|
 Vendég: 2
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_ V
Egy kávéházban vártam rá, de semmi kedvem nem volt találkozni vele. Hosszú időbe telt, amíg össze tudtam sepregetni a hozzá fűződő jó emlékek maradványait, melyeket úgy lerombolt. Nem ismerek hozzá hasonlót, nem is fogok soha. Személye oly egyedülálló, mely a hókristályokhoz hasonlítható. De szerettem. Valamikor nagyon, nagyon szerettem. De már rossz ránézni is.
Nyílt az üvegajtó, s a szemközti pultnál álló pincér felfüggesztette a pohártörölgetést, és a riadt arca elárulta, hogy Ő jött be.
Fekete kendő takarta a fejét, és a füleit. Óriási, lila üveges napszemüveget viselt, mely alig hagyott egy apró látnivalót az arcából. Márt bottal járt. Szánakozva néztem alakját, ezt a fiatal nőt, aki élete virágában egy ronccsá változtatta magát. Lassan megközelítette az asztalomat, nem kínáltam hellyel magam mellett, inkább azt akartam, hogy velem szemben üljön le. Viaszos, ráncos ajakai, és álla utálatosan gennyes volt. Öreg, ráncos, bizsuktól villogó kezével a napszemüvegért nyúlt, hogy levegye, és lásson. Már ha még képes volt rá.
- Ne! – kiabáltam rá. – Hagyd magadon!
Szó nélkül engedelmeskedett, s leült. Noha kávéspoharamban már semmi nem akadt, a csésze oldalára száradt, barnás tejszínhab maradékon kívül, nem rendeltem további italokat, nehogy őt is meg kelljen hívnom. Ő sem rendelt. Csak szerencsétlenül bámulta az asztallapot, s rajta a mentolos Marlborom dobozát, melyben már csak egy szál cigaretta várta, hogy megrövidítse életem.
- Megengeded, hogy elszívjam? – kérdezte félve.
- Nagyon pofátlan vagy, hogy elkérnéd az utolsót. Na mindegy. Szívd, megyek, veszek másikat.
Felálltam, hogy a bárpulthoz érve kérjek egy új cigit, de közben figyeltem őt, hogy mit csinál. Nem mert a Marlboros dobozhoz nyúlni, inkább setesután rugdalta egyik cipőjét a másikkal. Csuklóján, a bizsu karkötők alatt látszott egy óriási ragtapasz, megnyúlt arcán véresre száradt ráncok. Elindultam vissza. Közben az óriási falitükörben megbámultam magam és öltözékem. Nagyot sóhajtva, újra leültem a sötét sarokba vele. Fogtam a régi dobozt, és flegmán hozzádobtam a melléhez, mire rémültem felnézett.
- Na, miért nem szívtad el azt a retkes szálat? Annyira kellett…
Vera nagyon régen káprázatos szépség és csupa jóság volt. Hosszú, csigákban végződő, csillogó fürtjei sohasem vélt örömeket okoztak számomra, mikor tapinthattam, szagolhattam. Mindig Chanel parfümöt használt, azt, aminek köze volt az ötös számhoz, talán ez is volt a neve. A kicsi üvegcse álldogálása a fésülködőasztalon olyan elegáns volt, mint maga Veronika. Meleg, barna tekintete már csak álmaimban tér vissza, s a szivárványhártyán végigpásztázó szentséges fény…
Istenem! Bár megőrizhettem volna, bárcsak visszatérne belém iránta érzett szeretetem, mert mi tagadás, hiányos, elveszett voltam nélküle.
Lehet valamit életünk végéig bánni? Még jó. Én két dolgot is bánok, az első, hogy elvesztettem Verát, a második, hogy miért nem csináltam már ki magam még ezelőtt, a szörnyű dolog előtt? Ha nem vagyok, nem kellene most szemétkednem, de gyűlölködésem okozója is én vagyok.
Vera végre rágyújtott.
- Mit csináltál megint? Mi lett a körmeiddel? – kérdeztem színtelen hangon.
- Webes gyógyszerek. Kísérletiek…ésatöbbi.
Jézus Mária…a hangja! Úgy elváltozott, mintha egy teljesen idegen embert hallanék. Vera körmei karmokká lettek, megvastagodtak, felrepedtek hosszában, megsárgultak és szétnyíltak. Alattuk, a rózsaszínes körömágy nyúzott felületén gennygócok telepei sokasodtak. Megnevezni sem tudom ezt a sok kórságot, ami Veronikát megtámadta.
- Porrá őrölt, mosatlan tojáshéj, de szereztem kolerás injekciós tűt is…ez nem túl jó, mert naponta be kell adni az életmentő vakcinát is ellene. Igen. És három helyen égettem meg magam.
- Van még elpusztítanivaló magadon? – kérdeztem kissé nevetve.
- Igen. A szívemnek még semmi baja.
A szíve. Az a takaros, meleg kis kuckó. Melyben ott élt még sértett szeretete irántam, s önnönmagát ápolgatta, hogy újra veszedelmes ajtón nyisson be. A szeretet ellen nincs fegyver. Nem is akartam, hogy legyen. Szerettem, hogy szeret. És el kell, hogy mondjam, miattam csinálta az egészet. Elhatározta, bár sohasem mondta ki, hogy lerombolja magát; minden nap kitalált valamit, hogy tovább roncsolja a testét, szedett gyógyszert, rendszeresen fogyasztott drogokat, rengeteget dohányzott, ivott, és mindenfélével felsértette a bőrét. Mindenben csak addig ment el, hogy a halál ne következhessen be. Nem mondom, hogy nem szeretett volna meghalni, de élni akart. Furcsa ellentmondás, de nem szeretek gondolni rá, mert normális életem van, s az egyetlen oda nem illő darabja ennek a tökéletes életnek, ez a lány volt. Izgatottan ült, mocorgott a széken, s láttam, hogy nagyon mondana valamit. Nem kellett, hogy megtegye, mert mindig tudtam, hogy mit mondana, ha beszélne.
Sokszor, a tükör előtt állva, otthon, ha nincs zaj, és semmi mozgás, csak állok, meredten bámulom a szemeim, és azon tűnődöm: ki ez? Ki áll velem szemben? Hol van az a valaki, akit Vera olyan nagyra értékel?
Már nem vágyom rá, hogy megértsem. A szeretet kivonta csillogó kardját, s erőszak nélkül győzött le.
|
|
|
- november 05 2011 13:38:56
Kedves Viktória!
Nem a te hibád,hogy nem olvastad ki belőle,direkt nem akartam konkretizálni,mert olyan félkarúnak tűnt úgy a történet.Kihagytam belőle egy lényeges részt,hogy aki olvassa,az kitaláljon hozzá valami okot,ami neki legjobban tetszik.
Köszönöm a kritikád! Szép napot!  |
- november 05 2011 17:23:42
Remek kis írás, én azt hiszem megértettem.Egyáltalán nem félkarú a történet, igaz én tovább gondoltam. Inkább nagyon is modern.
Gratulálok, szép estét!
esprit |
- november 09 2011 16:29:54
Nekem elég egyértelmű az oka, nem hiányoltam belőle semmit. Kerek, egész kemény történet remek stílusban megírva. Érdekes, felkavaró élmény volt olvasni. Csak gratulálni tudok hozzá!
Szeretettel: Tara |
- november 21 2011 09:01:20
Köszönöm mindenkinek a véleményeket! S további szép napot! |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 25. hétfő,
Katalin napja van.
Holnap Virág napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
