Napkorong

V

Nietzsche szobája, 1868.

A férfi villásreggelije fölött eszmélt fel újra. A tükörtojás kidülledt, citromsárga szemei fenyegetően méregették, s a mellette pöndörödő szalonnacsíkok egy kiélesített kaszának sejlettek fel. Mégis csodás illatuk volt, s a vázában álló tavaszi virágcsokor még jobban meghozta a férfi étvágyát.
Evés helyett azonban az ágyat nézte, amin a vörös ágytakaróba csavarodva, egy finom, fehérbőrű női test feküdt. Nézte a fenék vonalát, a kis húsos lábujjakat, a festői szépségű hátat. Lehetne akár boldog is. Boldog, hogy addig nézheti a nőt, ameddig az a frusztrációtól fel nem ébred, de mégis inkább sötét gondolatai támadtak.
S ha sötétség, akkor halál. Tulajdonképpen minden feketeség azt rejti magában. Az elpusztulást, a megsemmisülést, vagy a meg nem születést.
Az emberi testnek is csak a nyílásai világosak, odabent, a testben néma és állandó a sötétség. A vér sötétben halad, a belek sötétben dolgozzák fel a táplálékot, a szív is sötétben ver. Azt gondolta, csak az agyban lehet világosság: a szikráktól, amiket a gondolatütköztetés vált ki, s az termel odabent villamosságot, majd fényt.

A férfi egy hirtelen mozdulatával leborította az asztalon álló tintásüveget, de ott is hagyta a padlón az egészet, s nézte, ahogy a feketeség megsemmisíti a szőnyeg egy világos darabkáját. Mennyire nem tud ellenállni a szövet, hogy a tintát fel ne szívja, s az ne tegye egy kicsit részévé az anyagot. Így működik ő is, mikor támad egy ötlete: behódol a gondolatnak, s hagyja, hogy az irányítsa, időről-időre kibérelje az elméjét néhány órára.

Újra a női test felé nézett, ami most már kicsit többet láttatott magából, mint eddig. A férfi tekintete azonnal a kis rózsaszín csiklóra esett, és azt gondolta, most rögtön meghal. Igen, meg fog halni a gyönyörű képtől, ha engedi magán elhatalmasodni. Érezte, hogy teste megmerevedik, és az elmúlt éjszaka eseményei dübörögve járták át minden tagját. Nagy gondolkodó létére, messzire el tud menni, ha a perverziókról van szó. Mi több, ő maga egy perverzió. Óvva megközelítette a kiborult tintásüveget, mutatóujját belemártotta a fekete tócsába, majd a nőstény felé indult, egészen halkan, hogy fel ne ébressze. Mikor az ágy lábához ért, lassan a fehér test mellé térdelt, közvetlenül a klitorishoz. Fekete ujjaival finoman dörgölni kezdte a női szervet, egész addig, míg a rózsaszín rész teljesen el nem tűnt.
Elmosolyodott. Kedve lett volna felébreszteni kedvesét, hogy megkérje, nézze meg magát a tükörben. Most már a nyílás sem világos. S ha mindenét bekenné a tintával, talán a kinti sötétség eggyé válna a bentivel, s az ember eltűnne.

A nő ezután se ébredt fel, csak gyengéden ringatni kezdte a csípőjét, reagálva a csiklandozó érzésre. Nietzsche megbabonázva figyelte az apró mozdulatokat; elméje megint kitisztult, egészségesnek, frissnek érezte magát. Egy kis, fekete foltot felhasználva, ami még ujján volt, egy szívalakot rajzolt a nő vállára, majd elégedetten visszaült a reggeli fénybe, hogy elfogyassza azt, amit újra a sötétség kebelez be.