Napkorong

V

A MÚZSA-buli után két nappal felébred Ernő/Karcsika is.

- Sziasztok kedveseim Varika12/Tündike13 (tizenhárom az fodor, Te Ernő, vagy még nem józanodtál ki, no mindegy, roppant kíváncsi vagyok, hogy mit alkottak ketten)- köszön Ernő nekem.
Rá akarnak gyújtani egy szivarra, mert most már az dukál nekik, de én kitessékelem őket az erkélyre.
- Tessék, addig tanulmányozd ezt a dokumentumot,hogy mire is jogosít ez engem.-mondja Karcsika gőgösen, és felém dobja az oklevelet.Mivel a diplomáját már megvette, most elvégzett egy tanfolyamot és kritikus lett belőle. Miért, hát azt is meg lehet venni. (No persze csak Karcsikának és Emilnek, persze ketten kaptak egyet, itt van előttem fehéren feketén a dokument, kettejük neve szerepel rajta. Ezt el kell, hogy fogadjam, nincs mese, össze kell szednem most már magamat azt hiszem.
Belibbennek az erkélyről és helyet foglalnak a kanapén. Karcsika nézi a plafont, Emil a jobb sarokban egy pontra mered. Egyikőjük sem néz a szemembe, nagyképűségük határtalan.
Várakozok csendben, hátha valamelyikőjük meg bír szólalni, de csak idő kérdése (jó hosszú idő) úgy gondolom. (No az anyátok mindenit, csacsogjátok már el nekem a frankót, vagy közétek vágok, mit képzeltek, meddig fogok itt pitizni nektek, nem estem hasra a dokumentumotoktól.) Azt hiszem, hogy Karcsika észrevette a mozdulataimból, hogy kezdek berágni, mert nagy kegyesen megszólal:
- Láttad a dokumentumot ugye, áttanulmányoztad, minden oké (vagy okés, a franc sem tudja melyik a helyes, soha nem fogom megtanulni, a fene ott egyen meg engem ahol éppen mindig vagyok, vagy VOK? Így is jó azt hiszem) jó, persze, hogy hamisítvány, de hiteles nem? Na azért!- mondja Karcsika most már állja a tekintetemet.
- No szóval, végigpásztáztam tegnap a verseidet, prózáidat csak úgy nagy vonalakban és megállapítottam, hogy kivétel nélkül rossz mindegyik. Például tegnapi versednek az a címe, hogy ujjgyakorlat, ez meg már milyen cím?Ha? Ez az "alkotásod" nem üti meg a szintet, milyen szintet, hát a földszintet, az alatt van, persze, ott a pincében. Semmit nem fejlődtél. Éppen ezért megtiltom Neked, hogy még egy förmedvényt fel merj tenni bárhová is.
Ide a pincébe, tapétának jó lesz, ha papírra is leírod.- mondja Karcsika szigorúan. Emil pedig helyesel, bólogat (mindjárt úgy fejbe vágom, hogy leesik a feje, de még kicsit türtőztetem magam, megvárom míg a biztosíték teljesen kicsúszik a helyéről) mintha tudná bármelyikőjük is, hogy miről beszél Karesz.
- A prózáid minősíthetetlenek, irodalmi értéket nem képviselnek, szokjál le róluk. Tündi, ezt neked is pofázom, ne vigyorogjál! Különben is olyan hülyeségeket suttogsz ennek a másik hülyének (ez a másik hülye én vagyok) a fülébe, hogy felháborítasz.- mondja Karesz ellent mondást nem tűrő hangon.
Várok még egy pár pillanatig, összeszedem gondolataimat, nem akarok ordenáré módon neki esni, választékosan szeretném megfogalmazni a mondandómat.
- No ide figyelj Emilke/Karcsika. Először is kérek egy verset és egy prózát , tök mindegy melyiket a mínusz százharmincezer közül, persze, hogy negatív előjellel írom, van egyetlen épkézláb műved is? Van? No hadd lássam! Ide vele! Győzzél meg! Ha én úgy gondolom, hogy egy icipici hajszállal is jobb az enyémtől, oké (s) abbahagyom, isten bizony abbahagyom, legyen Neked karácsony, úgyis az következik.- mondom neki és várakozó álláspontra helyezkedem.
Összedugják a fejüket Emillel és lázasan kutatnak dipi táskájukban. Előkerül egy kézirat és egy másik, nincs több, hiába is keresnek.
Oda dobja elém Karcsika nagyképűségtől alig látva.
- Tessék, olvasd és láss csodát.- mondja Karcsika.
Idézem e pár sort:
"Karcsika/Emil: Próa is és vers is egyben. Téma: nincs. Mondanivaló: nincs. Rímelni nem kell, mert ez próza/vers, tehát rím sincs. Ez egy ilyen próza/vers.
Domboldalon áll egy kutya, fel-fel vakkant, ugrik koncra, beletúr a verseidbe, prózáidat küldi sittre, oda való mind a kettő, okos lehetsz, de nem költő. Mert ha azt Te megpróbálod, elveszíted méltóságod, vonulj vissza barom módra, ne gondolj az utókorra, nem kellenek a verseid, rongyolj el már a mindenit!" - olvasom a próza/versét. Megállapítom, hogy nem is olyan rossz, tehát mégis csak fejlődött valamennyit ez a "gyerek".
- No, ugye, hogy ugye? Ilyet Te nem tudsz írni, ha megfeszülsz sem!- mondja Karcsika büszkén megveregetve saját vállát.
- Igazad van Karcsika, vissza is húzódom, hiszen tényleg belátom, hogy nincs itt tovább helyem, meggyőztél.
Már dönteném magamba a konyakot, de Tündikém kikapja a kezemből és megszólal:
- Karcsi, Te ezt a prózát a versben vagy fordítva, loptad valakitől. Mert én már ezt olvastam valahol, úgy hogy húzzatok el innen nagy ívben, amíg finom vagyok és nőies.- mondta Tündike felháborodva.
Karcsi és Emil megszégyenülten pislogtak egymásra, összeszedték a lopott írásaikat és szomorú szívvel eltávoztak. Remélem örökre.