Napkorong

_ “Fontos, hogy megfelelően zárjuk le a dolgokat az életben. Csak így lehet véget vetni valaminek. Különben bennünk rekednek szavak, amelyeket ki kellett volna mondanunk, de nem mondtunk ki, s a szívünket megbánás tölti el.” Yann Martel

V

Sose búcsúzz el

Lassan lépegetek el a jól ismert, földszinti iroda elõtt. Elképzelem, hogy most is rácsosra van húzva a redõny az ablakán. Belátni egyáltalán nem lehet a tükörfelület miatt, de jól tudom, hogy a külvilág az apró réseken át, teljes valójában lopja be magát a félhomályba. Amikor arra pillantok, még el is mosolyodom… butaság, de az az érzésem, hogy pont kinéz az utcára, s visszamosolyog rám.

Már most remegek, pedig még nem is láttam arcát, vagy hallottam hangját. A zsigereimbõl feltörõ émelygés, s a rózsaszín ködbe burkolt tévedés keveréke megzabolázhatatlanul vágtat ereimben, s rám kényszerít egy szerepet, amelyet miatta szívesen játszom el újra és újra. Õ a vadász, én pedig a kiszemelt préda.

Feszülten lépek be a fogadószobába. Az idevezetõ úton minden átfutott agyamon, hogy mit mondok majd neki, hogyan fogok reagálni bizonyos helyzetekben, hogyan fog majd semmi sem történni közöttünk, hisz legutóbb is veszekedéssel váltunk el, mint az elmúlt három évben minden alkalommal, amikor egy kicsit is közelebb kerültünk egymáshoz. Arra azonban nem gondoltam, hogy pont a felesége lesz az elsõ személy, akibe belebotlom.

Szép nõ, elbûvölõ! Mégis kevés a számára… Akkor én, hogyan lehetnék elég?!

***

Ha erre gondolt, tengerkék szemeibe bánat fészkelte magát, néha még könnyezett is miatta. Ezért érezte azt, hogy semmit sem jelentett neki. Csak egy játékszer volt õ is a számára, mint oly sokan mások, s a csalódottság miatt mindig mérhetetlen harag futotta el. Ilyenkor gyûlölte õt a legjobban, mert mindigis büszke nõ volt! Ha cselekedett, csakis szívbõl tette, s a következményeket is mindig felemelt fejjel viselte. Nem szívlelte az alattomos embereket, de legfõképpen azt nem szerette, ha játszadoztak vele. Õ azonban pontosan ezt tette. Újra és újra kihasználta az érzéseit.

Szelíd teremtés volt, de õ elõ tudta csalogatni belõle az õsi ösztönt. Olyan gyûlöletet és olyan vágyat érzett iránta, amit még soha senki iránt. Keze olykor ökölbe is rándult és reflexszerûen indult volna a férfi arca felé, amikor eszébe jutott, hogy esetlegesen ismét megpróbál közeledni hozzá, hogy újra tárgyként fogja kezelni õt, s azt fogja hinni, hogy mindent elfelejtett neki, hogy ugyanott fogják folytatni, ahol egyszer megszakadt a kapcsolatuk... ezekben az esetekben képes lett volna addig ütni õt, amíg szuszogott, hogy utána életet lehelve belé ismét üthesse. Legtöbbször azonban csak arra vágyott, hogy szeretkezzen vele, hogy kényeztesse õt, hogy egy teljes éjszakán át szeresse õt. A lelkét adta volna neki…

***

Lepörög elõttem az egész életem abban a pár másodpercben, amíg elhaladunk egymás mellett: az elsõ találkozásom a férjével, az elsõ pofon, amit a pimaszságáért kapott tõlem, a második pofon, amit ugyancsak ezért kapott, az elsõ csókunk, amely a mennyországba repített! Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tartott, de egy örökkévalóságnak éreztem. S az a könnyed lebegés, amely szétáradt testemben, míg õ ölelt… azt hiszem fel is emelt közben, lábam nem érte a padlót. Az elsõ szeretkezés, amely még annál a csóknál is tökéletesebb volt. Gyomrom valamennyi találkozásunk alkalmából összeszorult. Folyton torkomban éreztem dobogni a szívemet és csak arra vágytam, hogy ujjbegyeimmel végigzongorázzak bõrén, s hallhassam kellemes bariton hangját, ahogy halkan felnyög, hogy magamba szívhassam arcának minden vonását, testének friss vanília illatát, mézédes csókjai ízét, hogy végül birtokba vegyen engem, uralkodjon rajtam, hogy karjaiban remegjek az élvezettõl.

Azóta sem éltem át még hasonlót sem, mint ezzel a férfivel. A hirtelen rámtörõ emlékek hatására minden porcikámban reszketek, szívem vadul kalimpál mellkasomban, meg is szédülök. Forog velem a szoba, az emberek és tárgyak alakjai összemosódnak. Beletelik néhány pillanatba, míg újra összekaparom magam a lelki és erkölcsi fertõ padlójáról. Próbálkozom a körülményekhez képest nyugodtnak maradni.

Illedelmesen köszönök mindenkinek, a felesége is mosolyog és biccent egyet a fejével, majd kisétál azon az ajtón, amelyiken én az imént beléptem. Ezekután megbeszélem a titkárral, hogy mi járatban vagyok, majd a legtávolabbi székre ülök le. Még véletlenül sem akarok idõ elõtt a szemei elé kerülni. Ígyis rosszullét kap el várakozás közben. Verejték kezd gyöngyözni homlokomon, tenyerem is izzad és határozott remegés uralkodik el felettem. Ujjaim érzéketlenné válnak és elnehezülnek, ügyetlenül próbálom bebújtatni kezemet a kényelmes meleget biztosító kabátom zsebeibe. Minden porcikám átfagy, míg rá várok. Mintha nem is lenne fûtés a szobában. Arcomat felhajtott galléromba fúrom, nem akarok felesleges eszmecserékbe sem bonyolódni, de egyre jobban azt érzem, hogy elkerülhetetlen lesz. Túl sokat szöszmötöl az elõttem lévõ “páciensével” a fõnök.

“Már voltál itt, igaz?” – kérdezi udvariasan tõlem az asszisztense, ügyet sem vetve a többi emberre.

“Igen” – mosolyodom el – “van egy közös munkánk, amit végre szeretnék befejezni, de nincs ideje rám soha.” – sosem kevertük az üzletet az élvezettel eddig.

“Így van ez vele kapcsolatban. Sokan ismerik és mégtöbben tudják, hogy az egyik legjobb építészmérnök és restaurátor az országban. Õ tervezte a városközpontban az új polgármesteri hivatalt s az õ tervei alapján lett restaurálva a katedrális.”

“Tudom.” – húzom kicsit meg az ajkaimat.

Aranyos, fiatal srác a titkára, kicsit pösze. Kedvelem is, de ha nem fogom vissza magam, kicsúszik a számon, hogy nem szükséges piedesztálra emelnie elõttem a fõnöke személyét, mert néhány felmagasztaló szónál sokkal mélyrehatóbban ismerem õt.

“Mit csinálnak már?” – pillant az órájára – “Túl régóta vannak benn, s megint ki fog futni az idõbõl. Van egy tárgyalása délután.”

Ekkor nyílik az ajtó. Hangok szûrõdnek ki az aprócska résen. Igen, igen ez az õ hangja! Bizsergés fut végig rajtam és automatikusan fordítom arra a fejemet. Lassan tárul teljesen ki, hogy végre egy hatalmas papírköteget szorongató, idõsebb nõ lépjen ki rajta az irodából. Õ az asztala mellett ül, éppen mély beleéléssel olvas valamit. Szemüvege az orra hegyére csúszott, mókás látványt nyújtva ezáltal. De akkor hirtelen felpillant. Pont rám néz. Az ütõ is megáll bennem, ahogy tekintetem barna szemeibe fúródik. Arca rezzenéstelen, közönyösségen kívül semmit sem tudok leolvasni róla.

Kicsit megnyugodva állok fel a székemrõl, s az ajtóhoz lépek. Talán így lesz jó. Nem hiányozna, hogy újra berobbanjon az életembe…