Napkorong

Buksi csak egy volt

Ahogy már elõre megjósoltam magamnak, úgy is lett. Nehéz volt az elvesztése. Buksi kutyus már a múlté, ami kézzel fogható valóját illeti. Többé már nem fut hozzánk, nem tudjuk megsimogatni rbuksir1; fejét. Alig egy hete, hogy elment, (éppen Miklós napján), amiben mi is a segítségére voltunk. Mert utolsó nehéz óráit, perceit kénytelenek voltunk megkönnyíteni, egy jól ismert állatorvos beavatkozásával.
Buksi, ahogy már megírtam, öreg kutyusnak számított a maga 70-80 évével. Rejtett betegségei is lehettek azon kívül, hogy látása egészen megromlott és a hátsó lábai az utolsó egy-két napon már nem tudták megtartani lesoványodott testét. Összeaszott fején és horpaszán a bõre, szeme majdnem mindig könnyezett, mintha már elõre siratná, hogy el kell hagynia minket, akik szinte családtagnak tartottuk õt. Fiatalabb korában szinte nevettek szemei, amikor boldogan ugrándozott és lihegett körülöttünk.
Telente nagyobb hidegekben beengedtük a nyárikonyhába, amit a fával fûtött kazán bemelegített annyira, hogy nem fázott. Sokszor a macskák társaságában töltötte el így az éjszakát.
Azért azt nagyon sajnálom utólag, hogy éppen az utolsó napjaiban, amikor férjem kitessékelte a házába, mert bepiszkított a nyárikonyhába, hagytam, hogy kint aludjon a kutyaólban. Az utolsó hetekben, napokban biztosan nagy fájdalmai voltak, mert folyton sivalkodott, nyüszített, amit nehéz volt elviselni, és egy kis símogatás, becézgetés után nem sírt folyamatosan.
Én nagyon sajnáltam, s tudtam, hogy elõbb-utóbb bekövetkezik, hogy elmegy, de nem akartam idõ elõtt szólni az állatorvosnak, hogy mielõbb eltegye láb alól szegényt.
Halála reggelén már nem tudott a lábára állni, de mivel dolgoznom kellett menni, betettem a házába. Még néhány nappal elõtte evett is. De ezen a napon már a víz sem kellett neki.
Este, amikor hazaértem, férjem azzal fogadott: Látod, nem akartad, hogy kihívjuk az orvost, hogy idõben elaltassa, most megnézheted!
Megnéztem. Elõre tudtam, hogy nem sok jóra számíthatok, hiszen láttam, hogy már reggel milyen állapotban volt, s ezért egész munkaidõben csak õ járt az eszemben, vajon életben lesz-e még estére? Buksi ott feküdt a háza elõtt a földön, mind a négy lábát kinyújtva, mint aki már nem is él. Teste szinte teljesen kihûlt. Hangom hallatán fejét kissé felemelte, de már sírás nem jött ki a torkán. Azonnal bevittem a nyárikonyhába és meleg ruhákkal takargattam be. A macskák is mellészegõdtek, úgy, mint azelõtt, a kinyújtott, betakart lábára és hátsó felére feküdtek és õk is melengették. (Ezt megelõzõen r11; amit egyáltalán nem találok természetesnek r11;, sem az édesanyám, sem a férjem nem tette meg, hogy meleg helyre vigye õt, amikor én még nem értem haza.) Közben felhívtam az állatorvost, aki azt mondta, hogy rendelés után tud csak kijönni. Többször hosszasan a kutyus mellett voltam és kezemet a feje alá tartva nyugtattam, hogy neki nincs már más dolga, csak pihenni, s nem sokára itt lesz a doktorbácsi.
Õ hangtalanul tûrt és hangomra mindannyiszor megemelte egy parányit a fejét, de többre már nem volt képes.
Amikor este fél 9 után kijött az állatorvos, látta, hogy már nem sok ideje van. Utoljára is azt mondtam Buksinak: Neked csak pihenned kell. Az orvos vénás injekciót adott Buksinak, aki néhány pillanat múlva már teljesen mozdulatlanul feküdt. Már nem is él? r11; kérdeztem rá, mire az orvos azt mondta: Már nem él, el lehet temetni. Nem! r11; mondtam erre, és zokogásban törtem ki. Olyan hirtelen történt az egész, hogy azóta sem tudok napirendre térni felette. Ez a visszafordíthatatlanság mély nyomot hagyott a lelkemben. Férjem megjegyezte: Jobban tudod sajnálni, mint az embereket! Igen! r11; válaszoltam neki, miközben a sírás fojtogatta a torkomat, hogy azt hittem, nekem is végem lesz. Hiszen az állatok néha jobban megérdemlik a sajnálatot, mint az emberek.
Aztán kifizettük az állatorvos szolgáltatását, s közben még a kis tarka cica is kapott egy injekciót és gyógyszert, mert túlságosan gyorsan vette e levegõt, az orvos szerint is tüdõgyulladása lehetett.
Aztán Buksit egy mûanyagkosárba helyeztem a meleg alsó és felsõ takarókkal együtt, amelyek többé már nem melegítették fel testét.
Férjem másnap délután helyezte rörök nyugalomrar1; a hátsó kertben, amelynek szomszédságában már több macskát is eltemettem. Ez a hely már egy kisállat-temetõnek számít.
Utána következõ napon virágokat ültettem Buksi sírjára. Enyhe õszutóra szintén enyhe tél eleje jött, s a körömvirágok azóta is élénksárgán virítanak a sírhalmán. Úgy érzem, Buksi lelki szemeivel látja, amíg a hó be nem lepi sírját és rajta a virágokat.

2006. december

Hozzászólások

Sancho - február 26 2008 09:21:31
Megkönnyeztem írásodat, sorstárs.
Kaptam egy érzést, kösz, s egy emléket, kösz.

Sancho

ilike46 - június 22 2011 14:44:00
Szegény Buksi, felette is eljárt az idő.
Mikor az ember magához fogad egy kutyát, nem nagyon gondol arra, hogy az idő véges-
Én már több kutyát nem akarok, nekem is kettő nyugszik a kertemben.
Szépen leírtad az emlékezésed.
Üdvözöllek: Helena

Tolnai Imre Krisztian - október 29 2011 19:07:49
Kedves Zsuzsanna!

Megkönnyeztem én is a történetedet!

Sajnálom Szegényt!

Üdvözlettel:

Delfinke

Zsolesz25 - október 24 2012 23:35:28
Nagyon fontos az állatok szeretete. Nekem egy papagájom volt, őt én is eltemettem. Gratulálok megható írásodhoz!
Zsolesz