A posta műemlék-épülete nagy, magas ház. Világos ablakai ragyognak.
Lépcsők sokasága vezet fel, mintha a végtelenbe, az égbe menne. Nagyon magasan.
Állok a lépcső alján (inkább úgy írom: ülök), szemeim a végtelenbe járnak. Ülök szemben és nézek felfelé. Városunk központi postahivatala. Az utóbbi időben sokszor megfordulok itt! Csak valahogy fel kellene jutni. Valahogy fel kellene jutni, de hogyan.
Ki hitte valamikor, hogy egyszer az életemben még egy lépcső is akadályt jelent. Magam sem igazán értem. Valamikor vígan futkároztam fel, - le. Emlékeimben járom a lépcsőket. A munkahelyemre, a lakásomra és mindenhova, ahova csak lépcsőn kell feljutni.
Ismered a lépcsőket! Vannak, amelyek mélybe, vannak melyek magasra - nagyon magasra emelkednek. Vannak lépcsők, melyek palotákba - a gazdagságot szimbolizálva, díszes épületekbe visznek, de vannak melyek ódon emeletekre vezetik útjaikat.
Vannak márványból, kőből, fémből, vasból, fából vagy akár kötélhágcsóból készültek.
De nem csak anyaguk szerintiek, hiszen van, mely ragyogóan díszes és márványos, melyeken szőnyegen lépdelhetsz - vidáman, gőgösen vagy szomorúan, szendén.
Vannak lépcsők, melyek hosszú életregényeket mesélhetnének, melyek tehertől, fájdalomtól görnyedt lépteket vezetett és vezet. Van íves és szögletes lépcsőfokos, vannak melyek meredeken és vannak, melyek laposan viszik léptüket. Kanyargók és falhoz simulók, csiga, spirál alakúak vagy éppen lengenek a levegőben. Fények ragyognak, vagy sikátorként védik a falak. Megnyúlnak, árnyékokat adnak, húznak, süllyednek, gördülnek, peregnek.
Valamikor sokat lépegettem le, s fel az emeletekről, sietve, vidáman vagy bánatosan.
Sajnos, ma már csak álom, hogy a lépcsőt járom.
Lentről, a lépcsők tövéből kis kocsimban ülve, - szememmel kísérve gondolatban lépdelek a kanyargó, magasba meredő lépcsőfokokon.
Robogunk vagy cammogunk - húzzuk életünk terhét fájdalmasan, vagy ritmusosan kopogunk.
Mélyet lélegzem - ülve a posta lépcsője előtt - a lépcső alatt. Sóhajom messze száll. Szememet könnyfátyol borítja.
Belső küzdelmeim - magammal és az emberek nemtörődömségével, érdektelenségével, az őszinte érzéseimmel.
Vajon tehetek e róla, hogy engem mindezek is foglalkoztatnak? Hogy kell, hogy foglalkoztassanak, hiszen az életem akadályai.
gyongyszem555 - február 02 2012 14:57:29
Kedves Gitka!
Maximálisan át tudom érezni a prózádban leírtakat. Még pedig azért is, mert apukámat 1o évig ápoltam, gondoztam aki kerekes székben élte utolsó évtizedét. (Mindkét alsó végtag cimbközépen amputálva)
Értem, hogy mit jelent számodra a "kocsimban ülve - szememmel kísérve". És mind ezek mellett átérzem a fájdalmadat, hogy volt idő, amikor pillanatok alatt szelted a lépcsofokokat, amikor még tudtál járni.
Kedvesem! Nagyon jó, hogy írsz ezekről a dolgokról (is), remélem, hogy sokan olvassák és valamilyen szinten azonosulni tudnak ezekkel az "akadályokkal" küzdő, de mindennapi életüket élő emberekkel. Külön tetszik az írásodban, hogy a sorok közé is bekukkantva, hűen szimbolizálsz egy társadalmi helyzetet.
Egy életkép, más szemszögből nézve.
Nagyon tetszett az írásod, szívből gratulálok!
Szeretettel ölellek: Évi.
Szomorú történetedből számomra az derült ki, hogy a Postahivatalotok bejárat előtti része nincs akadálymentesítve.
Ma már az ilyen nehezen elképzelhető, hiszen ha jól tudom, előírás, hogy minden olyan helyen, ahol bottal is nehezen járó és kerekesszékre ítélt emberek könnyen mozogjanak és ügyüket elintézése végett bejuthassanak.
Sajnos, egyikőnk sem tudhatja előre, nem kerül-e hasonló sorsra.
Őszintén együtt tudok érezni Veled!
Szeretettel: Zsuzsa
szomorufuz - február 02 2012 15:57:06
Kedves Évike!
Az az igazság, leginkább azok értik meg helyzetünket, akiknél a családban is küzdenek hasonló élethelyzettel, akik családjában él mozgássérült. Nagyon sokat tettem - míg tudtam - sorstársaimért, de sajnos, nagyon nagy előítélet van köröttünk. Pedig nem hiszem, hogy bárki így szeretett volna a világra születni, vagy akár a későbbiekben - netán baleset folytán, vagy bárhogy másként is sérültté válni. Nagyon sokan inkább keresztül néznek rajtunk, esetleg elfordítják a fejüket - de vannak segítőkész, jóérzésű emberek. Köszönöm soraidat és hogy olvastél. Szeretettel: Szomorúfűz
szomorufuz - február 02 2012 16:06:20
Kedves Zsuzsám!
Lehet, hogy egyedi eset, de az indok nálunk az, hogy a posta műemlék-épület, így nem lehet mit tenni. Mikor idekerültünk, - ígéret volt lépcsőn járó liftre, de az már elszállt a szélben. Leginkább a szemlélettel van a baj. Sokan úgy tartják, a tolókocsisok nem emberek, nem is kell élniök sem. Vagy ha mégis harcolnak magukért, akkor is szeretnék őket bezárni, hogy ne is mutatkozzanak. Nem untatlak vele talán: volt már olyan is, mikor éppen a piacon vásároltunk, hogy megkérdezték - minek, kinek. Azt hitték, minket eltartanak, ellátnak. El sem képzelik, hogy háztartást vezetünk, hogy vásárolunk, hogy gyereket nevelünk és szeretjük mi is a szépet, a természetet, esetleg az életet. Ne haragudj, van, amikor elkeseredek. Köszönöm, hogy meghallgattál. Szeretettel: Szomorúfűz
Andy Jazz - február 03 2012 11:07:18
Kedves szomorúfűz!
Nagyon megható, és szomorú amit írtál! Teljesen át tudom érezni, mert magam is hasonló cipőben járok. Jaj! Most elszégyeltem magam! Rosszul fogalmaztam! Nem először! Egyszer egy vakot kisértem át az úton, és úgy köszöntem el tőle, mint ahogy egyébként szokás: Viszont látásra! Tehát helyesen: hasonló nehézségekkel küzdök: mindenben a humort keresve, Hivatásos Parkinson kórosnak nevezem magamat! Gondolom irigykedve olvasod soraimat, amikor arról írok, hogy a másodikra felérve (régi házban lakom), bizony meg kell állnom, hogy egy kis levegőhöz jussak. Elszállnak a gondolataim: ha 5 találatom lenne, olyan lépcső korlátra szerelhető liftet, - amit te is említettél- vennék. Abból a sok pénzből lehetőségeket keresnék, hogy lehetne a hozzád hasonló sorsú enbereknek az életét megkönnyíteni!. De ez az 5-ös egyenlőre várat magára!
Sok szeretettel Andy
szomorufuz - február 03 2012 18:11:35
Kedves Andy!
Igen - az ötös álma nálam is régóta fennáll, mert akkor megváltanám a világot De így maradok a lépcső alján.
Köszönöm olvasásodat és szavaidat.
Szeretettel: Szomorúfűz