét a lúdnak. Akkor már senki sem jön rá a turpisságra – nyugtatta meg öccsét Irénke.
A gyerekek édesanyja egy kicsit csodálkozott a libán:
- Mintha súlyosabb, nagyobb volna ez a lúd, mint reggel volt. Ráadásul tojós is! – A lúd másnapra tényleg meg is tojt.
- Ma az artézi kút felé menjetek legeltetni, ott szebb a sarjú fű! Hadd tömje meg a begyét ez a liba, ha már ilyen jó tojó! – az ifjoncok mindent megígértek, és úgy érezték, minden viharfelhőt elfújt a szél kis világuk fölül.
A kút kifolyó árka mentén sokan itattak. A Hajdú gyerekek libáját ugyancsak kerülgette Jézus Nagy Gyula. Elment a liba mellett, majd megint visszajött.
- Ilyen fajta, nagytestű libát csak én tartok itten körül. Hibádzik is egy a csapatból. Hogy kerülhetett a lúd Hajdúékhoz. A kovács felesége, Juliska nem tart libákat – szögezte le gazduram a tényállást, majd a gyerekekhez fordult:
- Hunnan a liba Juliska?
- Irénke vagyok – felelte a kislány – és a ludat Török Sándor bácsitól kapta édesapám munkadíj fejében. Édesanyám azért kente be kocsikenőccsel a fején a tollakat, hogy megismerjük legeltetés közben – mondta a kislány megszeppenve. Érezte, visszajöttek a felhők.
- Na, a községházán majd lerendezem én ennek a Töröknek a sorsát. A csendőrök elhúzzák a nótáját.
*
Hívatták a kovácsot a községházához. Az ezekilencszáznegyvenötben a csendőrség mintájára alakult rendőrség régi-új parancsnoka megkérdezte a kovácsmestert:
- Csináltatta-é mostanában a szekerét a maga műhelyében Török Sándor gazdálkodó?
- Igenis, őrmester uram. Csináltatta.
- Aztán, mivel fizetett?
- Egy tojó libával, őrmester úr.
A parancsnok összesúgott a bíróval, majd a kovácshoz fordult:
- Most elmehet, mester uram, de számítson arra, hogy Török Sándorral szembesíteni fogjuk.
Vége volt hát a kihallgatásnak, a mester abban a biztos tudatban ment haza, amiben jött, ő mit sem vétett a törvény ellen. Ezekért a milpengőkért senki sem köteles többé dolgozni.
Még aznap hívatták a törvény elé Török Sándort és feljelentőjét, Jézus Nagy Gyulát. Emez azzal vádolta be Nagyot, ellopta volna az ő fajlibáját, hogy azzal egyenlítse ki tartozását Hajdú kovács munkájáért. Nagy Gyula makacsul tagadott az előjáróság előtt.
- Nem loptam én semmit ettől a vádaskodótól. Hisz´ vagyon nékem is libám, seregestül.
- Effajta libád néked soha nem vót! – replikázott a feljelentő, és csaknem nekiment a vádlottnak.
- Csillapodjanak mindketten! Itt csak nekem van jogom felemelni a hangom. Nagy, maga most menjen ki! – csattant a vezényszó, majd a benn maradotton néhány pofon.
- Még most is azt állítja, nem lopott libát Nagy Gyulától?!
- Azt én, őrmester és bíró uram – válaszolta a megszégyenített ember - Én a saját nevelésemből vittem a kovácsnak egy tojót, amiben előzőleg megalkudtunk. Annyiban vagyok bűnös, hogy nem azonnal vittem vissza Hajdú úrnak a még aznap délután magától hazajött jószágot. De szándékomban volt. A feleségem is tanú erre.
Ezzel vége volt ennek a kihallgatásnak is. Az ügyben érintett három ember szembesítését másnapra tűzték ki, amin minden turpisságra fény derült. Jézus Nagy visszakapta a híres tojóját, a kovács az eredeti fizetségét, Nagy és Török megbékélten parolázott egymással. A volt csendőr és a bíró azzal a biztos tudattal hajtotta aznap álomra a fejét, az ő falujukban érvényesül a törvényesség.
A két gyerek találékony csínytevését nem követte büntetés. A család apraja, nagyja jókorát nevetett a történteken.
Az afféron igazán jól csak a helyi kocsmáros járt, mert a kibékülés örömére Török és a jézus képű Nagy gazduramék úgy berúgtak a csapszékben aznap este, hogy annak az árát négy liba bánta.
*Helyesen: Adj király katonát!
|
|
|
- augusztus 22 2011 12:37:50
Kedves Papon!
Őszintén gratulálok ehhez a nagyon kedves történethez, amelyben szinte főszerepet kaptak a libák a gyermekek mellett!
Régen is voltak igen "fineszes" emberek, és állatkáikat néha megkülönböztető "jelzéssel" látták el, hogyha elveszne, vagy valaki elvinné, könnyen azonosítani tudják.
Örülök nagyon, hogy a régi időkből vetted a témát, nagyon szeretek ilyen történeteket olvasni!
Üdvözlettel: Torma Zsuzsanna
 |
- augusztus 22 2011 12:43:39
Mindig érdeklődéssel olvasom azokat a munkáidat, amelyek a régmúltban játszódnak. Anyu is mesélt a pengő bukásáról...addig-addig gyűjtögetett, hogy a kiszemelt szobabútort már nem tudta megvenni...akkorát bukott a pengő. A szíve majd megszakadt a nagy bánatában!
A gyerekek mindig találékonyak...pláné ha van kitű tanúnyi...ugyebár itt a józan paraszti ész!!!
A játéknak nem lehet határt szabni. Az a több hónapos nyári szünet sok drága emléket adott nekünk! Mi még nem voltunk a gépek rabszolgái! Hálásan köszönöm ezt a kellemes olvasmányt.
Szeretettel:Glica |
- augusztus 24 2011 10:32:43
Kedves Zsuzsa!
Ennek a történetnek is személyes igazság-magva van. A többi csak színezék, de remélem, az sem rossz.
Köszönöm szorgalmas és értő olvasásodat.
Üdv.
Papon |
- augusztus 24 2011 10:40:40
Kedves Katica!
Tudod, akit megfertőz az önkifejezés ördöge valamilyen formában, az meg sem tud pl. az írás nélkül lenni. Kényszerré, belső szükségletté válik az. Esetenként terápiává a kutya-világ
stresszhelyzeteivel szemben.
Sok alapélményem íródott a történetbe bele. Igazad van: PC-vel nem lehet egy sástó partján egészségeseket "pukkantani".
Szeretettel:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
