Napkorong

V

Egy rémálom, amit Nagyapa a kisunokája álmába lépve old meg véglegesen.

H.Gábor Erzsébet
Az álom
(Az impalás kép)

Tomi hirtelen ébredt. A pizsamája csurom víz volt az izzadságtól. Már nem emlékezett arra, hogy mi volt maga az álom, de azt érezte, hogy valami nagyon nyomasztó dolog lehetett.
Orrát megcsiklandozta a finom bundás kenyér illata.
- Jó reggelt! - köszönt be a konyhába, és sietett a fürdőszobába, rendbe tenni magát.
Szemei karikásak, kialvatlanok voltak.
- Nyugtalanul aludtál az éjszaka is! - nézett aggódva Eszter, a fiára. Többször is kiabáltál, de mire a szobádhoz értem, már abbahagytad. Biztos valami rosszat álmodtál megint - mondta, és megsimította Tomi rakoncátlan fürtjeit. Tomi elhúzta a fejét.
- Hagyjál! - nézett durcásan az anyjára - nem vagyok óvodás!
A reggeli után, elvonult a szobájába. Örült a hétvégének, legalább lesz egy kis ideje a bélyeggyűjteményét rendezgetni.
Ahányszor előveszi, mindig eszébe jut a Nagyapja. Nagyapa, az a drága, pótolhatatlan senkihez sem hasonlítható jóságos ember!
„ Mikor is ment el?” Igen, ő kilencéves volt akkor, most pedig már tizenegy. Több mint két éve, hogy rohan az idő! A haja és a bajsza is hófehér volt. És ő úgy nevezte, hogy a „Hóhajú”, de nagyapa nem haragudott érte, sőt, jókat nevettek rajta mindig. Aztán még továbbfokozták: „Hóhajú Hóember”, majd „Hóhajú Jóember” lett belőle, és ennyiben maradtak. Nagyapa, a „Hóhajú Jóember”. És tényleg az is volt. A légynek sem ártott volna soha.
Amikor Nagyanya meghalt, egyedül maradt a nagy házban, és akkor költöztek ők is ide. A régi, több mint száz éves családi házat gyönyörűen felújították, kicseréltek mindent, csak a rusztikus bútorok, meg a festmények maradtak meg, mert azokhoz Nagyapa foggal, körömmel, ragaszkodott.
A szülőknek sem volt kifogásuk ellene, hiszen a bútorok és a festmények értékesek és gyönyörűek voltak, és teljesen jól megfértek a félig meddig modern vonulatú dolgokkal egy szobában. A nappali és az étkező közös térben volt, így annyi időt tölthettek együtt amennyit csak akartak. A falakat kicsit átvariálták, így lett, három háló, egy dolgozó, egy könyvtárszoba és egy vendégszoba is.
Nagyapával a könyvtárszobában töltötték a legtöbb időt. Ott lapozgatták együtt a régi könyveket, ott tanította meg őt sakkozni, és ott rendezgették, sokszor órákig belefeledkezve, az értékes bélyeggyűjteményt.
Tomi szinte mindet ismerte. Külön tartotta a cserére szántakat, külön azokat, amiket olykor még kiállításra is bekértek, és külön azokat, amik a kedvencei voltak. Egész komoly csipeszkészlete volt hozzá, amikkel ügyesen szortírozgathatta a kis bélyegeket, a nagy albumokban.
Nagyapa a festményeket is nagyon szerette. Minden szobába jutott belőle egy-két szép darab.
Abban a szobában, amelyik Tomi hálója lett, volt egy érdekes festmény.
Nagyon régi olajkép volt. Gyönyörű hím, impalákat ábrázolt, hatalmas hegyes szarvakkal, amint megrettenve iramodnak szét, mert a háttérben fekete bőrű, félig meztelen, kifestett arcú harcosok üldözik őket hegyes nyilaikkal.
Az impalák nagy riadalma, szinte sugárzott a képről. Tomi sehogy sem tudott megbarátkozni ezzel a látvánnyal. Félelmetesnek találta. Sajnos, a festmény elmozdíthatatlan volt, mert a kerettel együtt bele volt építve a falba. Kimondottan úgy építették föl falat, hogy a mélyedésbe éppen belehelyezhető volt a nagy, vadászatot ábrázoló kép. Régen, vadászteremnek használták a szobát, a festményt pedig nem akarták, hogy a bontás során esetleg megsérüljön, ezért nem vitték el onnét.
Nagyapa sokat mesélt erről a képről neki, a kecses testű, különleges antilopfajtákról az impalákról, meg a harcosokról is, ahogy a szavannákon át üldözik zsákmányukat, de Tomi idegenkedve hallgatta még a mesét is.

Esténként, amikor lefeküdt, csak nézte, nézte, de egyre rosszabb érzéseket váltott ki belőle. Hiába mondta anyáéknak, nem vették komolyan.
Hamar eltelt a nap. Apának segített összegereblyézni az avart. Nagy, fekete zsákokba tették. - A diófalevél nagyon veszélyes - mondta Apa - azt mind el kell pusztítani nem szabad visszaásni a földbe.
Tomi este még egy kicsit szöszmötölt a bélyegeivel, aztán viszonylag korán lefeküdt. A zsalugáteren átszűrődő fény, fura szögben világította meg a képet. A szélfútta kopár ágak árnyai, különös táncot jártak, kis fénycsíkok formájában a falon.
Az impalákat üldöző bennszülöttek arcát, vörösre festette a fény. Tomi becsukta a szemét, nem akarta látni ezt a képet. Hamar magával ragadta az álom…

Impala volt, kicsi, gyenge, fiatalka. Amikor a hatalmas termetű állatok vágtába kezdtek, őt durván félresodorva, magára hagyták. Az üldözők hangos kurjongatására, ő is nekiiramodott. A köztük lévő távolság, egyre csak csökkent, de ő minden erejét megfeszítve vágtatott tovább, aztán még egy ugrás… és hirtelen felébredt. Felült az ágyban.
Már beszűrődött a reggeli fény az ablakon. Most is csurom vizes volt rajta a pizsama. Alig volt ereje kivánszorogni a szobából. Az álmából semmire nem emlékezett, csak azt a megmagyarázhatatlan iszonyatos fáradtságot érezte minden porcikájában, mint amit a múltkor is.
- Valami nincs rendben veled kisfiam - mondta az anyja - amikor meglátta Tomi, még mindig karikás, duzzadt, szemeit. Minden este csak kiabálsz értelmetlen szavakat, zilálva lélegzel, szerintem valami nagyon rosszat álmodhatsz ilyenkor.
A vérkép rendben volt, és minden eredmény negatív lett.
- Kap egy kis vitamint, attól majd felerősödik a fiatalember! - mondta az orvos. De sajnos, nem javult az állapota. Tominak ismétlődően, mindig ugyanaz volt az álma: kicsi, gyönge, impala volt, és üldözték, a nagyok pedig kegyetlenül átgázoltak törékeny kis testén.
- Maradjon otthon egy hetet a fiú! - javasolta később a doktor. - Legyen sokat szabadlevegőn, pihenjen egy kicsit, foglalkozzon azzal, amit szeret. És szedje továbbra is a vitamint! - szólt utánuk még, figyelmeztetően.
Tomi, egyre gyöngébb, és egyre fáradtabb volt. Úgy döntött, ma korán lefekszik, már alig állt a lábán. Hamar, mély álomba merült. Testét, valami csodálatosan könnyű, simogatóan, jó érzés járta át, és egy hang, egy ismerős, szívet melengető hang töltötte be a szobát.
- Nagyapa?- ült fel hirtelen az ágyban Tomi.
- Persze, hogy én - mondta a Nagyapja mosolyogva - miért, kit vártál?
- Téged, téged Nagyapa! - mondta hatalmas örömmel a szívében, és hagyta, hogy Nagyapja szorosan átölelje, úgy, ahogy azt utoljára két évvel ezelőtt tette. Hozzábújt, és arcát, a puha hófehér selymes szakállba fúrta.
- Hát visszajöttél, Hóhajú Jóember, visszajöttél? Annyi mondanivalóm van, annyi minden történt velem! Képzeld el…
- Csitt - tette a mutatóujját Nagyapa Tomi szájára - én mindent tudok rólad, én látom onnét föntről, hogy mi történik veled. Azért is jöttem most el hozzád, hogy segítsek.
- Hogy segítsél?
- Igen, de legfőképpen azért, hogy egy kicsit megölelhesselek. Nagyon hiányzol ám nekünk. Nagyanya is csókoltat, jól van. Éppen olyan szép, mint volt.
- Jaj, Nagyapa, de örülök, hogy látlak, tudod, mennyire szeretlek, tudod?
- Persze, hogy tudom, érzi azt az ember, de tudod, én, éppen úgy szeretlek téged!
- Tudom! - mondta huncut mosollyal Tomi, és egy nagy pacsi után, jóízűen nevetni kezdtek.
- Húha! - mondta Nagyapa - sajnos mennem kell, máris lejárt az időm!
- De Nagyapa, eljössz máskor is? Ígérd meg! Eljössz?
- El, ha szükség lesz rám, jövök! - és elindult a kijárat felé.
- Hoppá! - csapott a homlokára Nagyapa - hát majdnem elfelejtettem a lényeget! Nagyanya rám parancsolt, hogy a kedvenc festményét mindenképpen vigyem el neki, biztosan jól mutatna a többi vadászos kép között! És Nagyapa odalépett az impalás képhez, majd a hatalmas festményt keretestől, óvatosan kiemelte a falból, és a feje fölé tartva ügyesen egyensúlyozott vele az ablak felé. Aztán egészen halvány kis fénnyé változva, kisiklott a zsalugáter apró nyílásán, de előtte, egy huncut kacsintásra azért még visszafordult…

Tomi sokáig aludt. Anyja óvatosan lépett be a hálószobába. A zsalugátert, félig kinyitotta, szűrt fény lepte el a szobát. Tenyerét rátapasztotta Tomi fejére. Tűz forró volt. Az érintésre, Tomi lassan kinyitotta a szemét, mosolygott.
- Jó reggelt kisfiam! Nagyon lázas vagy, hozok be gyorsan lázcsillapítót és egy kis borogatást- mondta, és ahogy megfordulva, a szembe lévő falra pillantott, még a lélegzete is elállt egy pillanatra.
- Tomi! - hagyta el egy fura sikkantás a száját - hova tűnt innét a kép? - mutatott a falon tátongó üres, téglalapalakú mélyedésre.
- Milyen kép? - tápászkodott fel nehezen Tomi.
- Ja! - pillantott az üres falra - az impalás?
- Hát azt Nagyapa vitte el még az éjszaka! - mondta kicsit rekedtes hangon, és lázasan csillogó szemekkel huppant vissza a meleg, puha, hófehér, tollpárnára…

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - december 11 2011 11:37:46
Kedves Zsike!

Ezt a gyönyörű,megható történetet is olvastam már régebben. Most is nagyon kellemes érzés töltött el. A szépeket nem lehet elégszer elolvasni!

Üdv.: Torma Zsuzsanna