|
 Vendég: 17
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_  V
H.Gábor Erzsébet
Barátság
(„Szívbarátok”)
Egy gazdag, és egy szegény családból származó, két középiskolás fiú csodálatos, megrázó barátságának a története, egészen felnőttkorukig.
A fiúk hangosan kiabáltak.
- Kapd el, kapd el, azt a kis nyámnyilát!
David lélekszakadva rohant, ahogy csak a lába bírta. Érezte, lélegzete el-elakad, alig kap levegőt. Hirtelen megbotlott egy kidudorodó fagyökérben, és hatalmasat esett. A térdét nagyon beverte valami kemény tárgyba. Aztán egy huppanás, és máris a hátán termett James, az osztály rosszfiúja. Két válla alatt átszorította a fiú mellkasát, és hangosan röhögött.
- Na, most legyen nagypofád, nyápicgyerek! David levegő után kapkodott.
- Eressz! - nyöszörögte - megfulladok te hülye! De a szorítás nem enyhült.
John erősen megmarkolta James grabancát és lerángatta Davidről. Mellén, szorosra fogta a kabátját és a vastag törzsű fához nyomta olyan erővel, hogy az moccanni sem tudott.
- És most mit érzel? - kérdezte John dühösen. - Könnyű a gyengébbet bántani nem igaz? - Hagyjál! - kiabálta James. - Engedj már el te barom!
- Rendben, de ez volt az utolsó figyelmeztetés! Ha még egyszer meglátom, hogy Davidnek a közelébe merészkedsz, megbánod, megértetted! Megértetted? - ordította John.
- Meg, meg, csak eressz már! - mondta kétségbe esve James.
- Na, tünés és jegyezd, meg amit mondtam! - és hátulról „útnak indította” a megszégyenült Jamest. A srácok szabályos körgyűrűt alkottak, úgy szemlélték az eseményeket. Nem először fordult már elő, hogy valaki jól elcsépelte Davidet. A bámészkodók, lassan szétszéledtek. David szégyenkezve porolgatta a kabátjára tapadt száraz leveleket.
- Gyere! - ölelte át a vállát John - menjünk innen!
És elindultak haza, a hosszú, fáktól övezett ligeten át. A parkból kiérve, gyönyörű kertvárosi házak sorakoztak, hirdetve az ott élők jómódúságát. A gondosan metszett bukszus-bokorral övezett ház előtt megálltak még egy kicsit beszélgetni. Aztán John tovább ballagott, és felszállt a sötét bordóra festett buszra, amin egészen hazáig zötykölődött, néhány szegényes külsejű utassal együtt. Látásból már ismerte őket, a sofőrrel, jó öreg Joe bácsival meg kimondottan jó viszonyban voltak. A busz nyikorogva állt meg a zsúfolt bérházakkal teli szegénynegyed előtt. Itt lakott John, részeges apjával, beteg anyjával, és három kisöccsével…
- Hogy nézel ki kisfiam? - szörnyülködött Ella asszony, amikor meglátta Davidet. - Mi történt? - fogta meg aggódva a fiú két vállát.
- Semmi! - motyogta lehajtott fejjel David.
- Mi az, hogy semmi, azonnal mondj el mindent, már megint bántottak?
David óvatosan leült a fotelba. Táskáját szorosan a lába elé helyezte. Még mindig nem nézett az anyja szemébe.
- Igen - mondta - bántottak megint. Az anyja lehajolt hozzá, gyöngéden felsegítette a fotelból, szorosan magához húzta és egyfolytában csitítgatta a zokogásban kitört fiút.
- Holnap Apa újra bemegy az iskolába. Beszél Misis Robertssel. Remélem, örökre kicsapják azt a kis gazembert!
- Anya, most nem ő volt, most James volt az, mindig más, és mindennap valaki, mindenkit nem csaphatnak ki, anya, én ezt már nem bírom, nem akarok soha többé suliba menni, soha többé, érted?
- Csit-csit - simogatta tovább az anyja - nem lesz semmi baj, majd kitalálunk valamit…
Ella asszony nem sokat aludt az éjszaka, a szíve majd meg szakadt a fiáért. Eszébe jutott a nap, amikor megszületett. Istenem, milyen boldogok is voltak, hogy tíz év várakozás, és több vetélés után, végre sikerült! A szülés nagyon nehezen ment, több órát vajúdott, mire végre világra hozta a fiát.
Amikor az orvosa közölte, hogy a kisfiú komoly szívelégtelenséggel született, nagyon megijedtek. Aztán szépen lassan, amikor már megbizonyosodtak arról, hogy gyermekük kis kímélettel szinte teljes jogú életet élhet, kezdtek megnyugodni.
A fiút hamar kifárasztotta a játék, a futkározás, de ez, egy kis pihenéssel helyrehozható volt. Az iskolában testnevelésből felmentést kapott, így nem kellett attól félni, hogy az órákon baja eshet. Sovány testalkatú, csöndes természetű, jó eszű srác volt. A tanulás nem volt kihívás számára. Azért költöztek ebbe a szép, fákkal övezett, ligetekkel körülvett családi házba, hogy David sok időt tölthessen a szabadban és a friss levegőn.
Gyűlölte a testnevelés órákat. Amíg a többiek edzettek a holnapi kosármeccsre, vagy éppen a kötelező gyakorlatokat csinálták, neki ott kellett ülnie a kispadon.
Nem voltak barátai. Egyedül John volt az, aki egy kicsit közelebb került hozzá, akivel el tudott beszélgetni, ha hazafelé együtt gyalogoltak. John nem volt jó tanuló, de tekintélye volt a srácok előtt, ragyogó sporttehetsége miatt. Az osztályban ő volt a legmagasabb, de a legfegyelmezetlenebb is. A többiek nem is tudták hova tenni ezt a furcsa, ellentétes barátságot, ami a két fiú között szövődött.
Az a tegnapi dolog is, amikor James odament hozzá, hogy adjon neki öt dollárt, és ő végre azt merte mondani, hogy nem, hiszen a korábban kölcsönkért összeget sem adta vissza soha, na, akkor robbant a bomba! James megfenyegette, hogy majd jól megruházza, de nem gondolta, hogy a múltkori igazgatói figyelmeztetés után képes újra megtenni, de mégis megtette. Ha nincs ott John, akkor neki annyi! Mehet megint vissza a kórházba, ahol napokig kínozzák, hogy újra erőre kapjon.
- Még jó, hogy hétvége van - gondolta, van két szabadnapja, addigra talán megnyugszik egy kicsit
.
A finom, hemendex illata megcsiklandozta az orrát. Ritkán ehetett ilyesmit, úgy látszik, anyu ma neki akar kedveskedni. A reggelinél David mindent részletesen elmesélt. Mr. Henri Cooper nagyon kikelt magából.
- Majd adok én annak a kis gazembernek, hétfőn az iskolával kezdem, kirúgatom, ha kell! - mondta bosszankodva.
- Ki is volt az a fiú, tudod, aki megvédett? - tudakolta az anyja.
- John, John Parker!- mondta David, és elmesélte, hogy a fiú milyen körülmények között él, meg azt is, hogy a bajnokságon micsoda eredményeket ért el.
- Jut eszembe - mondta Ella asszony, amikor már a terítéket szedte le - meghívhatnád ezt a fiút, tudod, aki segített neked, azt a…
- A barátomat? - kérdezte Dávid.
- Igen, a barátodat, - mondta erőltetett mosollyal az anyja - valamelyik hétvégén egy csokis fánkra, legalább mi is megismerhetnénk.
- Komolyan anya? - kérdezte csodálkozva David - mert nem gondolta volna, hogy anyja képes egy ilyen kis szegénynegyedből való gyereket eltűrni az ő csodálatos otthonában…
- Hűha! - nézett körbe őszinte csodálkozással a hatalmas méretű szobában John. - Ez mind a tied? - mutatott a plafonig érő könyvespolcra.
- Persze, mit hittél, a könyvtárban vagy?- mosolyodott el David.
David szobája akkora volt, mint John-ék egész lakása. John, minden tárgyat megcsodált.
A szoba, ablak felöli oldala tele volt kész és félkész festményekkel, rajzokkal.
- De klasszak! - emelt fel a földről egy portrét John.
- Ezeket mind én festettem!- mutatott körbe büszkén David.
- Ezek mik? - kérdezte John - és leemelt a polcról egy origami repülőt.
- Ezt én hajtogattam - mondta a fiú, és megmutatta a vastag könyvet, amit a nagyapjától kapott még egészen kicsi korában karácsonyra.
- Ezt mind megtudom, hajtogatni belőle! Akarod, hogy megmutassam?
- Persze! - mondta John, csillogó tekintettel.
- Ez nagyon jól sikerült! - dicsérte meg barátját Dávid.
John a bal kezével hátranyúlt a tarkója mögé, és többször is megvakarta a jobb fülét. Mindig ezt csinálta, ha zavarban volt. Davidnek, ez annyira tetszett, hogy hangosan nevetni kezdett.
- Ez nagyon jó, ez tetszik - mondta és elkezdte ugyanúgy vakarni a bal kezével a jobb fülét, mint a barátja. A hangos nevetés, fuldokló köhögésbe fulladt. David alig kapott levegőt…
Több hetet töltött a kórházban, sokat romlott az állapota. A szülei, szinte minden látogatáskor magukkal vitték Johnt is, fiuknak ez volt az egyetlen kérése.
- Köszönöm, hogy segítesz nekünk, nélküled nem is tudom, mi lenne Daviddel - hálálkodott Ella asszony.
- Szívesen jövök - mondta zavarával küszködve John - hiszen a barátomról van szó! És bal kezével hátranyúlt a tarkója mögé, és többször megvakarta a jobb fülét. Ella asszony, nagyon mulatságosnak tartotta ezt a nyakatekert mozdulatot, amit a fiú több alkalommal is megismételt úgy, hogy nem is tudatosult benne.
A szanatórium gyönyörű helyen volt fenn, a hegyekben. A hétvégéket ott töltötték imádott fiukkal…
John és David szinte elválaszthatatlan barátok lettek. Az iskolába visszatérve Davidet már nem merték bántani, mert mindig mellette volt a testőre John…
David szülei Michigan államba költöztek, hogy fiukhoz közel legyenek, amikor megtudták, hogy sikerült bekerülnie az Egyetem, Képzőművészeti szakára. David nagyon tehetséges volt. A tanárai mindenben támogatták, nagy jövőt jósoltak neki…
John egy autószervizben kapott munkát, nagyon jó érzéke volt az autókhoz. Apja halálra itta magát, anyja már szinte csak agonizált, testvérei még iskolába jártak. Tulajdonképpen, ő volt a családfenntartó. Nagy örömét lelte abban, hogy a szervizelt autókat, ő tesztelte, ő vihette kipróbálni. Mindene volt a száguldás, és minden álma egy piros Kabrió. Persze tisztában volt azzal, hogy számára ez egy örök álom marad. Éjjel nappal dolgozott, a sportra is alig jutott ideje, pedig nagyon szeretette, de a rendszeres hiányzások miatt csak tartalékos játékos maradhatott. Daviddel levélben tartották a kapcsolatot. Minden egyes apró részletről beszámoltak egymásnak. Néha David felhívta telefonon, de ez csak az ünnepekre, és a születésnapokra korlátozódott.
Az egyetemet David már úgy fejezte be, hogy nagyon beteg volt. Amikor állapota engedte, festett, rajzolt, már több kiállítása is volt, a képeit kezdték megismerni, megszeretni. Apja menedzserként segítette a fiát, sok helyre ő ment helyette, mert a fiú egészsége, egyre aggasztóbb volt.
- Sajnos felmondta a szív a szolgálatot! - mondta az orvos. - Amíg megfelelő donort nem találunk, műszívet kell beültetnünk a régi, elfáradt, helyére.
A műtét bonyolult volt, komplikációk léptek fel, de végül sikerült. David is felkerült a szív transzplantációs várólistára…
David élni sem akart már, nem akarta így, ezt a világot! Csak, John levelei tartották benne a lelket. Nagyon hiányzott neki a barátja.
John ugyanígy volt ezzel, de tudta, hogy soha sem lesz képes előteremteni a repülőjegy és az egyéb kiadások borsos árát, hiszen még a saját családjáról is alig tudott gondoskodni. De a reményt mégsem adta fel, hogy valaha még találkozhat egyetlen, igaz, barátjával…
David már a saját maga árnyéka volt, hat hónapja várta a megfelelő szívet, de az csak nem érkezett…
Gyönyörű, napsugaras délelőtt volt. Johnban valami fura feszültség vibrált, úgy érezte, hogy valami nagy, dolog készülődik körülötte, csak azt nem tudta, hogy ez a nagy, dolog egy csodálatos, piros színű, nyitott tetejű, Kabrió képében látogat el hozzá.
A motor zúgását alig hallotta, csak az autóból kiszűrődő ritmusos zene az, amire hirtelen felfigyelt. Az autó fenséges büszkeséggel állt meg a nagy szerelőcsarnok előtt. A fekete bőrdzsekis ficsúr egyet csettintve ujjával, magához intette Johnt.
- A főnökkel le van zsírozva! - mondta, és John kezébe dobta a slusszkulcsot. - Szombaton jövök érte, de ajánlom, hogy addigra tetőtől talpig át legyen nézve minden porcikája!
Ja! - emelte fel figyelmeztetően a hangját - és egyetlen mocskos ujjlenyomatot sem akarok látni ezen a kis gömbölyűseggűn! - simított végig a kocsi gyönyörű „farán”.
A túloldalon, egy másik autócsodával várta a barátja, gyorsan beült és már repültek is tovább.
A zene, még mindig szólt a rádióban. Johnt, valami különös, észveszejtő gondolat kerítette a hatalmába. Óvatosan körülkémlelt. A nagy csarnokban, mindenki el volt foglalva a saját dolgával. Belopózott az üvegfallal elválasztott irodába és egy határozott mozdulattal kihúzta a középső fiókot. Tudta, hogy ott a heti bevétel, a főnök csak szombaton számol el vele a tulajnak. A kis páncéldobozt hóna alá rejtve, visszasietett az autóhoz.
Nem tétovázott sokat. Az ajtót ki sem nyitotta, ügyesen beugrott az ülésre. A slusszkulcsot épp hogy elfordította, a Kabrió halk, finom motorzúgással lassan kikerekezett az útra. Onnét pedig ki a városból, fel, egyenesen az autópályára!
Az első benzinkútnál vett néhány szendvicset, innivalót, pár darab ruhaneműt, térképet. Alaposan megmosakodott, átöltözött. Kikereste a megfelelő útvonalat, és beállította a navigációs rendszert.
„Két nap” - gondolta, és máris átölelheti egyetlen, beteg, barátját.
„- A Michigani Kórházban, egy tíz éves gyermek új szívet kapott, több mint féléves várakozás után. Egy nyolc éves kisfiú szívét kapta, aki egy rágógumitól fulladt meg előző este. A szülök a kisfiú szerveit felajánlották a …”
John felhangosította a rádiót, éppen elcsípte a hírt.
- Istenem, segítsd meg az én barátomat is! - mondta elszorult torokkal, és még erősebben nyomta a gázt. Már csak fél óra választotta el attól, hogy elérje a várost. Valami soha nem érzett hatalmas öröm dobogott a szívében. Agya majd szétpattant, könnyei hirtelen árasztották el az egész arcát.
Csak egy pillanat volt, amíg utánakapott a leesett papír zsebkendő csomagnak, de az éppen elég volt arra, hogy ne vegye észre az útszűkületet jelző hatalmas táblákat. Amikor a tudatába bevillant, hogy miről is van szó, akkor már késő volt, a szembejövő hatalmas teherautót már nem sikerült kikerülnie…
Ella asszony a folyosón sebesen iramló hordágy szélébe kapaszkodott, úgy követte fiát a műtőig. Élete legborzasztóbb tizenkét órája volt, az a szörnyű éjszaka…
A vendégsereg már alig bírt magával. Ella asszony a gyönyörű márványasztalra helyezte a tortát. A tortán, harmincegy szál gyertya volt elhelyezve úgy, hogy körben harminc szál fehér, és középen egy szál piros. A fia a harmincadik, és az első születésnapját ünnepelte egyszerre.
Amikor a nagy taps, és ujjongás közepette David felvágta a tortát, az első szeletet édesanyjának nyújtotta. Aztán levágott még egy szeletet, és azt félre tette a márványasztal legszélére.
- Egy kis figyelmet kérnék! - szólt, a vendégei felé. - Ezt a szelet tortát pedig - mutatott a kis lapostányérra - annak ajánlom, akinek tulajdonképpen az életemet köszönhetem! És egy hirtelen mozdulattal, bal kezével hátranyúlt a tarkója mögé, és erősen vakarni kezdte, a jobb füle tövét…
|
|
|
- április 15 2012 03:02:51
Kedves Zsike!
Nagyon szép, megható történet, nagyon jól megírtad.
Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi.  |
- április 15 2012 08:42:48
Még visszajövök, úgy érzem el kell még egyszer olvasnom!
Dellamama |
- április 15 2012 10:58:22
Megható,könnyes történetedet szeretettel olvastam.
zsuzsa |
- április 15 2012 14:23:17
Kedves Évi!
Kedves Maria!
Kedves Viktória!
Kedves Zsuzsi!
Szívemből köszönöm, hogy elolvastátok a novellámat, és nagyon köszönöm a kedves hozzászólásokat is. Boldog vagyok, hogy Nektek is tetszett.
Ez a novellám is elnyerte egy Novellapályázaton a zsűri első díját.
Boldoggá tett, mert nagyon nagy szeretettel és empátiával írtam minden sorát.
Nagy szeretettel fogadtalak Benneteket most is:Zsike |
- április 15 2012 20:07:33
Kedves Zsike!
Már harmadszor olvasom történetedet. Nem tudok még most sem mást mondani: gyönyörű, megható.
Köszönöm. Szeretettel: Szomorúfűz |
- április 15 2012 21:12:57
Nagyon szépen köszönöm kedves Margitka!
Örülök, hogy elolvastad, szeretettel fogadtalak Téged is:Zsike |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
