|
 Vendég: 96
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_-1-
A nap már eléggé fent járt az égen, de õ csak most ébredt ebben a kényelmetlen temetõárokban. Érezte a napsütést, ahogyan vakítóan másnapos arcába meredt. Körülötte hányásmaradványok. A nemrég még fehér színben pompázó zekéjére minden szín ráillene, csak a fehér nem. Lassan kikecmergett az árokból, átnézett a szépen kifaragott keresztek özönén, és gondolkodni kezdett, hogy kicsoda is õ valójában. Mit keres itt? Egyáltalán, miért fáj annyira a feje? Egy nyilalló fájdalom hasított a feje jobb félétekébe. S, a csípõjén is észrevett egy kisebb kötést. Semmit nem értett. Nem tudott magáról semmit. Mai szóval segíthetnék rajta, és megmondanánk neki, hogy amnéziás, de akkor jó 150 évvel ezelõtt, még ilyenrõl hallomásból sem hallhattak az emberek. Mivel nem tudta milyen falunak a határában bóklászik, így nem is ismerhetett senkit, de azért azt sikerült megállapítania, hogy nagyon éhes. Elkezdett a faluba andalogni, jó szó ez, mert sétálni mindenképpen biztosabb haladásra utalna. Õ csak ment, ment egyre beljebb, remélte, hogy valamelyik ház ismerõs lesz, és újra emlékezni fog. Mert így haza sem tudott menni. Feltéve, ha egyáltalán itt lakik. Azt hamar észrevette, hogy nem lehetett valami bizalomgerjesztõ kinézete, mert az emberek, akiket a kapukban talált, ingatták fejüket, és lemondóan súgtak össze, mikor elhaladt házuk elõtt. Nem lesz ez így jó, gondolta, valahogy élelemhez kell jutnom, mert különben mentem itt pusztulok. Az egyik kapualjban egy sötétkékszoknyás, feketekendõs asszony állt és arcáról, valami sajnálkozásfélét is leolvashatott ez a nevesincs ember. Talán õ meg fogja szánni, s megszólította.
- Néném, nem adna egy szelet kenyeret? Menten itt halok meg, ha nem szán meg!
- Jaj, édes fiam, hogy ne adnék, de akkor végig kell hallgatnod tanácsaimat, mert életed csúfos véget fog így érni.
- Néném, én lennék a legboldogabb, ha valami útbaigazítást tudna adni életemrõl, mert gõzöm sincs, hogy ki vagyok! Viszont a beszéd is jobban esne egy nagy szelet kenyér mellett. Kínáljon meg, és ígérem, lyukat beszélhet a hasamba is!
- Gyere be, de csak az udvarra, mert még megszólnának a szomszédok.
- Természetesen, ez a vendégszeretet, már így is túlzás.
Az udvar frissen felsepert átlagos paraszti udvar volt. Istálló, pitvar, mind hátul helyezkedtek el, látszott, hogy az asszony ura dolgos gazda. Egy lócára letelepedett ez a 18-20 év körüli fiatalember, és jó érzéssel szívta be a hûvös, árnyékot adó diófa illatát. Olyan érzése volt, mintha valamilyen régebbi kedves emléke kötné ehhez az illathoz. Mintha már a feje sem sajgott volna úgy. Az asszony már hozta is fel a frissen felvágott fehér kenyeret, s hozzá még szalonnát sem sajnált. Egy flaskában bort hozott, s egy ilyen bõséges lakomát felszolgáló asszonyra, hõsünk sem tudott már máshogy nézni, csak mint egy angyalra. Gyönyörû volt a kék szoknyája. Fehér hímzésekkel díszítették. Az idegen arra, gondolt, hogy életében nem látott még ilyen szép szoknyát. Egy-két harapás után, meg is jegyezte az asszonynak.
- Néném, ilyen szép szoknyát én még életemben nem láttam.
- Persze, ezekhez értesz, mindig le tudtad venni a fehérnépet. Ilyen voltál, mikor még járni sem tudtál. Valahogy mindig kötelességednek érezted, hogy körbeudvarold a fehérnépet.
- Ha sértésnek vette, akkor vegye úgy, hogy nem is szóltam, mert véletlenül sem bántanám meg kendet, aki ilyen fejedelmi koszttal vendégel meg.
- Hálás is lehetsz, mert nem találsz még egy embert a faluban, aki egy szalmaszálat is adna neked, jószántából.
- Ennyire gazember vagyok?
- Jaj, hogy vinné el valaki azt a nagy szívemet. Itt ülsz, koszosan, összeroskadva és én nézd meg, megsajnállak. Nem, nem vagy gazember, csak egy szerencsétlen flótás, akivel csúnyán elbánt az élet.
- Hát, az már bizonyos, hisz úgy sajog mindenem, mintha háborút jártam volna.
- Na, figyelj, nem tudom, miért beszélsz ilyen összefüggéstelenül, de tanácsomat hallgasd, mert megígérted, hogy meghallgatsz..
- Kérni is akartam, hogy kezdje, mondta és egy hatalmasat kortyolt az elétett flaskából. Egybõl más színben kezdte el látni a világot. Madarak csicsergését is hallotta, elcsodálkozott, a diófa leveleinek mozgásán, észrevette, hogy egy kis szellõ borzolja a fákat és ez a selymes ajándék, az õ fejfájására is éppen ideális gyógyír. Érezte a frissen lelocsolt udvar tisztaságának zamatát, teljesen elégedett volt a világgal. Hol volt már a temetõbõl kimászó ember összetörtsége. Nem tudta most sem, hogy ki õ, és hogy honnan jött, de mindenképpen bizalommal nézett a jövõbe. Az asszony pár mondatáról sikerült le is maradnia, ennek felerõsödött érzékélvezetének köszönhetõen.
- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Persze néném, folytassa csak!
- Tehát itt már nincs maradásod! El kell menned! Felfogtad?
- Igen, értem, de azt még nem tudom, hogy hova mehetnék, hisz ugyanolyan idegen nekem ez a hely, mint a szomszéd falu lesz. Tehát akkor már nem lenne mindegy, ha épp itt vernék sátrat?
- Itt? Neked elment az eszed. Még libapásztornak se venne fel senki! Mihez kezdenél? Neved ezen a tájon csak a sírba taszít.
- Ebben lehet valami, hisz tegnap is csak méterekkel hibázta el a mindenható, hogy egy síron találjak fekhelyet.
- A temetõben aludtál? Szûz Mária, Szent József, és keresztet vetett. Látom, te már nem tisztelsz sem Istent, sem embert.
- Dehogynem, csak ahogy a dolgok jelenlegi állását nézem, úgy gondolom, a holtak nem merezgetik úgy rám a szemüket, mint az élõk. De igaza van néném, nem is maradok, egy ilyen ellenséges faluban, még ha lehet, hogy a múltam pont ide is kötne. Viszont, nekem nincs múltam, így falum sincs. Mi ajánl, hova menjek?
- Elõször Istennel kell egyezségre jutnod.
- Istennel? Na, azt miért?
- Nem kaphatsz lelki megnyugvást, csak felülrõl. Azt ajánlom, csatlakozz a búcsúsokhoz, még beéred õket, csak tegnap hajnalban indultak el, nagy processzióval. Fiatal vagy már estére be is érheted õket! Én is mentem volna, de a lábam nem bírja.
- Na és hová mennek?
- Hát, ...-ba. Siess, csomagold el a maradékot, jól jöhet útközben.
- Áldja meg az Isten nénémet! Megfogadom a tanácsát. Elmegyek, imádkozok egyet, aztán majd valaki csak megsúgja nekem, merre lesz boldogulásom! Köszönöm a kedvességét.
- Menj fiam, és soha többé ne térj vissza!
A legény útnak is indult, de elõtte persze megkérdezte, hogy merre is induljon el. Gyomra tele, tarisznyájában étel, végre tudja merre tart, hírtelen jókedv tõrt rá. Még fütyörészni is kedve támadt. Persze amíg elhagyta a falut, az emberek, ezt látva még jobban elkezdték csóválni a fejüketr.
Sajnos a szomszéd faluban sem, volt jobb a helyzet. Ott is morcona arcokkal viszonozták köszönését. Már nem is érdekelte, hogy miért nem szereti senki. Nézte a szép alakú felhõket, és közben elrágcsálgatott egy fûszálat. Azért azt megkérdezte, hogy miként is hívják azt a falut, ami szomszédja ennek a falunak. Azért kérdezte meg, hogy legalább azt tudja, hogy most honnan is jött.
A földeken elnézegette a dolgozó parasztokat. Késõ délutánra járt az idõ, lassan befejezik a munkát. A lába kezdett fáradni, de az idõ most érte el a legkívánatosabb állapotát. Már nem volt az a nagy meleg, és az est közeledtével, a levegõ is teltebb, frissebb ízzel ajándékozta meg. Néha még sajgott a feje emlékeztetõül, hogy azért ne legyen úgy megelégedve helyzetével, de szerencsére sokszor el tudott róla felejtkezni.
- Na, a következõ faluban, ha törik, ha szakad, szállást kérek az elsõ ház lakójától. Belenyúlt erszényébe, de az kongott az ürességtõl. Mikor megérkezett, hatalmas ugatással jelezték a falu kutyái, hogy az állatok is csatlakoznak az emberek kirekesztõ magatartásához. Az idegent ez nem zavarta, és bekiabált az elsõ házba. Egy paraszt hamar ki is dugta a fejét.
- Mi kéne ha vóna?
- Szállás, gazduram! Nem kérem ingyen, megdolgoznék holnap az áráért!
- Na, és ki fia borja vagy?
- Egyszerû vándor vagyok, és a búcsúba tartok.
- A búcsúba, akkor itt meleg ételt, és fekhelyet találsz. Fizetségként, egy miatyánkot mondj el értünk, ha megérkeztél! Kerülj beljebb!
Most nem is részletezném a ház vendégszeretetét, finom vacsora várta, a végén finom bagó a gazdával. Elbeszélgettek idõjárásról, terményrõl, állatokról, szidták a Habsburgokat, egyszóval jó magyar emberekként beszélgettek hajnalig. Akkor aztán nagy dunna várta, és mély álom hõsünket.
Másnap a gazda azt is felajánlotta, hogy elviszi szekérrel a szomszéd faluba, mert úgy is arra van dolga. Ott pedig már be is fogja érni a processziót, azaz a búcsúsok karavánját. Reggel korán el is indultak.
- Tudod, öcsém, hogy nagyon hasonlítasz valakire?
- Na és kire bátyám, mondja, hátha magamra ismerek! - s, felnevetett eközben. Ha a gazda tudta volna, hogy útitársa még a nevét sem tudja, talán õ is vele nevetett volna ezen a kétértelmû mondaton.
- Kiköpött mása vagy az egyik Baraté legénynek! Persze az nem lehetsz, mert akkor nem búcsúba igyekeznél, hanem a vesztõhelyre.
- Hát bátyám, ezt a nevet még hallomásból sem ismerem.
- Gondoltam is tegnap, hogy nem vagy idevalósi. Jó, messzirõl jöhettél! Olyan diákféle lehetsz.
- Az bizony igaz bátyám, olyasféle, nagyon messzi vidékrõl származom. Rossz így belegondolni, hogy úgy elkeveredtem otthonról, hogy szinte magamra sem ismerek! - ezen megint jót nevetett az idegen, s a gazda most már meg is jegyezte, hogy ma milyen jó kedve van.
- Bizony bátyám! Nem panaszkodhatom! Utam során csupa kedves emberrel találkoztam, finomakat ettem, szeret engem a Magasságos!
- Örülök fiam, hogy van miért hálát adnod! Sokan ma elfelejtkeznek errõl a háláról. Mindenük megvan, de csak keseregnek.
- Az már hétszentség, hogy ha én megérkezek, csak imádkozni fogok magukért, és hálát adni magamért.
- Nagyon helyes, látod ott azt a tornyot? Az már ... falu. S biztosra veszem, hogy csak nemrég indult el a processzió. Erre felé az emberek nagyon vendégszeretõek, és idõ kell, míg könnyes búcsút vesznek a néptõl. A menet meg csak egyre duzzad, mert minden faluból újak csatlakoznak. Szinte már ide hallom a lármát!
Igaza is lett az öregúrnak. A menet végét még elcsíphette hõsünk. Elsõ teendõje az volt, hogy megtudakozódja, hogy milyen faluból jött ez a tömeg, mert nem akart saját falubelijével találkozni, aki esetleg felismerhetné. Szerencsére, ez egy újonnan csatlakozott falubeli csoport volt, így hozzájuk nyugodtan csatlakozhatott. El is nyerte, mind a férfiak, mind az asszonyok szeretetét, mikor egybõl ajánlkozott, hogy viszi a keresztet. Volt is súlya rendesen, de úgy gondolta, ennyi áldozatot igazán hozhat ezért a közösségért, aki õt befogadta. Meg egyébként is, nem volt híján testi erõnek. Szinte õt is meglepte, hogy ezt az öntvény keresztet ilyen könnyedén emelte fel. A következõ falunál szinte úgy kellett kitépni a kezébõl, hogy más is vihesse egy rövid ideig. Volt ott még rengeteg zászló, kisebb keresztek, és persze az elmaradhatatlan imádságos hangulat is elkísérte a processziósokat. Volt pár szekér is, aki vitte az idõsebb embereket, és a nagyon apró gyerekeket. Na és persze az élelemcipelõ szerepet is a szekér látta el. Ez a titokzatos, erõs idegen is részesült minden jóban. Hamar összebarátkozott minden generációval. S szinte olyan érzése volt mikor pihenõkor leült a közösség étkezni, hogy az emberek egymással versengtek, hogy kinek az ételébõl is fogyasszon. Mivel nagy étvágya volt, így sikerült úgy intézni a dolgot, hogy senkit nem sértett meg. Itt is teljesen meg lett volna már elégedve helyzetével, de az a fránya fejfájás csak rátört hosszabb idõközönként. Éjszakánként házaknál aludtak, de volt úgy, hogy a falu templomában rendeztek be nekik szállást. Kicsit hideg volt, de túl lehetett élni. Sok asszony fennmaradt és hajnalban is imákat morzsolt. Aztán persze egy idõ után mindenkit elnyomott az álom. Viszonylag jó ütemben haladtak, és egyszer az elõl állók már kiáltották is, hogy látják a búcsúhely templomtornyait! Volt nagy vigadalom a hír hallatán! Mikor beérkeztek a templomba, letérdepeltek. Voltak akik térdepelve megkerülték a szentélyt, volt aki ott kötötte meg házasságát, hogy még szorosabb kötelék fûzze össze õket egy ilyen többszörösen szent helyen. Elmondta az imákat, ezzel teljesítette ígéretét, kérte, hogy szûnjön meg a fejfájása, és hogy nyerje vissza ép eszét. S mikor kilépett a templomból, hirtelen ráköszönt valaki.
- Te itt vagy cimbora? Hol vannak a csendõrök mögüled?
- Nem tudom, milyen csendõrökrõl beszélsz! - mondta egy kis gondolkodás után. Látta, hogy ez az ember nem ellenségesen néz rá.
- Úgy érzem neked megvallhatom, hogy semmire sem emlékszem. Nem tudom, hogy ki vagyok.
- Szerencsétlen, azaz szerencsés fordulat. Örülj, hogy nem emlékszel! Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi történhetett veled, ezt el kell mesélned valami borozóban egy jó kancsó mellett. Persze csendõrmentes helyen. Viszont, én rám ne nézz emberként, én gyáván cserbenhagytalak titeket. Nekem kellett a faluból jeleznem, hogy ha Juliska már a sátorban van, de én mikor leadtam a lövést, utána úgy megijedtem a csendõröktõl, hogy inkább segítettem nagybátyám házát oltani és így kimaradtam a vérengzésbõl. Ezt a szégyent halálomig viselni fogom. A falu is kitagadott, mert tudták, hogy lepaktáltam veletek. Na, de elmegyek a szállásomra a tarisznyámért, és kereket oldunk innen egy számunka idegen helyre hazainduló csoporttal. Azt hittem, magadtól vagy ilyen fifikás, mint én, hogy eltûnni arról a környékrõl csak a búcsúsokkal lehetett. Na, de megyek a szegényes málhámért, te itt várj meg, így ha most rajtakapnának, akkor legalább te kereket oldhatsz a csendõröktõl.
- Rendben, itt várlak, aztán elmesélsz mindent.
Leült egy padra, és életében utoljára felnézett az égre. Na, nemsokára kiderül, végre, hogy ki is vagyok.
Ekkor felismerte valaki, és szitkozódni kezdett. Hirtelen nagy tömeg gyûlt köré.
- Nézzétek a sátánt, közénk furakodott! Eljöttünk, hogy imádkozzunk az otthonhagyott sok halottért, ez a gyilkos meg idejön és meggyalázza imánkat! Miért leselkedsz még mindig utánunk, hány embernek kell meghalnia még, hogy a Baraté fiúk mind a pokolba kerülhessenek?
Ezek után a szavak után végre emlékezett. De fájdalmas volt az ébredés, és rögtön elordította magát.
- Baraté fiú vagyok, jól szóltál, engem vár a pokol, de páran még velem jösztök.
Felkapott egy követ, és minden erejébõl, elkezdte dobálni a körülállókat. A tömeg meghátrált. A Baraté fiú, aki épp most nyerte vissza nevét, fejéhez kapott, mert mindennél erõsebben kezdett szúrni valami a fejében. Összefüggéstelen szavakat ordibált, Istenrõl, ördögrõl, tûzrõl, és hirtelen, egyszer csak mintha kitisztult volna a feje. Megállt. Felvette a legnagyobb követ, és a tömeg irányába kezdett haladni. Sokan elfutottak, de az ott maradottak is gyors hátrálásra kényszerültek.
- Isten, most Te következel! Azt hiszed, megelégszem, hogy bosszút állok az embereken? Lerombolom házadat, és ezt ígérem, senki nem fogja harmadnapra felépíteni.
A követ egyenesen a templomablakra hajította, de nem érte el a célját, mert csak kõnagyságú helyen tört be az ablak, nem úgy, ahogy szerette volna, hogy az egész ablak szilánkokra törjön. Mikor egy másik kõért hajolt le, megrohamozták az emberek, és irgalmat nem ismerve halálra rugdosták. A közelben állók késõbb meg mertek volna esküdni, hogy utolsó szavaival, Juliskát kereste.
-2-
A halottak egymás hegyén-hátán feküdtek. Voltak közöttük csendõrök, betyárok, parasztok, egyszóval holtan feküdt rengeteg ember. Égett szag mindenfelé, leégett házak és a síri hangulat egy arra tévedt vándornak nem nyújtott volna túl szívderítõ látványt. Amelyik halottnak volt gazdája, õt hajnalra, de így is jószerivel maradtak még halál mereven fekvõ testek. Fegyverek borítottak mindent. A puskákon és pisztolyokon kívül, még kések, vasvillák hevertek mindenfelé.
Az egyikõjük ruházatáról nem lehetett megállapítani, hogy melyik csoporthoz tartozott. Kinézetre sem betyárnak, sem pedig csendõrnek nem neveznénk. Talán a lakodalmasokhoz lehetett volna besorolni, de õt nem hívták meg a mulatságra. A hívatlan vendégek nagy része életével fizetett a bebocsátásért a lakodalomra. Az különböztette még meg ezt a jól öltözött, hívatlan halottat a többitõl, hogy egy lány térdepelt elõtte és halkan sírdogált. A sötétben nem lehetett felismerni, hogy ki volt, de késõbb úgy hírlett, hogy Kampó Eszter volt, ki könnyeivel próbálta legyõzni a halál hidegségét. Reménytelenül.
-3-
Új nap virrad ... falujában. A kakasok kukorékolnak, az emberek otthoni munkájukhoz készülõdnek, mindenki álmoskás még, de azt beszélik, ma fognak megérkezni a Baraté fivérek, hogy elbeszélgessenek Kampó Jánossal, a falu egyedüli urával! Lesz itt nagy muri! Az emberek, -téli idõszak lévén-, nem mentek a földekre, így már kiéhezve várhatták a nagy eseményt. Kampó János egész este forgolódott, õ is hallotta a híreket, miszerint hívatlan vendégei lesznek. Jó elõre összehívta a falu legerõsebb embereit, felfegyverezte õket, egyszóval mindent elintézett, de azért félt egy kicsit ettõl a találkozótól. Évek óta nem látott egy Baraté fiút sem, és ezért hálát is adott az égnek! Viszont, most már elkerülhetetlen a találkozás. Lányait, át akarta küldeni a szomszéd faluba, de õk erõsködtek, hogy látni akarják a betyárokat. Négy lánnyal áldotta meg az ég. Sokszor ezt az áldást csapásként emlegette, de azért a maga módján szerette lányait. A lányok szépségérõl szóló hírek nem álltak meg a falu határában, és több faluból is jöttek háztûznézõbe a jómódúak, de a lányoknak senki nem felelt meg. Az apa félt is, hogy rajta marad mindegyik, mert a legidõsebb már elmúlt 21 is.
Apjuk próbálta leplezni félelmét, elmondta, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki más, csak gazemberek. Útonálló, munkakerülõ csürhe népség. Nincs rajtuk mit nézni. A lányok akkor is hajthatatlanok voltak. Apjuk nagy nehezen beleegyezett, mert titkon õ is örült, hogy nem kellett a házban egyedül maradnia. Felesége már rég nem élt, és a falu elõtt egyébként is megjátszotta a bátor földbirtokost. Azért a határba egy õrszemet állított, hogy ha feltûnnek a lovasok, riadóztassa a védelmet a Kampó ház elé.
Dél tájban az õrszem nagy porfelhõt vett észre a távolból, tudta, hogy csak lovasok lehetnek. Szaladt is riadóztatni mindenkit. Tíz erõsebb paraszt össze is gyûlt, és Kampó János is csatlakozott hozzájuk egy puskával, persze szigorúan kerítésen belül. A lányok parancsba kapták, hogy csak a fenti ablakból kukucskálhatnak ki. A falubeliek eközben mind a kapuk elé tódultak, nem akartak lemaradni semmirõl. Sokan kijöttek az utcára is.
A lovasok meg is érkeztek a faluba. A három Baraté fivért elkísérte még húsz emberük. A falu már nagyon ki volt éhezve a szenzációra, mert igaz, hogy ezek a betyárok a falujuk határában éltek, viszont mégsem tudtak róluk jórészt semmit. Csak a híreket hallották a környezõ falvakból, hogy milyen gaztetteket hajtottak végre az ottani földesurak ellen. A Baraté testvérek pár hûségesebb barátjukkal egy régi földvár tetejére épített házban laktak, helyi szóhasználattal élve, a Tóvárban. A többi betyár a környezõ falvak pár fiataljából tevõdött össze.
A faluba érkezvén elõl ment a három fõkolompos. Ez a testvér triumvirátus már jócskán rászolgált vezetõi beosztására, bátorságukkal, hatalmas erejükkel kivívták a többiek tiszteletét. A legidõsebb, a 27 éves Baraté volt a bandavezér, õt Sándornak hívták. Nyakában mindig egy vörös kendõ volt, úgy hírlik ezt a kendõt még Sobri Jóska, a híres betyár ajándékozta neki. A középsõ, a 23 éves fivér, István ismertetõjele az volt, hogy mindig úgy kiöltözött, bármilyen rablásról legyen szó, mintha egy gazdag földesurat tisztelhetnének benne az áldozatok. A legkisebb Baraté, aki Ferenc névre hallgatott még csak 19 éves volt. Némileg elütött bátyjaitól. Nem kinézetre, mert õ is barna elég hosszúra megnõtt hajat viselt, mint testvérei. Õt sem kellett félteni, rátermett legény volt. Bátorságával sem volt baj. Viszont ami megkülönböztette a többiektõl, az a tudásvágya volt. Õ járt iskolába is, tudott olvasni, nem úgy, mint a többiek, így a testvérei felnéztek rá. Õ, sosem kérkedett ezzel, nem nézte le bátyjait, mint ahogy, a többiek sem nézték le olvasási rhóbortjátr1;, sõt a lelkük mélyén irigyelték is. Jó testvérek voltak, szerették egymást. Ha szüleik még éltek volna, azt nem mondom, hogy büszkék töltené el a szívüket, de az biztos, hogy a környéken évszázados nevet varázsoltak a Baraté névbõl.
Sándor megállította lovát a Kampó háznál és beköszönt.
- Nagyon kedves Kampó úr, hogy ilyen bizottsággal fogadott, de ezeknek az embereknek nem kéne a földeken dolgozniuk?
- Kellene, úgy mint nektek! - válaszolta pökhendien a falu vezetõje.
- Igaz, mi is dolgoznánk, tennénk a dolgunkat, megszabadítanánk a magafajta embereket a rosszul elosztott vagyonától. Viszont néha puskalövéseket hallunk a Tóvárunk körül, és nem tetszenek ezek az ijesztgetései Kampó úrnak.
- Nem pazarolnám én rátok a drága golyókat!
- Jól mondod, a ránk leadott lövések tényleg pazarlóak! Egy az, hogy minket nem fog a golyó, másik meg az, hogy utána a rosszul célzó életével fizet meggondolatlansága miatt!
- Te most fenyegetni mersz engem, Baraté? - kérdezte izgalomtól és haragtól furcsa hangon Kampó úr.
- Idefigyelj, János bátyám! Veheted bárminek szavamat, de azt tudd, hogy nincs kedvem szórakozni a szomszéddal! Eddig megvoltunk békességben, mi nem háborgattuk a falut, ti se jöttetek a közelünkbe. Akkor most mi ez az új lövöldözési kedv? Bár tudom, hogy csak a levegõbe lõdöztök, de ez egy jó szomszédtól nem járja, hogy zaklatja a jó komát!
- Ti a falu szégyene vagytok! Küldözgetik nekem a hivatalos leveleket, hogy rakjak rendet a határomban! Jó lenne, ha máshová költöznétek!
- Na, szépen állunk! Mit gondol kend, hányan próbáltak már onnan kifüstölni bennünket? Jó sok pandúrt át is küldtünk már a másvilágra. Sokaknak beletört a bicskája, jobb ha nem próbálkozik, mert azt hiszem, nagyon megjárná!
Ekkor megszólalt a legerõsebb paraszt a Kampó társaságból.
- Hogy nem sül ki a szemed! - s köpött egyet a földre.
Sándor egy ostorcsapással magához rántotta a paraszt puskáját.
- Szép puskád van! Kiáltotta. Lõni is lehet vele? Majd pedig rátartotta a parasztra a puskát.
- Nyugalom, nyugalom! - jött az elõtérbe Baraté Feri, fiatalos lágy hangja volt, de határozottságával magára vonzotta a tekinteteket. - Most mi jószomszédi látogatóba jöttünk, megkérjük gazdurunkat, máshol vadásszon fürjekre!
- Megígéri, hogy nyugton marad, vagy vérnek is kell folynia? - kérdezte a középsõ Baraté, aki már kezdte elveszíteni a türelmét.
- Vérnek? - kérdezte rémülten Kampó János. - Már csak az kéne! Menjetek, és ígérem, mi nem háborgatunk benneteket!
- Ez a beszéd! - s egy nagyot kurjantva, felemelte kezét, jelezve, hogy indulhatnak.
- Sanyi, páran maradnánk, tudod, régen jártunk erre! - szólt, az egyik betyár.
- Maradjatok csak, de semmi rablás!
- Csak rokonlátogatás!
- Nincs valami nagy eszed! - mondta a bandavezér. - A fehérnépet, este kell látogatni, mikor már alszanak a szülei.
Nagy nevetés kíséretében, elindult a betyár sereg. Sándornak az elején nem tûnt fel, hogy nem csak az az 1-2 embere vegyült el a falu morajló életében, hanem két öccse is. Majd pedig elmosolyodott, és dünnyögve megjegyezte: Kampó lányok.
Bizony-bizony, mert a perpatvar közepén, a két merészebb és egyben idõsebb lány, Eszter és Juliska, nem csak szendén leskelõdtek az ablakból, hanem felmásztak a közvetlenül a ház mellett lévõ csûr tetejére, ahonnan remekül ráláttak az eseményekre. Csakhogy nem csak betyárokra lehetett jó szemszögbõl rálátni, de aki észrevette e megtisztelõ kegyet, melyben a betyárok részesülhettek két ilyen szép szempárnak köszönhetõen, azok maguk is gyönyörködhettek a lányokban. Így tett a két kisebb Baraté fivér is. A középsõ István, megigazította mellényét, és kihúzta magát a nyeregben. A kisebb Baraté pedig szándékosan avatkozott a vitába, hogy felkeltse magára a figyelmet. Ó, balga ifjúság! Miért van ez a sok alakoskodás, szerepjáték, hogy elnyerjék imádott hölgyük figyelmét? Mindkét fél tudja, hogy miért játszik a másik, akkor meg miért ez a sok hû-hó? Mindegy, csak folytassák, ameddig a világ a világ, ez már csak így lesz. A két Baraté tudta, hogy a két lány megigézte, de azt nem tudták, hogy akkor most mihez is kellene kezdeniük. Bátyjuktól, aki nagy nõcsábász hírében állt, nem tudtak tanácsot kérni, hisz már ellovagolt. Mit tegyenek? István szerint bent a csárdában, jobban megy majd a gondolkodás. Azért tüntetõleg ellovagoltak a Kampó ház elõtt oda-vissza, hátha valaki észreveszi majd õket, majd pedig beültek a csárádba. Jól sejtették, a lányok észrevették õket. Gyorsan ki kellett találniuk valamilyen indokot, ami miatt kijuthatnak. Az apjuk rábólintott volna arra is, hogyha bevallják az igazat és elmondják, hogy két betyár miatt kell kimenniük az utcára. Úgy zihált, és folyt róla a verejték, mintha ökölharcot vívott volna az összes betyárral. - Átmegyünk az unokahúgainkhoz! - ez lett végül a hivatalos verzió. Persze a csárda elõtt kellett elmenniük. Tudták, hogy a betyárok csak a csárdában lehetnek. Nincs rokoni kapcsolatuk falubeliekkel.
Eközben pillantsunk be egy rövid idõre a csárdába.
- Igaz, hogy a bátyátok személyesen találkozott Sobri Jóskával?
- Úgy igaz, mint ahogy itt állok! - szólt a bortól megélénkült Feri.
- Tényleg olyan hatalmas, mint egy óriás?
- Na, azért az túlzás, rendes ember.
- Persze, mint minden betyár! - szólt hízelgõen a csárdás asszony.
Viszont ez nem is volt akkora nagy hazugság részérõl. A falubeliek egyáltalán nem osztották földesuruk gyûlöletét a betyárokkal szemben. A betyárok a szegényeket nem zavargattak, így nem is volt köztük súrlódás. Meg a betyárok is az alsóbb rétegbõl nevelõdtek ki. Nem volt kedvük idegenbe menni katonának, inkább név nélküli bûnözõkké váltak. A felsõbb réteg szemében. Az alsóbb réteg szemében pedig hõssé. A földesúr pár hûségesebb parasztját sikerült csak a betyárok ellen uszítani.
- De õ azóta alulról szagolja az ibolyát. - folytatódott tovább a beszélgetés Sobri Jóskáról.
- Ne mondd! Vége Sobri Jóskának?
- Vége bizony! Körbekerítették és végzett magával.
- Azt a betyárját, nagy ember volt, nem vonult börtönbe. - szólt egy ifjú a sarokból. István a maga bölcs 23 évével kioktatta:
- Mire ment a hõsiességével? Nem siratta meg senki a temetésén. Gondolom még tisztességes temetést sem kapott.
- A neve örökre fennmarad!
- Tudod mit, cseréljünk! Te leszel mától István a betyár, én pedig egy dolgos paraszt. Így Te hajkurászhatod nagy tettekkel a hírnevet, én meg elveszem feleségül az egyik Kampó lányt.
- Hát, bíz az nagy falat lenne neked. Szerinted bármelyikünknek lenne esélye az apjánál? Nem vagyunk mi vagyonosak. Meg amúgy is nagyon válogatósak a kisasszonyok.
- Ha meglátnának, akkor már nem lennének válogatósak! - felnevetett a két testvér, és ekkor a csárda bejáratánál kinézve láthatták, hogy a két Kampó lány elhaladt a csárda mellett. Mondd a nevüket! - szólt gyorsan, a csárdásasszonynak Feri. - A nagyobbik Eszter, a kisebbik Juliska.
- Gyerünk István, most rajtunk a sor!
- Drága öcsém, tudod a bajban nem remeg meg a kezem, de most bevallom neked inomba szállt a bátorságom. - Ekkor bátyjára olyan szemmel nézett a kisebbik öccs, mint akiben egy világ omlott össze. Viszont nem állt le veszekedni, hanem rögtön indult a lányok után. Nem csoda, hogy István megijedt ettõl a két tüneménytõl! Olyan szép volt ez a testvérpár, hogy az életben csak nagyon ritkán lelhetünk ilyen szépségre! Sajnos, amilyen szomorú az élet, egy ilyen lányt csak egyszer láthatsz meg, s ha vele nem adatott meg, hogy boldogok lehessetek, akkor átkozni fogod a napot, mikor megbabonázta lényedet.
- Juliska, Eszter! Várjanak meg!
- Na és ki miatt lassítsuk lépteinket? - kérdezte bátran Juliska! Úgy ítélem, itt is a kisebbik fél a bátrabb, és nõvérére mosolygott. - Honnan tudja a nevünket?
- Jó emberek megsúgták! Az én nevem Feri, a bátyámé pedig Pisti, de õ bent maradt a cimborákkal.
- S maga miért nem maradt ott? - kérdezte Eszter erélyesen.
- Mert két szépség elvakította a szemem.
- Akkor miért nem takarta el a szemét és beszélgetett tovább az ivócimboráival? - kérdezte most már Juliska.
- Huh, kisasszonyok, azt hiszem tényleg erõs lesz nekem ez a fényesség! Gondolom különb beszélgetõpartnert is találhatnak, s én önök mellett csak lesütött szemmel állhatnék meg. Így belátom, hiba volt túlbuzgó kirohanásom, nem is tartom fel önöket, s szép délutánt kívánok!
- Végre egy úriember! - mosolyodott el Juliska, mintegy megszánva Feri elbizonytalanodását.
- Igaz, bajba kerülhetünk, ha valaki felismeri magát.
- Azt nem szeretném, hogy bajba kerüljenek. Jövõ vasárnap a városban lesz a nagyvásár, egyszer már láttam magukat ott, érhet minket a kegy, hogy ott találkozhatunk?
- Ha apánk épp nem figyel, pár szót válthatunk. - válaszolt az idõsebb, mert Juliska rögtön igennel válaszolt volna, de érezte, hogy itt a nõvére szava lesz a döntõ.
Szépen elbúcsúzott Ferink, jól nevelten még meg is hajolt és szaladt el a jó hírrel vissza a csárdába. Ekkora már Pisti tûkön ült, és nagyon örült a hírnek. Ittak legnehezebb kalandjuk szerencsés kimenetelére.
-4-
A vásárban nagy volt a nyüzsgés. Nem volt könnyû bárkit is megtalálni. Rengeteg faluból érkeztek ide portékáikkal az emberek, és persze még többen voltak a vásárolni szándékozók. Mindenfelé kiabáló árusokat lehetett hallani, akik hirdették áruikat. A két betyárnak óvatosnak kellett lennie, mert hemzsegtek itt, a rend õrei is. Vigyázniuk kellett, hogy nehogy felismerjék õket. A vármegyei körözés, az mégsem tréfadolog. A fiúk hamar rájöttek, hogy nagy fába vágták a fejszéjüket, hisz ennyi ember között nagyon nehéz megtalálni a keresett gyöngyszemeket. Szerencsére Ferinek eszébe jutott, hogy melyik részen látta meg a Kampó lányokat. Azon a részen mindenféle szalagokat, meg nõi csecsebecséket lehetett vásárolni, arra mentek, mert ott biztos, hogy fel kellett tûnniük. Nem is csalódott megérzésében.
Kampó urat nagyon lefoglalta az a sok ismerõs, akik sorra leszólították. Lányaitól elszakadt, a lányok lemaradoztak egy-egy portéka miatt, nézelõdtek, és láthatóan nagyon jó kedvük volt. István, mikor meglátta õket, megint a meghátráláson gondolkodott, de sajnos egyáltalán nem volt választása. Két csendõr, már a piacra való megérkezésükkor felismerte õket. A fivérek nem vették észre, annyira a két leányzót kutatták. Épp akkor látták meg a szuronyos csendõröket, mikor a lányok is észrevették õket. Szomorú jelenet volt. Boldogság és kétségbeesés. Fõleg Istvánnak, aki akkor is kétségbe lett volna esve, ha csak Eszter tekintetébe kellett volna belenéznie. Feri viszont megõrizte hidegvérét, jó mélyen belenézett Juliska szemébe, és észrevett valamit a lányban, ami rögtön meggyõzte, hogy jobb, ha a hátralévõ éveit a börtön falain kívül tölti. A lány csak egyetlen egy szót suttogott: fuss!
A körülmények úgy hozták, hogy egyikõjüknek tényleg sikerülhetett kereket oldania. A csendõrök hátulról és elölrõl szaladtak szuronyos puskáikkal, és célra tartva semmi reményt sem adtak afelõl, hogy esetleg haboznának lõni. Viszont emberek álltak a Baraté fivérek és a csendõrök között, így a lövés nehéznek bizonyult, bármennyire is elszántak voltak. A két testvér a két irányt választotta, ami még szabadon maradt. A csendõröknek dönteniük kellett, hogy melyiket választják, és ekkor István húzta a rövidebbet. Fõleg, ha azt nézzük, hogy az õ útvonalában épp arra járt egy Kampó bérenc. Feltartotta a középsõ Baraté fivért, ameddig a csendõrök beérték. István szép nyugodtan levette fekete kesztyûjét, és arcon csapta vele a feltartóztatóját.
- Most meghalsz Baraté! - és emelte is a kezét, de a csendõrök leállították.
- Lógni fog, ne siettesd a halálát! Had szenvedjen!
- Uraim, fogadok magukkal, hogy hamarabb fog a városháza összedõlni, mintsem hogy én kötélen végzem.
- Elég jól megépítették azt a házat, a Te nyakad meg nincs köszönõviszonyban a kötéllel, szóval elveszted a fogadást!
- Az életeddel együtt! - gúnyolódott tovább a másik csendõr.
- Az semmi, hogy a városháza összedõl, de hogy a ti kis házatok, benne szeretett családotokkal milyen gyorsan fog leégni, az már egy sokkal izgalmasabb kérdés!
Erre puskatussal fejbe ütötték.
Feri olyan gyorsan riadóztatta a betyárokat, hogy a börtön körül még meg sem tudták jól szervezni a védelmet. Mindenki tudta, hogy meg fogják ostromolni a börtönt, de azt nem, hogy ilyen hamar. Akkor volt nagy meglepetés, mikor húsz lovas körbekerítette az épületet, és eközben páran egy ágyút toltak a városházával szembe. A városháza nagyon impozáns épület volt, a város dísze. Érthetõ hát, hogy a városvezetõség fehér zászlót lengetve jött ki, és rögtön utasította a csendõröket, hogy engedjék ki Baratét. Senki nem tudta meg, honnan hozták elõ az ágyút, mint ahogy azt sem, hogy utána hová vitték. Az biztos, hogy a betyárok, minden eshetõségre felkészültek.
Sándor visszaérve a Tóvárba, kegyetlenül lehordta testvéreit.
- Mi a fenét kerestetek a vásárban, fegyvertelenül?
- Hát bátyám, - szólt István, - két leánykát kergettünk!
- Itt ebben a vármegyében, lányokkal komolyabban ismerkedni nincs esélyetek! Valaki, úgy is felismer! Ha meg szórakozni kell nektek valaki, akkor miért nem fordultatok hozzám? Adtam volna pár címet!
- Rendben, - hagyta rá Feri, - hagyjuk a történteket, nem leszünk máskor ilyen felelõtlenek!
- Még szép hogy nem, és egy hétig ti lesztek a kosztbeszerzõk! Lássatok is hozzá!
Mint alvezéreknek, nekik eddig nem kellett ilyenekkel foglalkozniuk, de ezzel Sándor példát akar statuálni. Ha a Baraték közül valaki elkövet valami marhaságot, akkor annak is tartania kell a hátát.
Feri el is ment élelemért, István pedig ott maradt bátyjával.
- Figyelj, a börtönben rossz elõérzetem volt. Tudtam, hogy kiszabadítotok, de ezt sokáig nem csinálhatjuk. Kiküldenek értünk egy századot és akkor megnézhetjük magunkat!
- Egy századdal ezek a fiúk játszva elbánnak!
- Jó, akkor küldenek egy ezredet. Sobri Jóskáékra gondolj! Te tudod a legjobban, hogy híres bandája volt. Viszont több vármegyével nem vehették fel a harcot!
- Mi lett veled öcsém, berezeltél? Nem ilyennek ismertelek!
- Fura érzés, mintha látnám mindhármunk közeli halálát!
- Azt már nem! Senki nem fog elpatkolni! Figyelmesebbek lesztek és nem lesz semmi gond! Különben is, mindig figyelünk arra, hogy különbözõ helyeken tûnjünk fel, nem vállalunk sok kockázatot, szóval nem ejtettek minket a fejünkre, hogy csak úgy az eldobjuk életünket.
- Rendben bátyám, te tudod! Megyek élelemért Feri után.
- Vigyázz Ferire, megígértük anyánknak, hogy vigyázunk rá!
- Sosem szegem meg ígéretem. - azzal lóra pattant és elnyargalt az avarkorabeli várromból.
Közeledett a farsang, melyet éjszaka hatalmas bállal ünnepeltek. Egy nagy lekövezett talajú istállóban volt a bál. Szélen asztalok, tele minden földi jóval. Székek is körül voltak téve, ezeken foglaltak helyet az idõsek, akik szemmel tartották a fiatalságot. A Baraték farsangkor mindenképpen nagyot akartak szakítani, mert ekkor senki nem ügyelt úgy az értékeire. Persze nem ebben a faluban. Egy napot és egy éjszakát is lovagoltak, míg eljutottak a szomszédos vármegyébe. A csapat majdnem teljes volt. Feri hiányzott csak, akit felmentettek, mert nagyon könyörgött, hogy had maradhasson itt a bálban. Megígérte, hogy gondját viseli saját magának, és megkapta a maradási engedélyt. A maskarás bál nagyon jó hangulatban kezdõdött. Sokan beöltöztek minden-félének. Voltak jól sikerült és kevésbé jól sikerült jelmezek. Juliska és Eszter királynõnek öltöztek be. Mindkettõjükön fehér ruha volt, a válluknál bõ anyaggal. Kezüknél a ruha anyaga kibõvült, olyan királylányos ruhát biztosítva viselõjüknek. Sárgára festett koronát viseltek.
Juliskáról egy kicsit bõvebben is szeretnék mesélni. Barna, kicsit göndör dús haja majdnem a válláig ér. A füle egy kicsit eláll, de én azt vallom, hogy miden szép lánynak egy kicsit elállnak a fülei. Fürtjei egyébként befedték a fülét. Nem volt nagyon magas, s az arca gyermeki kinézetet sugárzott. Nagy kék szemei nagyon igézõek voltak. Enyhén pisze orra és mindig pirospozsgás arca varázslatossá tették ezt a bimbózó korú leányt. Nem tudom, az olvasó megtalálja-e, de van egy festmény, ami tökéletesen visszaadja Juliska kinézetét. Ez egy Alfred Guillou festmény, a címe pedig Morning Bouquet! A képen a lány virágokat tart úgy, hogy a kezét összekulcsolja. Remélem sikerült visszaadnom-e lány szépségét, de ha nem, akkor sem dõl össze a világ, hisz a festmény mindenkit eligazít.
Feri öreg pásztorembernek öltözött be. Meggörnyedve járt, suba volt ráterítve, süveg a fején, pipa a szájában és még nagy, lelógó bajuszt is készített magának. Senki nem vette észre a bálon, hogy van a társaságban egy Baraté fiú is. Egyedül Juliska tudta, mert megérezte, hogy ma találkozniuk kell. Persze Eszternek is hamar leesett az öregúr kiléte. Sokan felkérték a Kampólányokat, de az röregember belépte után már minden más ember megszûnt létezni a kisebbik Kampó lánynak. Rögtön odacsoszogott fõhõsünk, és megszólította a királylányt.
- Felséged meg tudná mondani, hogy a magam fajta szegény ember, hol találhat egy hozzá illõ szép mátkát? - Juliska belement a játékba, és ekép válaszolt.
- Mit szól majd a felesége, ki otthon várja?
- Nincs nekem feleségem, senki nem vár haza.
- Egy ilyen meglett embernek, mint maga?
- Tudja, régebben, nem úgy volt, mint most, hogy mindenféle királylányok sétafikálnak, elvakítva szemünket, szívünket. Az én fiatalságomban még hírbõl sem hallottunk a szép lányokról!
- Nem hiszem én azt! - válaszolta mosolyogva Juliska. - Nem találkoztunk, mi már fiatalabb korában is? Esetleg nem szokott piacra járni?
- Mennék én, aranyom, de a derekam, az megakadályoz. De hallottam, egy nagy esetet, miszerint egy pillanatra horogra akadt az egyik Baraté betyár!
- Bizony ám öreg apám, jól hallotta, de aztán, szerencsére a börtönben nem sokat kellett idõznie!
- Jaj, ne mondja, csak nem felakasztották?
- Nem, nem! Kiszabadították! Most szédítheti tovább a testvéreivel a lányokat.
- De szerencsések is lehetnek! Egy ilyen lány színe elé, én biz Isten csak meggörnyedve tudnék odaállni.
- Hát, egyenesedjen ki, nem hiszem, hogy olyan öreg lenne! - nevette el magát Juliska.
- Szívesen megtenném, de egy átkot szórt rám egy boszorkány, és csak egy királylány csókja hozhatja vissza fiatalságomat!
- Na-na bátyám, kezd elszemtelenedni! Miért gondolja, hogy a királylányok csak úgy vaktában osztogatják minden idegennek csókjukat?
- Tudom, hogy öreg maradok, míg élek, mert nem vagyok méltó erre a szabadító csókra. Viszont én már azt köszönöm, hogy elsírhattam kegyednek bánatom!
- Jaj, ne lássa jövõjét olyan szomorúnak! Táncoljunk egyet, aztán majd meglátjuk, mit tehetünk!
- Gúnyt akar ûzni szegény fejembõl? Nem hiszem én azt, hogy táncolna velem!
- Miért ne táncolnék, félnem kéne magától?
- A világért sem, viszont görnyedt háttal nehéz táncolni. Keresek egy békát az utcán, hátha az kiválthatja a királylány csókot.
- Na szépen állunk, most már beérné bármilyen békával is?
- Ha ezen múlna, hogy táncolhassak kegyeddel, tíz varangyot is megcsókolnák!
Az eszmefuttatásnak Juliska vetett véget, mutatóujját megpuszilva az öreg szájához érintette azt, ami után, az öreg egybõl kihúzta magát. Subáját levetette, botját eldobta, süvegét és bajuszát viszont nem, nehogy felismerje valaki. Egybõl elkapta Juliska derekát, és úgy megforgatta, hogy a többiek csak ámultak rajtuk. A lányok kísérõje kicsit szúrósabban nézte õket, nem tudta ki lehet ez a bajszos fiatalember, szomszéd falubelinek tekintette. Viszont ahogy lenni szokott, a falubeliek kapatos állapotban, nem tûrhették az idegen jelenlétét. Éjféltájban bele is kötött három marcona legény.
- Hogy mersz idejönni, te bitang csavargó? Mulass csak a saját faludban! Kotródj innen, míg jó dolgod van.
- Nem vagyok én olyan távoli szomszéd! És arról még nem hallottam, hogy errefelé így bánnának a vendéggel.
- Most még szépen bánunk veled, várd csak mi lesz, ha haragra gerjedünk! Búcsúzz Juliskától, mert kíséretet is kapsz a falu határáig!
Juliska nagyon mérges lett, de a kísérõje már ott is termett, és kézen fogva elvezette. Az asszony is jogosnak tartotta, hogy kitegyék a nem odavaló személyeket.
- Rendben fiúk, mehetünk! - válaszolta hidegvérrel Feri - De aztán meg ne bánjátok!
Erre a fiúk elnevették magukat, és már vitték is ki öregünket.
Kint egy kis mulatságos beszélgetés zajlott le.
- Na te jöttment, melyik orcádra kéred a medvepuszit?
- Mindegy nekem, de azt tudd, - mondta Feri -, hogy Te is pont arra az orcádra fogsz golyót kapni! - Erre egy kicsit megrettentek a támadók.
- Mi vagy te, hogy fegyverrel fenyegetõzöl, csak nem csendõr?
- Olyasféle, csak a másik oldalon. Segít az, ha elárulom, hogy ha haza akartok kísérni, akkor a Tóvárig kell jönnötök?
Erre nagyon elfehéredtek a legények, pont illett az arcuk a szépen világító holdhoz.
Egy ideig hallgattak, aztán próbálták menteni a menthetõt.
- Akkor igazat szóltál! Te tényleg idevalósi vagy! Ne haragudj, csak azt hittük, hogy a szomszéd faluból jöttél kötekedni!
- A hajbakapás kis semmiségekért nem az én asztalom, de ha már így tisztázódott a dolog, had kérjek tõletek egy kis szívességet!
- Persze, - bólogattak -, mond csak nyugodtan!
- A subám, botom, bent maradt ki kellene hozni, de csak is a Kampó Eszternek. Ha megteszitek, elfelejtem, hogy valaha is beszéltünk.
- Persze, azonnal szólunk neki, várj itt!
A fiúk visszaszaladtak a bálba, megtalálták Esztert, és könyörögtek neki, hogy a subával és a bottal, menjen ki az útra. Eszter tudta, hogy a Baraté fiúhoz kellene kimennie, és mosolygott a legények könyörgõ hangján. Egy kicsit azért még kérette magát. Mondta, hogy õ bizony, senki kedvéért nem megy ki. Erre a legények majdhogynem le nem térdeltek, és kétségbeesetten mondták neki, hogy a fejükkel játszik. Eszter megnézte kísérõjét, épp beszélgetett a többi asszonnyal, és egy alkalmas pillanatban felkapta a jelmezt és már kint is volt észrevétlenül.
A keresztnél meg is látott egy árnyat, és ekkor félelem fogta el. Mégiscsak egy betyárról volt szó. Aztán elhessegette a rossz gondolatokat, ment bátran, bízott Feri tisztességében.
- Köszönöm, hogy elhoztad! Bátyám, István üdvözletét küldi. - amilyen fehérek voltak a legények, most Eszter lett olyan piros. Gyorsabban kezdett verni a szíve, és napvilágnál talán észre is lehetett volna venni a lány zavarából, hogy Eszter sem érdektelen az üzenetet tekintve.
- Én is üdvözlöm, és mondd meg neki, hogy máskor nyugodtan odajöhet, nem harapok!
Elmosolyodott Feri és rögtön rátért a lényegre. Megkérte a lányt, hogy beszéljen Juliskával, hogy ha ma este még akarná látni az öregurat, akkor egy kis fondorlattal, de megoldható lenne. A terv a következõ volt: ha Eszter már elfáradt volna, és haza menne, akkor szóljon a kísérõ asszonynak, de úgy, hogy Juliska eközben még maradjon a bálban. Juliska ekkor kérdezgesse az egyik nénikét, így a kísérõ is biztonságban tudhatja Juliskát, és nyugodt lehet, amíg hazakíséri Esztert. Ha ti elmentek, akkor pedig Juliska kijöhetne a kereszt melletti diófához. Eszter jó ötletnek tartotta, és megígérte, hogy megpróbálja véghez is vinni ezt a tervet. Nem telt bele sok idõ és Feri meghatódhatott Eszter nagylelkûségén, ugyanis látta, hogy a kísérõjével kilépnek az éjszakába.
-5-
Az ég sötétkék volt, nem voltak láthatóak a csillagok, de a felhõk szürkesége kivehetõ volt. Elkezdett nagy pelyhekben hullani a hó. Két árny közeledett ekkor egymáshoz és ez a közeledés megállíthatatlan volt. A lány a fának dõlt, és összeolvadtak a fa, a sötétség, és a hó borításában. Mennyire szép az olyan szerelem, amely mintegy varázsütésre lobban, és nem kell az idõ vaskerekeivel sem dacolni, hisz rengeteg idõt pazarolunk el életünkbõl. Õk nem pazaroltak el semennyit. Alig találkoztak, és akkor sem váltottak túl sok szót egymással. Egyszerûen nekik egymásba kellett szeretniük. Mintahogy a mellettük álló kereszt jelképe is, örökre hirdeti, hogy Jézusnak meg kellett halnia az emberiségért. S feltámadása hirdette, hogy a halál legyõzetett. E szerelmespárban is összeütközésbe került a halál az élettel. Elsõ csókuk születésében benne volt tragikus elválásuk megszületése is. Ha most nem álltak volna a diófa alatt, akkor sosem veszíthették volna el egymást, hisz nem is lettek volna egymáséi. Vajon sejtették, hogy mire vállalkoztak? Gondoltak arra, hogy egészen más környezetbõl származnak, ami sosem keresztezheti egymást? Felfogták egyáltalán, hogy mit cselekszenek?
Nem mondom, hogy a szépséges Juliska nõvére híre után, miszerint a kis Baraté kint várja, túlságosan sokat morfondírozott a halálra ítélt kapcsolatuk nehézségein. S Feri sem vetett számot a jövõ rájuk váró veszélyeivel.
Viszont azt tudták, hogy mire mondanak igent. Szerelmükre, ami legyõzött minden földi akadályt. Erre a pillanatra itt a diófa alatt mindenképp. A többi meg? Hát igen, másodlagos. Azok nyerhetnek a szerelemben, akik mernek dacolni mindennel, ami közéjük állhat. Minél nagyobb a kihívás, minél nagyobb az õket elválasztó akadály, a ráfordított küzdelem többszörösen megtérül. Egy igaz szerelemért valaki képes az életét is feláldozni! Ez hihetetlenül hangzik? Mi egy élet, egy igazán boldogan kihasznált percért cserébe? Valaki nevethet ezen, de kérdem én, akkor miért születtünk a világra? Hogy üres nappalokkal eltékozoljuk? Hogyan fog az az ember számot vetni a halálos ágyán? Azt hiszem, a hiába élt ember gyötrelme a legnagyobb fájdalom, amit ember át tud élni az utolsó perceiben. Ez a szerelmespár most boldogan búcsút mondott volna az életnek azzal a tudattal, hogy valahol örökre együtt maradhatnak! Sajnos õrangyaluk hallgatag maradt. Nem ígért nekik semmit, de legalább próbálta széppé tenni a pillanatukat. Igaz, hogy esett a hó, de egyáltalán nem fáztak. Ölelték egymást, és élvezték életük legszebb pillanatát. Nem is látták egymást, de mi ugye látjuk õket? A lány kócos hajába fehér hópelyhek vegyülnek, ami szép csillogást ad fürtjeinek. A lány végigsimítja a fiú sima arcát, s a csók rövid szüneteiben szerelmes szavakat suttognak egymásnak. Feri elmondta, hogy István bátyjának tetszik a lány nõvére. Juliska is elmondta, hogy Eszter érdeklõdését is felkeltette István! Jó volt elmélázniuk, hogy õk is egymásra találhatnak. Aztán a pillanat, ami számukra nagyon rövid idõnek tûnt, kezdte követelni a földi dolgok józanságát is. Vissza kellett mennie a lánynak, mert a kísérõje már tûkön ülhetett. Elváltak egy hosszú csókban, és bizakodva tekintettek a jövõbe. Nem is látszott ekkor még legyõzhetetlen akadálynak szerelmük.
A banda rengeteg pénzzel tartott hazafelé. Mindenki jókedvûnek látszott, csak a két elõl lovagoló Baraté fiú gondolkodott el valami mélyebb dolgon. István Eszterre gondolt, Sanyi viszont számot vetett életével. S nem volt elégedett azzal, amit látott. Ennél a rablásnál emberek haltak meg. Nem ez volt az elsõ eset, de ehhez nem lehetett hozzászokni. Tényleg van joguk ölni? Tényleg mindent megtehetnek? Egy ideig azt gondolta, hogy az alkohol elnyomhatja a rossz lelkiismeretet, de mára már látta, hogy csak ideig-óráig segít. Ami pedig most a legjobban nyomasztotta az az, hogy vajon meddig csinálhatják még ezt? Eszébe jutott István rossz elõérzete, amirõl a börtön után mesélt, és már nem is látta olyan gyáva dolognak öccse félelmeit. Tényleg felelõséggel tartozik testvéreiért, és ahhoz képest ezt úgy oldja meg, hogy gyakran kereszttûzbe vezényli õket. El kéne menniük egy másik vidékre, ahol tisztességes munkával kereshetnék meg a kenyerüket. Tudta, hogy ehhez a lépéshez, nagyobb bátorság kellene, mint egymagába nekirohanni öt csendõrnek. Nem beszélt errõl senkinek, de annyit a többiek is észrevettek, hogy valami nyomja a szívét.
Teltek a napok, hónapok, s minden maradt a régiben. Baratéék továbbra is betyárkodással keresték meg a betevõjüket, s a legfiatalabb Baraté szerelme is töretlen volt Juliska iránt. Egyedül István nem nagyon lelte helyét ezekben a napokban, ugyanis mikor visszajött arról a távoli rablásról, s értesült öccse kapcsolatáról, azt is meg kellett tudnia, hogy Eszter elment apjával messzi vidékre. Nagymamájuk haldoklott, és az utolsó hetekre hozzáköltöztek. Eközben az otthonmaradt Juliska kiélvezte a nyert idõt Ferivel, és gondtalanul átélhették szerelmüket. Csakhogy az elégedett boldogság érzete egy idõ után nem azt váltotta ki belõlük, mint amire számítani lehetett volna, hogy elkezdik félteni boldogságukat, s emiatt meggondoltabbak lesznek. Nem, õk egyre vakmerõbben szerették egymást, és szerelmüket nem is rejtették véka alá. Büszkén jártak kézen fogva, s tényleg látszott rajtuk, hogy úgy érezték, övék a világ. El sem tudták képzelni, hogy valakinek is árthatnak szerelmükkel. A faluban gyorsan terjednek a hírek, s mire a gyászoló apa hazajött, hát hamar a fülébe is jutott lánya rbecstelenséger1;. Azonnal hivatta lányát, és tajtékzott a dühtõl.
- Igaz, amit rólad és a Baratéról beszélnek?
- Igaz, édesapám!
- Okos lánynak hittelek, mégis ilyen mélyre süllyedtél?
- Jaj, hagyja már! Feri a légynek sem tudna ártani! Egyáltalán nem ismerir30;! Ha ismernér30;
Apja félbeszakította.
- Már csak az kéne, hogy megismerjem! Vér tapad a kezéhez, mint az összes banditának! Az én lányom, egy ilyen gyilkossal? Lesül a képemrõl a bõr! Szegény anyád, ha ezt megélte volna!
Juliska kezdte elveszíteni a türelmét, és még ekkor sem gondolt arra, hogy a tûzzel játszik és meggondoltabban kellene válaszolnia.
- Nem akartam szégyent hozni a fejére! Szeretjük egymást, és értem Feri hajlandó tisztességes útra lépni!
- Tisztességes! - nevette el magát apja. - Na ne nevettess! Az az ember velejéig romlott, ismerem a fajtájukat! Tisztességes ember a földön dolgozik, nem lopással keresi a betevõt!
- Mondtam már, hogy megváltozott értem!
- Velem Te feleselsz? Ide figyelj, ha még egyszer meghallom, hogy ezzel a rühessel láttak együtt, esküszöm, hogy megkorbácsoltatlak!
Szegény lány nagy kék szemeibõl már patakzottak a könnyek. Most vette észre, hogy apjával nem lehet beszélni, hajthatatlan. Beszaladt szobájába, ahol egy pillanatra idõzzünk el ezen a piros pozsgás lányon, aki karjára feküdve siratja szerelmét. Arca piros színe most nem az életvidámságtól ragyog, hanem a dühtõl, mely tehetetlenségében mutatkozik meg. Csak egy fiatal lány tudja így átadni magát a kétségbeesésnek. Könnyei megöntözték arcát, aminek egy részét rögtön be is szívta bõre. Egyszer csak egy kis kopogásra lett figyelmes. Szobája ablaka nem az utca felé nézett, hanem belsõ udvarukra, ahová Feri dacolva végzetével bejutott. A lány ablakát nem tudni, hogy találta meg egybõl, de úgy látszik az õrangyaluk még most is szolgálatban volt. Viszont tudjuk, hogy sajnos már lassan magukra fogja hagyni ezt a szerelmespárt. Juliska kitárta az ablakot, amin behajolt Feri. Letörölte a lány fel nem száradt könnyeit és õ is észrevette azt, amit én már próbáltam rég elmondani, hogy ez a tünemény olyan gyönyörû, hogy még akkor is ellenállhatatlanul szép, ha történetesen éppen sír is. Feri hamarjában egészen más színben tûntette fel lehetõségeiket és rövid idõ múlva már sikerült is megnevettetnie a lányt. Nevetett, pedig a könnyek még fel sem száradtak arcán. Ez a kettõség egy olyan belsõ sugárzást adott arcának, ami talán szavakkal megfogalmazhatatlan. Az arc még nem az a gondtalan vidámság, aki hajlandó teljesen elmosolyodni, de a szem, az már egyszerre csillog a könnytõl és az örömtõl. A fiú csókolta ezt a nedves arcot, és beszívta finom édes és egyben sós illatát is. S ez is a kettõséget vetítette elõ. Egy pillatanban benne volt, mindkét véglet. A viszont látás öröme, és az elválás félelme. Az élet és a halál. Felfoghatatlan, hogy miért kíséri egymást ösztönösen mindenben ez a kettõség, de ezt valahogy nekünk embereknek fel kell dolgoznunk. Az adott jót akkor is ki kell élvezni, ha tudjuk, hogy vége fog szakadni. Nem élhetünk úgy át valamit, hogy már azon merengünk, hogy mennyire rossz lesz, ha véget ér ez az örömünk. Persze, ez most olyan lenne, mintha el kellene felejtenünk, azt a tényt, hogy valamikor meg fogunk halni. A halál, az elmúlás, engem mindig a teljesebb életre ösztönzött. Mások elmúlása erõt ad az élõknek. Nem azt kell átélni, hogy mi is sorra kerülünk, hanem azt, hogy még jobban használjuk ki perceinket. Ezzel nem azt mondom, hogy örülnünk kell mások halálának. Sem örülni, sem pedig félni nem kell. Aki hisz abban, hogy örökkön-örökké élhet, akkor az miért félne a haláltól? Nagyon nehéz az örökké szót megízlelni. Akinek ez sikerül, az megélheti a pillanat soha el nem tûnõ varázsát is. Õ megtalálhatja már itt a földi paradicsomot. S az ablak két oldalán álló szerelmespár most is ebben a paradicsomban úszott.
István és Eszter nem találkoztak. István szeretett volna találkozni a lánnyal, de bátortalanabb volt öccsénél. Eszter is meggondoltabb volt, fõleg úgy, hogy látta húgának, milyen izgalmakon kell átesnie azért, hogy szerelmével lehessen. Viszont az apai szidás után Feriék is óvatosabbak lettek egy kicsit. Egy hónapig nem találkoztak, csak leveleket juttattak egymáshoz, mert apja mindenkivel figyeltette a Baraték táborát. Viszont a hónap leteltével, újra találkozgattak. Persze csak éjszaka, mikor a sötétben távolról mindenki egyenlõ egymással. Volt még pár szép pillanatuk, de sajnos az idejük kezdett lejárni. Õk szerencsére ebbõl nem vettek észre semmit. Azt sem sejtették utolsó együttlétükkor, hogy Kampó János már tudja, hogy megint találkoznak, és már be is indult az a gépezet, ami örökre felmorzsolja szerelmüket. S ezzel életüket is. Õk csak feküdtek fenn a pajtában, és hiányzó falemezeken kikémlelve nézegették a csillagokat. Most utoljára mindegyik értük ragyogott. Arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne férj és feleségként élniük. Sok szép gyerek között kéz a kézben végigmenni az életen. Sokat nevettek, hogy Juliska majd házsártos lesz, Feri meg majd iszákos, de ennek lehetõsége sem riasztotta vissza õket szerelmüktõl. Boldogan vállaltak volna minden csapást, csak együtt maradhassanak. Úgy váltak el egymástól, hogy másnap ugyanitt találkoznak, de ez már nem adatott meg nekik. Juliska apja betartotta ígéretét, és este korbáccsal várta lányát. A testi fájdalmakat még kiállta volna a lány, de ami ezután következett az mindent felülmúlt.
- A szomszéd falu földesurához fogsz hozzámenni!
A lány erõtlenül a korbácsütésektõl feküdt, már nem tudott harcolni igazáért sem, már csak annyit tudott mondani, mielõtt elájult volna, hogy nem érti apja, hogyan gyûlölheti ennyire.
Apja minél hamarabb le akarta tudni az esküvõt, így a szomszéd falu földesurához, Budi Miklóshoz szándékozott lányát hozzáadni. Ez a sokat sejtetõ névvel rendelkezõ emberi korcs, természetesen el volt ragadtatva az ötlettõl, hogy egy ilyen szép felesége lesz, mint Juliska. Persze mondanom sem kell, hogy a 30 év korkülönbség sem zavarta a két földesurat. A lányt elvitették egy faluba, s Juliska hollétérõl még Eszterék sem tudtak. Hamarjában elkezdõdtek az esküvõi készülõdések, s Kampó János arra is felkészült, ha esetleg Baraté nem nyugodna bele sorsába. Csendõröket hívott a városból, és megint felfegyverezte parasztjait.
Feri mikor megtudta, hirtelen elsötétült elõtte minden. Nem tudta, mit csináljon, de azt igen, hogy nem fog belenyugodni, hogy valaki elvegye szerelmét. El is jött az esküvõ napja. Elhozták börtönébõl a menyasszonyt, felállítottak egy hatalmas lakodalmas sátrat. A Tóvárban Sándor észrevette a magatehetetlenül ücsörgõ öccsét és odalépett hozzá.
- Minek búsulsz?
- Hogyne volnék szomorú, amikor ma van a Juliska lakodalma - válaszolta a fiú.
- No ezen cseppet se szomorkodj - mondja neki a bátyja -, mert mi ellopjuk neked a menyasszonyt.
Hírtelen felragyogott Feri arca, felpattant, és megölelte bátyját. István, aki végig hallgatta a beszélgetést, szintén mosolygott, de megint valami rossz sejtése volt. Most nem szólt bátyjának, tudta, hogy most jó ügyért fognak fegyvert fogni. rMost talán nem is fog semmi rossz történni, - gondolta. Sanyi tovább folytatta:
- Olyan meglepetésben lesz része a falunak, hogy azt megemlegeti! Kampó megbánja, hogy kikezdett a Baratékkal! Ne éljem meg a holnapot, ha nem sikerül elszöktetnünk a menyasszonyt!
- Na-na! - szólt közbe Feri. - Lassan az ilyen ígéretekkel! Senkit nem akarunk elveszíteni, szóval csak óvatosan!
- Hidd el, - folytatta Sanyi, - olyan tervet eszeltem ki, ami után a parasztok nem fognak törõdni a menyasszony védelmezésével!
Eközben Kampó János kedve kezdett felderülni. Nem akarta elhinni, hogy a Baraték ilyen öngyilkosságra vetemednének, és megtámadnák a fegyveresekkel õrzött lakodalmasokat. Azért ebédkor viccesen elmondta az összegyûlteknek, hogy ha mégis feltûnnének a betyárok, akkor az evõeszközöket védekezésre használják. Tudta, hogy csak addig kellene gond nélkül megúszniuk, mire a másik faluból a võlegény és rokonai megérkeznek. Két faluval még a Sobri Jóska sem bírt volna el.
A betyárok is tudták, hogy nincs sok idejük, de azt is tudták, hogy figyeltetik a Tóvárat, így az embereik már éjszaka elhagyták azt. Pár betyár nem vállalta a kockázatot, és nem tartott Baratéékkal. Sándor bólintott.
- Bajban látszik meg igazán a barát.
- Igen, - válaszolta erre a gyávább betyárok szószólója, - de ez öngyilkosság ti is tudjátok! A rablásainknak a lényege a meglepetés, rajtaütés volt. Itt pedig várnak minket.
- Engem most nagyon megleptetek gyávaságotokkal, de higgyétek el, a falu is meg fog lepõdni rajtunk. Menjetek, és többé nem akarlak titeket látni!
Így is maradtak vagy tizenöten. Sándor bízott a sikerükben. Több fegyverrel is felszerelte embereit. Megkérte õket, hogy csak akkor lõjenek, ha nagyon muszáj, nem akart vérrontást.
Délelõtt, mikor a faluból egy emberük jelt adott egy lövéssel, hogy a menyasszony már a sátorban van, elkezdték körbe venni a falut. A lövésre rögtön körülfogták a csendõrök, de õ eljátszotta, hogy részeg és csak az ifjú pár tiszteletére csinálta. A betyárok nagy távolságokra álltak egymástól, hogy a falu szélén álló õrszemek ne vegyék észre õket. Mindenkinél volt egy pálinkával átitatott kanóc. Ez a sok mindenre használható anyag párszor már jó szolgálatot tett nekik. Ez az anyag segített a munkában, és a kikapcsolódásban is.
A második lövést Sándor adta le. Akkor kellett mindenkinek a kiszemelt zsupptetõre hajítani a kanócot. A lövés eldördült és hamarjában körbe mindenhol tûz lobbant fel. Az emberek, elõször nem fogták fel mi történt. Elkezdték ordibálni, hogy eljött a világvége, de a csendõrség hamar átlátta a helyzetet. Mindenkit maradásra akartak bírni, de nem sokat tudtak kezdeni az emberekkel, akik nem ijedtek meg a szuronyoktól, ha a saját házuk oltásáról volt szó. Kampó János parancsokat osztogatott, és három embert rögtön lányához küldött. A sátrat a csendõrök és pár ottmaradt paraszt vette körül. A nagy futkározás közepette, egyszer csak vágtában belovagoltak a betyárok. Sándor tudta, hogy most végeznie kellene gyorsan egy csendõrrel, hogy utána rögtön megijedjenek a többiek, és eldobják a fegyvereiket de habozott az újabb gyilkossággal.
Erre egy hûséges emberük leszállt a lóról és a csendõrparancsnokhoz lépett.
- Na cimbora, fegyvereket letenni és az embereid életben maradnak.
Erre a parancsnok, se szó se beszéd szíven lõtte a tárgyaló betyárt. Erre Sándor irtózatos haragra gerjedt, hisz nagyon szerette ezt az emberét. Elõkapta két pisztolyát és az éppen töltõ parancsnok szeme közé lõtt. Elkezdõdött az öldöklés. A harchoz edzett betyárok senkinek sem kegyelmeztek. A csendõrök látva a támadók elszántságát, vak rémületbe kerültek és menekülõre fogták. Feri és István szaladt is be a sátorba Juliskáért, mire golyózápor fogatta õket. Kampó feltüzelte az õröket, hogy kint bármi is történjék, aki belép, és betyár kinézete van, arra azonnal tüzeljenek. Mindkét fiút eltalálták. István rögtön meg is halt, Ferit csak a csípõje szélén súrolta a golyó, de nyomástól, õ is elesett. Aztán megérkezett Sándor és látva testvéreit a földön, egy késsel és ostorral rávetette magát a menyasszony utolsó fogvatatóira. Õk megadták magukat, mert látták, hogy több betyár is érkezik a vezérrel. Letérdepeltek és felkészültek a halálra. Sándor fogta a kést és rájuk ordított.
- Ki végzett az öcsémmel? - és rámutatott István élettelen testére.
Senki nem válaszolt.
- Rendben, akkor mindhárman meghaltok! - és már húzta is fel a társa által odadobott pisztolyt mikor, a legszélsõ felállt. - Én voltam.
- Bátor vagy, s tudd, hogy megmentetted a többiek életét. Odalépett hozzá, és késé |
|
|
| Még nem küldtek hozzászólást
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
