|
 Vendég: 88
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Lehet fiktív történet is, de valós is.
Veronika a fővároshoz 4o kilométerre élt ötéves kisfiával Ákossal. Művészlélek volt, szabadidejében festegetett, olyannyira jól tudott, hogy "felfedezték" és rendelésre is készített festményeket. Ugyanakkor gazdálkodott, volt egy gyönyörű háza nagy telekkel, gazdasági épületekkel, melyben baromfit tenyésztett. A termőföldjén viszont zöldséget, gyümölcsöt, gyönyörű virágokat, melyet aztán a fővárosban értékesített. Hetente kétszer vitte kis teherautóján az árut a városi csarnokba. Volt vele munka éppen elég, de ugyanakkor jutott ideje 5 éves kisfiára is, no és a festészetre is. Egyedül élt fiával, mert férje 3 éve autóbalesetben életét veszítette. Veronikának nem volt senkije, szülei már régen meghaltak, rokonaival nem tartotta a kapcsolatot, bár nem is tudta, hogy lett volna neki. Kisfiát negyevenévesen szülte, egyetlen barátnője volt, aki a fővásorban lakott. Újságíró volt egy fővárosi lapkiadónál. Emőke minden évben 2 hónapot barátnőjénél nyaralt a vidéki házban. Nagyon szerették egymást, nagyon jól összebarátkozott Ákoskával is.
Teltek az évek, Veronika nem vágyott férfira, annyira szerette az elhunyt férjét, hogy a szívében nem volt hely soha többé férfiember számára. Ákoska ötéves lett, Veronika azon gondolkodott, hogy hová írassa gyermekét iskolába. A fővárosba nem akarta, valahol a közelben, a leközelebbi településen keresett a gyermeknek megfelelő helyet.
Egyik este, amikor az esti mesét mondta el Veronika gyermekének - mert azért az úgy működött kettejük között, hogy minden este mesélt elalvás előtt a gyermeknek - rettenetes fáradtság tört rá hirtelen, nem tudta mire vélni.
- Anyucikám, ez a mese sokkal rövidebb mint a tegnapi, mesélj még kérlek!- eképpen kérlelte anyukáját a kisfiú.
- Drágám, most nem tudok többet, majd holnap, most aludj szépen, nézd csak már az álommanó itt integet az ablakon, téged hív gyermekem. - és az ablakon egy kis árnyék - a fa árnyéka - suhant végig, melyet el is hitt az ötéves gyermek. Végre elaludt, de Veronika nem tudott aludni. Nagyon gyenge volt, fájdalmai ugyan nem voltak, csak rettenetesen fáradt volt. Gondolta másnap bemegy a fővárosba egy kivizsgálásra, mert ez a fáradtság már többször gyötörte, de ennyire még sohasem.
Másnap fel is kereste az orvosát, aki a megfelelő vizsgálatok után komoly arccal közölte vele a rettenetes igazságot.
- Önnek kedves asszonyom, előrehaladott, mondhatnám utolsó stádiumban lévő rákos megbetegedése van. - mondta az orvos higgadtan. Arra számított, hogy az asszony üssze fog törni lelkileg, de nem, Veronika gyorsan átgondolta teendőit. Nem halhat meg, nem még nem, hiszen ott van az ötéves kisfia, akiről gondoskodnia kell, legalábbis arról, hogy megfelelő helyre kerüljön amikor ő már nem lesz.
- Mennyi időm van még doktor úr? - kérdezte halkan, szinte alig ismert a saját hangjára.
- Körülbelül 2-3 hónap, maximum négy.- mondta az orvos.
Elköszönt orvosától, hazafelé indult kézenfogva kisfiát aki közben a rendelőben várakozott.
- Anyucikám, nem veszel nekem fagyit? Tudod, hogy itt szoktunk fagyizni, amikor a fővárosban járunk. - mondta a gyermek kedvesen az anyjának.
- Tényleg Ákoskám, dehogynem, gyere már be is ülünk ebbe a kis presszóba, hiszen így szoktuk.- mondta kedvesen kisfiának Veronika, közben cikáztak a gondolatok az agyában. Fel kell hívnom Emőkét, ő az egyetlen ismerősöm és barátom. Rá kell bíznom a gyermekemet, nem szeretném ha idegenek nevelnél fel. Miközben ezek a gondolatok vésődtek Veronika agyába, megszólalt a mobilja. Majd ,hogy nem örömujjongásba tört ki, hogy Emőke hívta.
- Szia kedvesem, a hétvégén meglátogatlak benneteket, hosszú hétvége lesz, nem dolgozom 4 napig. Jól vagytok? Veronika, mi a baj, olyan furcsa a hangod, megfáztál? - kérdezte Emőke aggódva barátnőjét.
- Nem, nem fáztam meg, csak egy kicsit fáradt vagyok, gyere, várunk téged nagyon. - és gyorsan kinyomta a telefont, mert könnyeivel küszködött. Nem sírhat, most nem, mert Ákoskát megijesztené, gyorsan félre fordította a fejét, minden erejét összeszedve újra mosolygott kisfiára. Befejezték a fagyizást és elindultak haza felé. Azon a napon nem volt ereje dolgozni, csak nagyjából gyorsan ellátta a baromfiállományt, vacsorát készített, zuhanyoztak és mese után irány az ágy. Esti meséje még rövidebb volt, mint az eddigiek, de most nem reklamált Ákoska, mert elfáradt.
Veronika nem tudott aludni, holott, nagyon fáradt volt. Kis idő elteltével autó állt meg a házuk előtt. De hiszen ez Emőke, megkérte a kollégáját, hogy hozza el őt a fővárosból a barátnőjéhez, mert nem hagyta nyugodni Veronika hangja.
- Szia barátnőm, már itt is vagyok, mert nem tetszett a hangod. No de te sem tetszel, nagyon ramatyul nézel ki hallod, mi a baj? Beteg vagy?- kérdezte aggódva Emőke a barátnőjét.
És akkor mint a zuhatag, ömleni kezdtek Veronika könnyei. Záporoztak, el-elcsuklott a hangja, barátnője vállába fúrta a fejét és úgy zokogott. Amikor végre alábbhagyott kicsit a zokogása, halkal erőtlen hangon megszólalt.
- Meg fogok halni. Legjobb esetben is négy hónapom van hátra. Ma voltam a dokinál, rákom van.- mondta Veronika.
Barátnője meg sem tudott szólalni a döbbenettől, mosolyt erőltetett arcára, de nem igazán sikerült neki.
- Arra gondoltam kedves barátnőm, hogy rád hagyom egyetlen gyermekemet Ákoskát, téged ismer, szeret, nem akarom, hogy idegenek neveljék fel. Benned megbízom, tudom, hogy gondját fogod viselni és felneveled tisztességesen helyettem.- mondta mostmár kissé megnyugodva Verobnika. Tudta, érezte, hogy barátnőjére számíthat.
- Rendben van, akkor viszont telefonálok holnap a főnökömnek, hogy fizetés nélküli szabadságot engedélyezzen meghatározatlan időre.- mondta Emőke kedvesen.
Így is történt, teltek a hónapok, Veronika egyre rosszabbul volt, de még az utolsó megrendelést - amely a festményére vonatkozott - teljesíteni akarta, már nem foglalkozott a gazdasággal, csak festett, festett, amíg erejéből tartott.
El kell beszélgetnie a kisfiával is, melyet eddig halogatott, de úgy ítélte meg, hogy itt az idő, hogy beszéljen vele.
- Kisfiam, gyere ide kérlek! Ákoska szófogadó gyermek volt, de most kissé morcosan hagyta abba a játékot - no persze mint egy ötéves -de figyelmesen nézett anyukájára.
- Kisfiam én nem sokára eltávozom tőled, nézd ott azt a felhőt - és kezével a felő felé intett, Ákoska felnézett és figyelmesen hallgatta anyukáját - oda távozom a felhők közé, onnan foglak téged figyelni, és a galambokkal fogok neked küldeni üzenetet, ha egy kis galamb leejti a tollát, azt te elkapod, az lesz az én üzenetem.-érted kisfiam?
- Értem én anyukám, de engem miért nem viszel magaddal, én addig hol leszek? De ugye hamar vissza fogsz jönni?- szinte egyszuszra mondta a kisfiú, mert már nagyon szeretett volna menni játszani.
- Kisfiam Te addig Emőkével leszel. Ő fog vigyázni rád.- mondta Veronika könnyeivel küszködve.
- Akkor jó, de ugye nem leszel sokáig?- kérdezte Ákos anyukáját, de már kacsintgatott a játéka felé, és amikor anyukája intett, hogy mehet játszani, kitörő örömmel tette.
Elérkezett az utolsó nap, ekkor már csak kerekes székében ücsörgött a lugas alatt Veronika, barátnője mellette fogta a kezét, simogatta lesoványodott kis arcát, és egy ilyen délután örökre eltávozott Veronika.
Emőke könnyek között hívta telefonon kollégáját, hogy jöjjön érte és a gyermekért, mert elérkezett az idő, hogy magával vigye a fővárosba és megkezdjék közös életüket.
Ákoska nem értette, hogy miért kell neki a fővárosba költözni, de mivel nagyon megszerette Emőkét boldogan ment vele. Azt már megértette, hogy anyukája most nem megy velük mert "elutazott" a felhők közé, azt még nem értette, hogy soha többé nem fog visszatérni.
Megérkezett Emőke kollégája, Emőke kézen fogta a gyermeket és akkor Ákoska felnézett az égre és egy galambtollat vett észre repülni és egyből Ákoska kezébe pottyant. A gyermek kitörő örömmel nézett Emőkére és megszólalt:
- Nézd, Emőke, egy galambtoll, most küldte az anyukám! Azt mondta, hogy mindíg ezzel fog üzenni nekem, ugye ahová most viszel, ott is vannak galambok? Nehogy ne kapjam meg az üzenetét, mert akkor nagyon sírna és fájna neki.- mondta komoly arccal elgondolkodva - mint egy ötéves gyermek -és beszállt az autóba. |
|
|
- április 26 2012 06:27:31
Kedves Évikém!
A gyermeki lélek még oly tiszta és tapasztalatlan öt éves korban, hogy még nem tudja a veszteséget felfogni, még nem tudja mi a halál.Történeted, az igazi barátságról. sajnos ritkán történik meg a valóságban. Te mindig olyan jóknak látod az embereket, mert ugye mindenki magából indul ki.
Ma kissé mind-két műveddel elszomorítottál, de majd talán holnap vídámabbat hozol!  
Szeretettel, baráti öleléssel: Marika |
- április 26 2012 06:43:27
Kedves Marika!
Mint versemben is írtam Neked, hogy nem állt szándékomban elszomorítani Téged. Egyébként ezt a történetet láttam filmen vagy két évvel ezelőtt a Hallmark Channel (Universal) tévécsatornán, és fantasztikusan jó, megható történet volt. Mondanom sem kell, végig sírtam az egészet, filmen sokkal jobb volt, mint itt ahogy megírtam. Aki esetleg látta, megítélheti. Természetesen az Amerikában játszódott egy farmon. De ezt az írásomat is a közelgő Anyák Napja inspirálta.
Köszönöm, hogy itt voltál és olvastál, véleményeztél.
Szeretettel: Évi.  |
- április 26 2012 09:11:52
Kedves Évike!
Nagyon megható a történet. A hozzászólásoknál olvasom, hogy egy film ihlette írásodat, s lehet, hogy én is láttam. Ezen a csatornán nagyon sok szép film van, csak legyen az embernek ideje megnézni.
Ismét örömmel olvastalak!
Zsuzsa
|
- április 26 2012 09:57:30
Kedves Zsuzsika!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél. Lehet, hogy láttad, és biztos vagyok benne, hogy neked is nagyon tetszett, hiszen én úgy gondolom, hogy a mi lelkivilágunk hasonló. No persze, nekem is csak azóta van időm ezekre a gyönyörű filemkre, mióta anyut gondozom és itthon vagyok. Nagyon szeretem a szentimentális , romantikus filmeket, könyveket.
Nem utolsósorban tanulhat belőle az ember, hogyan kell emberként viselkedni minden szituációban, bár ezt nem ezekből kell megtanulni, azt vagy érzi valaki, vagy nem.
Szeretettel: Évi. |
- április 26 2012 20:32:11
Kedves Évike!
Én is meghatódva olvastam a történetet.
Filmbeli ihletésű, de az élet mindennapjainak története.
Köszönöm, hogy olvashattam. Szeretettel: Szomorúfűz |
- április 27 2012 06:38:56
Kedves Margitka!
Nagyon szépen köszönöm, hogy olvastad és véleményezted.
Én azt hiszem, hogy aki látta ezt a filmet, végig könnyes volt a szeme,ha pedig nem, annak az embernek nincsenek érzelmei.
Ezért szeretek írni mindennapi történetekről - még ha fiktív is - mert rólunk szól, emberekről, mindennapjainkról, és mindenki szemzgethet belőle kinek milyen sors jutott, illetve azonosulni tud vele. Nem kellenek ide nagy szavak, nagy művek, az élet produkál szépeket, csúnyákat egyaránt.
Szeretettel ölellek: Évi. |
- április 28 2012 08:45:16
Kedves tizenkettedik!
Azért nevezlek így, mert előléptetlek! Mától az egyik első vagy nálam, a szépen, lélekből-lélekhez írók közt. Bár a filmet nem láttam, amiről beszéltetek, csak mint tv riport ismerős nekem, tök mindegy! Mert ez a novellaféle,, úgy van megírva, hogy filmként nézés érezetével ragadja magával az olvasót. Gondolom együltödben, lélekzetvisszafogva, vízesésként feltartózhatatlanul született meg az írásod kedves szivárványos barátom! Gratulálok!
Szeretettel Andy |
- április 28 2012 10:13:23
Kedves András!
Először is végtelenül örülök az előléptetésnek, megtisztelsz vele.
De ugye majd küldöd a rendfokozatot is, mert fel kell, hogy varrjam a zubbonyomra! Az, hogy az elsők között vagyok Nálad külön öröm, mert szerettem lenni a tizenkettedik helyen is, de azért ha Te mondod, hogy megértem arra, hogy az elsők között legyek, nem fogom érdemtelenül viselni a kitüntetést, Neked elhiszem, no meg azért is, mert Te adtad!
No ez a novellaszerűségem is egyszuszra született - mint mindegyik - no azért nem csak egyedül az én érdemem, mert Tündinek is van jócskán beleszólása. (Igazán küldhetnél neki is egy csillagot, nehogy megsértődjön rám, mert itt esz meg a fene nélküle, ha elhagy. Bár talonban van Gábor, de őt nem bírom elfogadni, mint ihletet. Lehet, hogy másképp bejönne , no persze, ha nem lenne zöld színű a szeme. Mert tudod, ez nálam csak így működik, zöldszem tűnjön, kék szem jöhet!)
Kedves András!
Nagyon szépen köszönöm megtisztelő véleményedet, ígérem megpróbálom tartani ezt a szintet, nehogy csalódást okozzak Neked.
Köszönöm szépen értékes véleményedet!
Szeretettel: Tizenkettedik helyett az egyik első Évi. |
- április 29 2012 07:06:15
Kedves Vikikém!
Nagyon szépen köszönöm, hogy meglátogattál kedves véleményeddel. Ezt a filmet kb. 2 évvel ezelőtt láttam, nem is egyszer néztem meg, mert azon a csatornán többször ismételtél mindíg a filmeket, de mondanom sem kell, hogy mindíg megnéztem az ismétlést is annyira tetszett, olyan megható volt, hogy azt el nem tudom mondani. Itt lebeg előttem a kép, ahogy az ötéves gyermeknek felcsillan a szeme az örömtől, amikor meglátja a galamb tollát repülni egyenesen az ő kis kezébe, és ártatlan gyermeki - ötéves szintű - lelkesedéssel és mosollyal, örömmel mondja az "új anyukájának", hogy üzent az anyukája.
Pontosan tegnap néztem a televízióban egy doki műsorát, aki azt mondta, hogy a gyermek 6 éves korára éri el azt a szintet szellemileg, hogy érzelmei dominálnak amikor a szeretetről van szó. Rögtön az jutott eszembe, hogy a törnénetbeli kisfiú teljes mértékben el fogja fogadni a tényt, hogy Emőke az anyukája, mert e kortól kezd igazán kötődni ahhoz a személyhez aki őt nagyon szereti.
Hát igen, a barátság, nem véletlenül van az a mondás, hogy a "bajban ismerjük meg, hogy ki a barátunk" (lehet, hogy nem teljesen így szól a mondás, de ez a lényeg) mert Emőke nagy felelősséget vállalt magára önzetlenül, igaz baráti szeretetből, hiszen teljesen át kellett, hogy rendezze az életét, mert egy gyermek nagy felelősség.
Azt az érzést leírni nem lehet, hogy milyen nagy szeretettel gondozta, ápolta haldokló barátnőjét - miközben a gyermeket nem volt szabad egy percre sem magára hagyni - de megoldotta, mert a szeretet diktált. Nem omolhatott össze, pedig szíve szerint azt tette volna amikor látta barátnője szenvedését, ami azért az utolsó időszakban igen csak megviselte - de nem sírt, csak éjszaka amikor magára maradt gondolataival és mélységes nagy fájdalmával. no szóval, oldalakat tudnék még írni erről a gyönyörű, megható filmről. E kis szösszenet, melyben a lényeget kiragadtam semmi ahhoz képest, mint összességében az az érzés, melyet a film adott.
Nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál velem kedves Viki!
Szeretettel: Évi. |
- április 30 2012 09:37:58
Kedves Olvasóim!
Nagyon szépen köszönöm, hogy az ötszázas mutató felfelé ível.
Mindíg nagy öröm számomra, hogy "itt vagytok velem" ismeretlenül (is).
Szeretettel: Évi. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
