Napkorong

V

Kitalált személyekről, a mai időkben játszódó kaland novella sorozat első része.

„Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!”
A bátyám csak ezeket a szavakat hagyta a világra. Egy papírlapon volt, a szobájában, a hideg teste mellett. Így kellett rá találnom. A szoba végében, csak a monitorok fénye világított, valami program futott rajta amit írt, egy szomorú szám szólt aminek a címét már nem tudom. Az egyik gép monitorján, a szerelmének képe. A padlón is azok hevertek, ugyanaz az egy kép mindenütt.
A gépek előtt, a sarokban nagyobb papírlapok, tervek, diagramok, kódok. Minden csak rendezetlenül szétdobálva. A bátyám programozó volt, és mindig egy kicsit gyengébb lelkű, érzékenyebb, depresszív és tudom, nem szép ilyet mondani, de egy picit őrült is. Nem mintha bármi nagyon komoly történt volna vele élete során, leszámítva a rengeteg elutasítást, amit kapott. Munka, barátok, nők. Nehezen bírta a nyomást, és egyszerűen feladta. Összetört, a legutóbbi eset óta. Valami lány megint kikosarazta, és már nem bírta elviselni. Mesélt valami programról is, meg hogy hetek óta alig alszik. Sosem értettem mikor a szakmájáról beszélt.
Mikor megláttam a halott testét, feküdni a földön egy bőr övvel a nyakában, csak néztem. Nem tudom mennyi ideig. Kiborultam, a telefonom hangja térített magamhoz, anya volt azt. Azonnal sírni kezdtem, mondtam neki hogy minden rendben lesz, és hogy hamarosan otthon leszek. Kihívtam a rendőrséget.
A többi már félelmetesen rutinszerűen ment, kihallgattak, anyánkat is, aki teljesen összetört. Idegösszeomlással szállították el a mentők, egy szanatóriumban kezelték, sokat voltam vele. Közelebb kerültem hozzá, mint valaha. Egy évvel később az élettársammal visszaköltöztünk hozzá. Itt leszünk amíg teljesen el nem rendeződnek a dolgok.
Szegény csak egy szemét önző programozó volt, senkinek sem ártott soha, mindenkivel kedves volt, csak önmagát gyűlölte. A padláson voltak a cuccai, az összes terve, vázlata, tonna könyv és füzet. Még egy általa írt könyv is, amit sosem adott ki. A halála előtti hónapokban fejezte be. A címe: Programozz, tervezz, alkoss. Amennyit én értek hozzá, és amit mesélt az alapján azt tudom mondani, hogy valami modellezéses, programtervezéses könyv volt.
Ma délután lehoztam őket, amíg anya elment. A barátnőm a szobában várt, leült mellém az asztalhoz, a nappaliban.
- Mit keresel, édesem?
- Nem tudom drága, kicsit szeretném jobban érteni a munkáját. Nem volt sok barátja, egy magának való informatikus volt. – Közben lapozgatni kezdtem a könyvét. Teljesen zavaros, sosem értettem a számítógépekhez, és ebből itt egy szót sem értek. Furcsa képek, négyzetek benne feliratok, összekötve, különböző nyilakkal. Az oldal vagy fejezet címe: Az o. diag. kiterjesztése az állapot átmenetekkel. Szót sem értek.
- Te érted ezt kicsim? – Kérdezte a barátnőm.
- Egy szót sem. – Rengeteg szöveg volt, mint egy igazi könyvben. Kézírásos. Ahogy kivettem, összegyűjtött pár tervezési módszert és ezeket próbálta kicsit egybegyúrni, majd mindegyiket ráhúzta valamilyen típus feladatra. A könyv vége fele azonban már teljesen elvadult a dolog. Olyan volt mint egy elfajzott matekkönyv, egy magyar szót nem találtam. Csak képek, jelek, betűk, és képletek. Minden tele volt velük, rendszertelenül, áthúzogatva, értelmetlenül. Sehol egy cím, sehol egy szó. De hasonló ábrák vannak itt is, mint a könyve elején és közepén. Pár oldallal később, kirázott a hideg. Az oldalakon, felismertem pár dolgot, kémia, fizika, biológia egybe a programozással, zavarós kódok, összegyúrt egyenletek. Mindez hasonlóan rendszertelenül. Az utolsó két oldal alapján nyilvánvalóvá vált az őrület. Mindkét oldal, azzal az izé, hogy is mondják? Igen, bináris kóddal volt teleírva. Kirázott a hideg.
A könyv hátoldalán az idézet nagyon ismerős, de nem tudom honnan.
„Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?"
Szólt a Holló. "Soha már!" ”
- Ez a Holló! Ezt ismerem – Szólt közbe izgatott hangon a kedvesem. – Ez egy régi szép versből van. Romantikus, Edgar Allan Poe írta, 1845-ben. – A barátnőm irodalom tanár, csak tudja. De miért lehetett olyan fontos ez a bátyámnak.
- Beugrott valami! Amikor rátaláltam, akkor is egy idézetet hagyott maga után. De mit is? Mit is? – Kicsit gondolkodtam, majd nem tudom honnan de beugrott valami.

- Valami, olyasmit, hogy „S lelkem itt e lomha…”
- „árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen, - soha már!” – Fejezte be helyettem a mondatot.
- Igen ez volt az! Ez is a Holló?
- Igen. – Mondta.
- Nagyon szerethette ezt a verset. Miről szól? – Kérdeztem a tanárnőmet.
- Elmúlás, bánat, sötét romantikus vers. Félelmetes hangulatú. Kicsit szürreális, és nagyon elvont. Szerintem az író hasonlított a bátyádra.
- Hogy érted?
- Ó! Semmi, nem azt akartam mondani…
- Igen, lehet, hogy a bátyám kicsit őrült volt, ezt akartad mondani ugye? Akkor is a bátyám. Megszállottja volt valaminek, egy zseni volt, és mint olyan egy picit „elvont”. – Mondtam, kicsit sértődötten. Igaz, tényleg nem volt teljesen normális. De melyik zseni nem az?
- Sajnálom nem akartalak megbántani.
- Semmi baj – sóhajtottam – csak ez az egész olyan szörnyű. Még búcsúlevelet sem hagyott. Úgy ment el, hogy senkinek sem szólt, valami nagyon felizgatta, és már nem bírta elviselni az életét. Gyűlölte magát, sokat volt depressziós. Mielőtt az történt volna, pár héttel előtte egy lány jól lenullázta. Elvitte a pénzét, és még pár cuccát.
- Volt pénze? – Kérdezte, kicsit hitetlenül.
- Igen, anyagi gondjai nem voltak. Programozó volt, valami cégnél dolgozott, bár azt sose mondta hol. Pénzének egy részét, italra és kurvákra költötte. A maradékból, mindig küldött haza, és vett magának valamit a géphez.
- Egy olyan lány rabolta ki?
- Nem, valaki, akit szeretett, és úgy gondolta, hogy a lány is szereti őt. Folyton elhalmozta mindennel, ajándékokkal, ékszerekkel, ruhákkal. De végül a csaj mindenét elvette.
- Honnan tudtad meg? Az egyik haverjától, felhívott, hogy vigyem haza, mert nagyon kiütötte magát.
- Értem. – Mondta, majd tovább nézegettük a könyveit, jegyzeteit, a programjai kinyomtatott kódjait. Ezekkel volt tele a fala, erre emlékszem.
Hirtelen valaki kopogott az ajtón. A bátyám ismerőse, aki felhívott annak idején. Azt hiszem ő is informatikus. Ajtót nyitottam. Berohant, és rögtön szinte üvölteni kezdett:
- HOL VAN? Hol van? – Kiáltozta és a barátnőm nagyon megijedt. Hozzám szaladt. Bebújt a hátam mögé. Muszáj volt nekimennem a fickónak, elkezdte feldúlni a lakást, és rám és a csajomra is a frászt hozta. Közben egyre csak kiabált, hogy „hol van, hol van?”
- MICSODA? – Kérdeztem és megragadtam a gallérjánál fogva, és az ajtó felé rángattam.
- A gépe? Az ő gépe? Hol van? – Kérdezte, miközben próbált kiszabadulni a fogásból. Kicsit ledöbbentem. Teljesen váratlanul jött, semmi hívás, semmi jelzés, csak úgy betört és a bátyám gépét kereste. Kezdett olyan lenni mint egy álom, mint valami paródia. Hirtelen ellökött magától és a szoba felé indult. Meg kellett állítanom. Megrántottam a vállát, és behúztam neki egyet. A földre esett de nem ájult el. Ismét megragadtam, majd szép lassan mondani kezdtem:
- Akkor most szépen, hogy kerülsz ide? Minek neked a gépe? És egyáltalán hogy képzeled, hogy csak úgy betörsz?
- Várj, várj nyugalom haver. Ha elengedsz, mindent elmondok. – Elengedtem, és felsegítettem. Teljesen rémült volt. Elejétől fogva az volt. Elnézést kért tőlem és a barátnőmtől, majd helyet kért magának. De a szemével még mindig keresett valami. Majd elkezdte a mesét:
- Szóval, szükségem van a bátyád számítógépének egy alkatrészére, a merevlemezre. Fontos adatok vannak rajta.
- Kinek fontosak? – Kérdeztem.
- Nekem. Ez egy lista. Lista fontos emberekről. Olyanokról, akiket a bátyád, nos, üzletelt velük. Bizonyos körökben elterjedt, hogy meghalt, és ezek a nevek most… elég annyit tudni, hogy engem keresnek miatta.
- Keresnek? Kit? Miért? Miért téged? Nem értem ezt az egészet.
- Figyelj nincs időm magyarázkodni, csak add oda és kész. – Izgatott lett, az órájára nézett. Vajon miért? Kezd ez az egész nagyon nevetséges lenni.
- Ez nevetséges, idejössz, betörsz, és most követelőzöl is. Mégis mit képzelsz magadról? Nem adok neked semmit. – Mondtam dühösen és felé indultam, hogy kitessékeljem. Közbe szólt.
- Ide kell adnod, kérlek! – Kérte, teljesen kétségbe esve. – Ha nem adom oda nekik, akkor megölnek. Azt hiszik nálam van. Kérlek segíts rajtam!
Abban a percben az ablakból láttam, hogy egy autó állt meg a ház előtt. Három napszemüveges nagydarab férfi szállt ki belőle.
- Mi a pokol? – Kérdeztem halkan, teljesen elfehéredtem, amikor megláttam, hogy az egyik épp készül berúgni az ajtót. Ekkor a barátunk ránk nézett, és csak annyit mondott reszkető hangon:
- Ugye megvan még a merevlemez?