Napkorong

MM

Hinni akarom, hogy most távol fog maradni tõlem. Hinni akarom, hogy nem annyira önzõ, hogy ismét felborítsa a nehezen kialakított, nyugodt életemet.

Sose búcsúzz el

A fák kopasz ágai zizegésére és a taxi recsegõ rádiójának zajára ciripel egyre fejemben az az idegesítõ hang, amely barátnõm szavait ismétli folyton folyvást: “Figyeld meg, hogy újra rád fog nyomulni! Érzem a levegõben”. S tisztán látom magam elõtt arcát, ahogy azzal a mindenttudó mosollyal, szemléltetésként, még bele is szagol a tavaszt idézõ februári légbe.

***

Délelõtt találkozott vele, nem sokkal indulás elõtt. Ekkor hangzott el az a két mondat, amely velõig hatolt benne. Nagy érzékkel bocsátkozott mindig jóslatokba a szõkeség, s általában igaza is volt. Éppen ezért rémísztették meg oly nagyon szavai. Rettegett, hogy ismét jobban átlátta nála a helyzetét, s talán neki volt igaza.

Az utóbbi idõben nagyon sokat tartózkodott nála kedvenc barátnõje. Kicsit túl sokat. Szinte csak aludni járt haza. Az együtt töltött idõben pedig egyetlen cél tüzelte csupán. Naphosszat ott lihegett a sarkában, s mint az a bizonyos kisördög, amelyik mindig fúrja az ember oldalát, susogta fülébe:

“Mikor mész már hozzá? Tudod jól, hogy már nem halogathatod sokáig.”

Mikor beleunt barátnõje unszolásának háttérzajába, idõpontot kért hozzá. Abban a két percben, amit a titkárral beszélt telefonon, teljesen leizzadt. Patakokban csordogált róla a hideg verejték, s amikor belegondolt, hogy esetleg ott volt õ is, a reszketés is elkapta. Úgy remegett, mint valami Parkinson kóros beteg. Még beszélni is elfelejtett. Csak motyogott össze-vissza, miután bontották a vonalat.

***

“Nem vagy te normális, csajszi!” – látom elõttem paprikavörös arcát, ahogy elönti a düh borostyánzöld szemeit – “miért nem ma, ha tudott volna fogadni?”
“Én…” – nyelek egyet, hisz nem akarom bevallani neki, hogy odázni akarom az elkerülhetetlent – “már nem tudnék elkészülni, hajat is kellene mossak. Kinn pedig hideg van.”
“Óóóó már! Úgy hazudsz, mintha könyvbõl olvasnád!”

Valóban. Nála jobban szinte senki sem ismer. A pillantásomból is tudja, hogy mikor füllentek, s mikor mondok igazat.

“Nem baj, holnap reggel itt vagyok, hogy felkészítselek a nagy találkozásra. Addigra legyél megfürödve, nehogy megint felsorakoztasd a hülyébbnél hülyébb indokaidat, miért nem mész el mégsem, mert magam cibállak el hozzá. Ha kell, pizsamában!”

Másnap reggel valóban megjelent az ajtómban.

“Szexisnek kell lenned ma.” – kuncogja.
“Nem akarom provokálni õt. Csak egy megbeszélésre megyek hozzá.”
“Persze!” – élcelõdik – “Engem nem csapsz be. Tudom, hogy te is kívánod a kis fürtöst, és nem mondanál nemet neki, ha rádobna az íróasztalára!”

Ezekután már nincs beleszólásom a dolgokba. Mint valami élettelen fatörzset a megvadult folyó, úgy sodor magával engem is barátnõm határtalan lelkesedése. Próbababaként öltöztet. Kipakoltatja velem kétszer is a szekrényemet majd vissza, míg talál kedvére való darabokat. Utána megcsinálja a hajam és ki is sminkel egy picit. Nem kihívóan. Csupán egy kis hangsúlyt ad az amúgyis hatalmas szemeimnek.

Percekkel késõbb már benn ülök a taxiban, amely hosszú hónapok böjtje után, ismét ahhoz a férfihez visz, aki egyetlen pillantásával képes tönkretenni engem. Sosem értettem meg igazán a kapcsolatunkat, hogy mit is jelentek számára. Mostanra azonban szent meggyõzõdésem, hogy semmit.

Hiszem, hogy csak bennem kong még mindig az érzés, amely oly sokszor szédített már meg, amely oly sokszor rendezte már át az értékrendemet. S most újra hozzá megyek. Bár tudom jól, hogy benne van a pakliban egy újabb ostrom lehetõsége, mert ismét eltelt egy év anélkül, hogy láttuk volna egymást, s tudom, hogy akkor kártyavárként omlana le a jól felépített védekezésem, mégsem akarok erre gondolni. Hinni akarom, hogy most távol fog maradni tõlem. Hinni akarom, hogy nem annyira önzõ, hogy ismét felborítsa a nehezen kialakított, nyugodt életemet.