|
 Vendég: 47
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_„De szép volt” – gondolta, és úgy érezte, hogy ennek a rövid éjszakai útnak az élménye többet ért számára mindennél. Az egeret fogó bagoly és az átballagó szarvastehén emléke egyedül az övé lett, nem kellett senkivel sem megosztania. Eddig ismeretlen boldogság áradt el benne, és szinte sajnáltam, hogy a kanyar után felbukkant a ház.
 V
NAGY DOMOKOS IMRE
ELŐSZÖR EGYEDÜL A SÖTÉTBEN
– részlet a Magasles általam írt részéből –
(a regényben ez egy jó hónappal korábban történik, mint az előzőleg közölt rész)
– No, drága barátom – állt meg Kóci a sorompó előtt – , innen már hazatalálsz.
– Én-e? – aggályoskodott András. A bekötőút két oldalán a szálerdő feketén sötétlett, míg magát az utat halványsápadt fénnyel világította meg a hold. A levegőben ismeretlen neszek hallatszottak, és általában minden olyan titokzatosnak látszott.
– Az utolsó tizenötezer évben még senkit sem ettek meg Magyarországon a kardfogú tigrisek – morgott az ifjabbik Kornél. – Az utat jól látod, le sem tudsz térni róla. Semmi értelme annak, hogy én most a sorompó lakatjával veszkődjem, és különben is a májat minél hamarabb hűtőbe kell tenni, hogy ne romoljék meg!
Azzal ferdén behátrált a kocsival a sorompóig, hogy meg tudjon fordulni.
– Ha holnap is akarsz jönni, fél öt-öt között indulj el, hogy kényelmesen leérhess. Fél hétkor indulunk. Szia! – kiintett az ablakon, s a következő másodpercekben a kocsi helyzetjelzői eltűntek az első kanyarban.
András magára maradt. Megborzongott. Sürgősen nyakáig húzta a melegítőfelső cipzárját, s megállapította, hogy jó lett volna elhozni az alsót is, mert nagyon fázik a lábszára. Lent a földeknél langyos volt az este, de itt, ötszáz méterrel magasabban, szinte hideg. Harmat csapódott a lábára, amikor a sorompót megkerülve beletapicskolt a fűbe.
„Én marha! Át is mászhattam volna a sorompón! – gondolta dühösen, s nekiindult az útnak. A tán fél kilométernyi távolság most végtelennek rémlett.
»Az erdőben (Apu szavaival élve) három vizsgát kell letenni: a csendét, az egyedüllétét és a sötétségét. Aki ezt a hármat leteszi, abból lehet jó vadászember – magyarázta még előző nap Kóci, s ez most András eszébe jutott.
„A fene teszi le ezeket a vizsgákat, és megy holnap vadászni! Még mit nem!” – gondolta.
– Kű-itt, kűű-íí! – szólalt meg az erdőben egy titokzatos hang, mire a fiú megborzongott.
– Jaj! – suttogta önkénytelenül. – Mi az?
– Kű-itt – hangzott közelebbről a fák lombja irányából, s a következő pillanatban nesztelenül kilendült eléje egy macskabagoly. Előrerepült, aztán visszafordult, és a lassan botorkáló fiú feje fölött kezdett keringeni.
– Juj! – mondta András. – Te, ha a fejemre szállsz, én be…
A macskabagolynak esze ágában sem volt kikötni a fiú fején, csak észrevette a mozgást, és megnézte, mi az. Egyébként megfigyelték már, hogy nyílt terepen a bagoly hosszabban kísérget valamely nagyobb testű élőlényt, embert, lábasjószágot éppúgy, mint nagyvadat. Ennek a magyarázata pedig az, hogy az eltaposás elől menekülő rágcsálók megugranak, és így könnyebben észreveszi a bagoly is. Az ilyen kísérgetés egyébként füves területen több száz méteren át is eltarthat. Most azonban a bagoly hamarosan otthagyta Andrást, megelőzte, és úgy vizsgálta végig az utat. Aztán egyszerre megállt a levegőben, szinte lezuhant előrenyújtott lábakkal, majd a föld felett közvetlenül hirtelen szétcsapta szárnyait, és úgy ért talajt. A következő pillanatban már újra felemelkedett, és karmaiban szállította a magáról megfeledkezett erdei egeret.
„Jaj, de érdekes!” gondolta András, és egészen megfeledkezett arról, hogy ő éppen fél. Aztán hirtelen újra hevesebben kezdett verni a szíve, mert egy loholva közeledő bozontos árnyék jelent meg a színen. Mire azonban komolyabban megijedt volna, már meg is nyugodott, mert felismerte Kárót.
– Szervusz, öreg kutya! – simogatta meg a fejét, míg az igazoltatásul végigszaglászta. – Elém jöttél?
„Ne félj – lengette válaszul a farkát a bozontos eb – elkísérlek! Már mehetünk is!” – és szabályosan a fiú bal oldalára helyezkedett. András lenyúlt, és bal kezét a kutya nyakán nyugtatta, ami elsősorban a számára jelentett megnyugvást.
Elindultak, de Káró hirtelen megtorpant, és ezért újra megállt András is. Észjárása, úgy látszik, alkalmazkodott már, mert nem is próbálta siettetni a kutyát, hanem azon gondolkozott, hogy mit vehetett észre. De abban a pillanatban, ahogyan megálltak, ő is meghallotta az erős, határozott lépteket balról az erdőből. Első pillanatban embernek vélte, de ezt szinte azonnal elvetette, mert minek csörtetne az ilyenkor az erdőben? Tovább tűnődnie azonban már nem kellett, mert a fák közül mindennemű óvatoskodás nélkül kilépett egy szarvastehén, átbaktatott az úton, és eltűnt a jobb oldali erdőben. A fiú csak állt, és nézte a helyet, ahol a tehén eltűnt.
„De szép volt” – gondolta, és úgy érezte, hogy ennek a rövid éjszakai útnak az élménye többet ért számára mindennél. Az egeret fogó bagoly és az átballagó szarvastehén emléke egyedül az övé lett, nem kellett senkivel sem megosztania. Eddig ismeretlen boldogság áradt el benne, és szinte sajnáltam, hogy a kanyar után felbukkant a ház.
Az ajtó nem volt kulcsra zárva, s amikor belépett, úgy érezte: valóban hazaérkezett.
– Szervusz, atyámfia! – hallotta a sötétből Béla bácsi hangját. – Lőttetek valamit?
– Kóci egy süldőt – válaszolta a fiú –, és hazafelé láttam egy egeret fogó baglyot mg egy szarvastehenet.
– Holnap is kimentek?
– Igen – felelte, s eszébe sem jutott, hogy nemrég még mi volt a véleménye.
– Jó! Kárót hívd be, ha kint maradt volna, mert csak azért engedtem ki, hogy eléd mehessen! Aztán mosd le a szúnyogkrémet, idd meg az ibrik tejeskávét, amit nénéd odakészített, és aludj jól! Jó éjszakát!
– Jó éjszakát! – válaszolta a fiú, de míg a lefekvéshez készülődött, azon gondolkozott, hogy ez a nem is egészen fél éjszaka mennyi mindent adott neki. Aztán felhajtotta a tejeskávét, és ahogy lefeküdt, már szinte azonnal el is aludt.
Kint a hold beezüstözte a ház körüli erdei rétet, a bokorban a fülemüle helyett már egy tücsök szólt, és a rét szélén két őzsuta legelészett. Az emberek számítása szerint éjfél volt, de az állatok órája máshogyan jár, és lent, az Ötszázas búzatábláján vidáman csemegéztek a disznók. A kis süldő egyiküknek sem hiányzott, s ha tudtak is volna a sorsáról, csak örültek volna, hogy több marad nekik.
(A regényt 1983-85 között írtam, két kiadása 1993-ban és 2002-ben jelent meg. Mindkettő elfogyott.)
|
|
|
- szeptember 18 2011 16:49:30
Domokos!
sok szeretettel gratulálok a regényed részletéhez is és a kétszeri kiadásnak is!
Hát ez nem semmi!
Puszi: Pircsi |
- szeptember 18 2011 17:09:40
Kedves Domokos Bátyám!
Gratulálok írásodhoz. Nagyon jól szemlélteted András kisfiú lelkiállapotát azokban a pillanatokban, amikor egyedül marad az erdőben és nem sokára sötét lesz. Tulajdonképpen nem sokáig kellett félnie, mert segítségére "sietett" a bagoly, aki elterelte a fiú gondolatait. Már nem is félt. De amikor Káró kutya is megérkezett, már minden félelme elmúlt. Összességében csodálatos élményben volt része éjszaka az erdőben - ezt gyönyörűen szemlélteted -, és mintha már bánta volna András, hogy olyan hirtelen véget ért az éjszakai kaland, mert hazaérkeztek Káróval.
Egyébként el tudom képzelni, hogy a fiúgyermekeknek mekkora élményt jelenthetett egy ilyen erdei kirándulás. Hiszen őket ott minden érdekli, a madarak, az állatok, és összességében az erdőnek a varázsa. És egy ilyen élmény hatására meg is változik rögtön a gyermek véleménye: " A fene teszi le holnap ezeket a vizsgákat, és megy holnap vadászni!- még mit nem". Ezekkel a gondolatokkal indul el, és mire haza érkezik, eszébe sem jut, hogy - az élmények hatására -, hogy ne menjen másnap is.
Érdekes, magával ragadó történetedhez szívből gratulálok, és számomra még külön érdekes, hogy megismertem egy gyermek lelkivilágát adott szituációban.
Szeretettel olvastalak!
Évi-Húgod. |
- szeptember 18 2011 17:18:07
Kedves Domokos! A sokéves tapasztalat azt mondja: Erdőt járni egyedül a legjobb...mert,,,és itt lehet sorolni az okokat!
Az egy különleges varázslat!
Jól megérezte a gyerek...
Olvasom a szép, és kalandokban gazdag írásaid.
Szeretettel:Glica |
- szeptember 18 2011 18:12:17
Kedves Imre,
el fogom olvasni a könyvedet. Nagyon szeretem a természetről, vadászkalandokról írt történeteket - jó stílusban... |
- szeptember 18 2011 23:00:05
Kedves Imre!
Az erdő engem is mindig elvarázsol, mert nagyon szeretem a természetet, az állatokat és a gyerekeket is.Nagy szeretettel olvastam ezt a regényrészletet, és szeretném tudni a könyv pontos címét.Éppen megyek könyvtárba a napokban, hátha megtalálom.
Üdvözlettel
esprit |
- szeptember 19 2011 10:24:39
Kedves Domokos Bátyám!
Írásod mondanivalója meghatott, volt szerencsém megismerkedni az erdő "életével" a Bükkben is és Bakonyban is. Csodálatosan írod le András élményét a sötét éjszakában, és nagyon jól szemlélteted az erdő állatait. Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Szeretettel: Jani-Öcséd. |
- szeptember 19 2011 20:15:31
Kedves Imre!
Nem is csodálom, hogy a kötetek elfogytak! Ilyen gyönyörű regényt szerintem bárki szívesen olvas, még az is, aki nem vadászember!
Ez a rész nagyon tetszett nekem is, változatos a fogalmazása, és annyira leköti a figyelmet, hogy az olvasó szinte azt érzi, hogy ott van a főszereplő társaságában.
Most eszembe juttattad a fiatal gyermekkoromat, amikor a tanyasi ház udvarán éjszaka félve mertem közlekedni (lévén a mellékhelyiség csak a házon kívül volt), és a kutyák mindig nagyon jó társak voltak ilyenkor. Ha ott voltak mellettem, sohasem féltem.
Örömmel olvastam!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- szeptember 22 2011 06:42:37
Köszönöm a hozzászólásaitokat. Örülök, hogy tetszett. Remélem, lesz még belőle új kiadás... (z első 18, a második 9 éve jelent meg.)
Még közlök belőle néhány részletet.
NDI
♥ ♥  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
