|
 Vendég: 10
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ MM
Az itt olvashatóak velem történtek meg, bár elismerem, hogy valahol a TV „Sorsforduló” (Beyond Chance) vagy „Csoda” (It’s a Miracle) című sorozatában illenének. Dehát – én éltem meg ezeket, s mivel át is éltem, még itt „hetvenkedem” (vagy egész pontosan „hetvenkettedem”).
NAGY DOMOKOS IMRE
ÁTÉLTEM (és túl is éltem)
I. rész
Az itt olvashatóak velem történtek meg, bár elismerem, hogy valahol a TV „Sorsforduló” (Beyond Chance) vagy „Csoda” (It’s a Miracle) című sorozatában illenének. Dehát – én éltem meg ezeket, s mivel át is éltem, még itt „hetvenkedem” (vagy egész pontosan „hetvenkettedem”).
*
1945. január. Ötödik évemet tüdőgyulladással „köszöntöttem”. Ami akkoriban még akkor is életveszélyes lett volna, ha nincs éppen Budapest ostroma. Dehát az volt. Az utcára kimenni valóban életveszélyes volt. Mi az akkori Horthy Miklós út (ma Bartók Béla út) 64-ben laktunk. A támadó szovjet csapatok elakadtak a töltésnél a Kelenföldi pályaudvar – Duna vonalon, s ott is ragadtak február közepéig. Viszont a töltésről ragyogóan végig tudták pásztázni az egész utat a Körtérig… A mesterlövészeik kiválóak voltak, és mindenkit eltaláltak, aki gyanús volt,. Márpedig egyszerűség kedvéért mindenki gyanús volt, aki mozgott. Hogy érdekesebb legyen a dolog, az alattunk lévő moziban német lőszerraktár volt… (A mozi akkor a Szimplon névre hallgatott, aztán Szabadság majd Bartók lett a neve – most irodák vannak a helyén.)
Szóval tüdőgyulladást kaptam, mire Anyám kijelentette, hogy felmegyünk a lakásba (az első emeleten laktunk), mert „inkább egy gránát, mint úgy pusztulni el, mint a patkányok”. Elhívták hozzám a háztömb kijelölt orvosát, aki megállapította a tüdőgyulladást, majd közölte, hogy hozzám sem nyúl, mert nem érdemes…
Nagymama nem szólt semmit erre, de alkonyatkor felvette Apám itt maradt fehér orvosi köpenyét, átkúszott (ezt szó szerint tessék érteni) az úttesten a szomszéd háztömbbe Apám volt évfolyamtársához, aki a Fadrusz utca 2-ben lakott, szemben a teniszpályákkal. Tónay bácsi (életem végéig így emlegettük, dr. Tónay Zoltán volt), pedig minden hajnalban laposkúszásban átjött, és belémbökött egy injekciót, (ha jól emlékszem, felváltva ultraszeptilt és eulinizolt) amíg meg nem gyógyultam.
Már ez önmagában is kész csoda volt. Az is, hogy sem Nagymamát, sem Tónay bácsit nem lőtték le (ha jól emlékszem, rájuk sem lőttek!!), és az is, hogy meggyógyultam.
De az élet még egy csavart tartogatott a számunkra.
Január 18-án hajnalban hatalmas robbanás rázta meg a környéket. A ház beleremegett. Én lázas voltam és nem aludtam, Anyám mellettem bóbiskolt. A lakásban tartózkodó többi személy (Nagymamán és a húgomon kívül néhány vidékről menekült rokon), aludtak. Mindenki felriadt, hogy mi volt az? Kétéves húgom felnyitotta a szemét, körülnézett, majd legyintett:
– Csak egy kis légnyomás – és aludt tovább.
Aztán megtudtuk, hogy a németek akkor robbantották fel a még megmaradt budapesti hidakat.
(Húgom aranyköpését Nagymama feljegyezte, onnan vagyok ilyen biztos benne).
De a „kis légnyomás” csak ezután következett.
Az ágyam éjszakánként párhuzamosan állott az egyik közfallal, nappalra megfordították az ablak felé, hogy több világosságot kapjak, és tudjak képeskönyveket nézegetni. Anyám, borzasztóan fáradt lévén, először nem akarta az ágyat átfordítani, maradjon kivételesen úgy. Aztán később egyszerre felpattant, és valakink a segítségével mégis átfordította az ágya.
Még le sem ült, minden eddiginél erősebb robbanás rázta meg a házat. A légnyomás (ma úgy mondják: lökéshullám) átszakította a háztömb össze közfalát. Az ágyam előbbi helyén romhalmaz… Hamarosan kiderült, hogy a Vásárhelyi Pál utca túloldalán álló ház tetején robbant egy nagyobb rombolóbomba.
De hamarosan napirendre tértünk felette, akkoriban ez nem volt szokatlan. Hogy valójában mi történt, azt évtizedekkel később, már nagypapakoromban tudtam meg, amikor a nagyobbik unokám volt körülbelül olyan idős, mint én akkor. Akkor derültek ki a további részletek, amikor a Körteret átépítették jelenlegi változatára. (ami mind közül a legpocsékabbra…)
Mint jeleztem, német lőszerraktár volt alattunk, még mindig kellő mennyiségű lőszerrel. A szovjet felderítés ezt megtudta, és likvidálni akarta. Mivel tüzérségi tűzzel nem lehetett volna elérni, egy bombázógépet küldtek az ügy elintézésére. Egy gépet, mert az kevésbé volt feltűnő, és a lőszerhiány miatt egy gépre általában már nem lőtt a légvédelem.
Szerencsénkre amilyen pontos volt a szovjet tüzérség (erről frontot járt ismerőseim később elég rémtörténetet meséltek), annyira pontatlanul céloztak bombavetőik. Ugyanis nem egy bombát dobott le, hanem kiürítette az egész bombatárat. Ez első bomba a szomszéd ház tetejét érte, és ott robbant föl. Azonban a lendület továbbvitte a gépet, és a többi bomba a Körtérre esett, ahova úgy belefúródott, hogy csak a legmélyebb felásáskor vették észre.
Igaz, ilyen pontosan csak zuhanóbombázóval tudták volna a célt eltalálni, azt is elsősorban a német stukások.
Ha a szovjet bombavető jobban célzott volna, akkor a Szimplon-házat a Regent-házzal együtt emlegetnék manapság, és én nem tudtam volna számítógépbe pötyögni ezen emlékeimet.
Voltak még később, a békeidőben is néhány ilyen jellegű emlékem, hogy még folytatom majd a sorozatot.
(Budapest-Sasad, 2012. január 17.)
|
|
|
- január 17 2012 20:03:17
Kedves Domokos Bátyám!
Először is nagyon-nagyon örülök annak, hogy "Újra itt vagy", ha csak kis időre is. Érdeklődve olvatam történetedet és meg kell, hogy mondjam nagyon meghatott. Meghatott nagymamád lélekjelenléte- és szeretete- ahogy kúszva tette meg az utat a doktor házáig abban a háborús övezetben. Meghatott a doktor léleljelenléte, hívatástudata, szeretete mellyel viszonyult kis betege (mely Te voltál 5 évesen)iránt, életét kockáztatva azzal, hogy minden nap átkúszott hozzátok, hogy beadhassa az injekciót Neked.
Tudod, olyan sokszor elgondolkodtam én azokon az embereken akik átélték a II. világháborút, melyet én csak tanulmányaimban, vagy filmeken láttam és így is rettenetesen borzalmas volt. El tudom képzelni, hogy milyen érzés lehetett ezt a valóságban megélni. Most én úgy gondolom - persze, lehet, hogy azért mert nem velem történt és nem tudom, hogy halálfélelmében az ember milyen dolgokra képes -, hogy ott haltam volna szörnyet a félelemtől egy ilyen szituációban, amit elmeséltél. Biztos, hogy nem volt könnyű sem anyukádnak, sem a nagymamádnak, no és végül Neked sem, mert egy ötéves gyermek azért már emlékszik dolgokra. Kedves Báytám! Még jó, hogy az a "szovjet bombavető nem tudott pontosan célozni és nem találta el a Szimplon-házat.
Szeretettel olvastalak és várom a sorozatod következő részét!
Gyógyulást kívánok Neked és minél hamarabb térjél vissza közénk!
Gratulálok írásodhoz, nagyon szeretem olvasni a történeteidet.
Szeretettel: Évi. |
- január 18 2012 07:11:28
Kedves Domokos!
Hetvenkettedésed nagy örömmel fogadtam. Milyen jó, hogy van aki megossza velünk ezeket az emlékeket. A történelemkönyvekből kapott információk színesednek ki, vagy akár át, egy-egy ilyen hiteles történet által.
Örülök, hogy jobban vagy. Dekoncentráltság? Ugyan már! Én örülnék, ha legjobb állapotomban ennyire koncentrált tudnék lenni.
Drága Domokos! Isten éltessen erőben, egészségben!
Várom a sorozat következő részét.
Szeretettel: Ági |
- január 18 2012 20:16:46
Kedves Domokos!
Valóban, most már "hetvenkedhetsz" ezzel a borzalmas történettel, hiszen átélted és túl is élted, szerencsédre, és mindannyiunk örömére.
Hiszen éppen azoknak a történetéből tudhatjuk meg a való igazságot, akik akkor olyan helyen voltak, mint Ti is a családtagjaitokkal.
Szívesen és örömmel olvasom a további visszaemlékezéseidet is!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- január 23 2012 14:46:01
Köszönöm a több, mint 500 megtekintést, és a három hozzászólást. Elismerem, nem könnyű szembesülni a látszólag lehetetlennel. Pedig még volt ilyen (ha nem is háborús) élményem néhány. |
- január 23 2012 15:59:22
Drága Domokos Bátyám!
Én nagyon örülök annak, hogy ilyen sokan - most már 515-en - megtekintették írásodat és gratulálok. Én személy szerint nagyon várom a következő írásodat - ha egészséged engedi -légy szíves írjál még ilyen tanulságos ,szép emberi történeteket.
Szeretettel: Évi |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
