Napkorong

V

Az az érzésem, hogy õ nemes egyszerûséggel szét tudja választani a személyes múltunkat, a szakmai ügyeinktõl. Mintha semmit sem jelentett volna neki a kapcsolatunk...

Ez a nõ… tényleg itt van! Eljött ismét! A felismerés hidegzuhanyként száguld végig rajtam. Jelenlétébe bár beleremeg egész tudatom, mégsem akarok érdeklõdést mutatni irányába. Nem szabad észrevennie, hogy lassan képtelen vagyok uralkodni magamon, ha õ a közelemben van, nem szabad meglátnia a gyengeségemet.

Lassan megszállottságba csap érdeklõdésem iránta. Nem számít már, hogy mennyi idõ telik el két találkozásunk között (órák, vagy hónapok), bennem egyre vadabbul tombol az iránta érzett õrületem. S közben alig hiszem el, hogy ennyi elbaltázott kísérlet után sem viszolyog tõlem, hogy még mindig képes felkeresni engem üzleti ügyekkel kapcsolatban!

Nem ismerek hozzá hasonlót. Ha összezördülünk, ha azt éreztetem vele, hogy kezd feleslegessé válni számomra, egyik napról a másikra eltûnik az életembõl. Nem keres többet, nem zaklat azzal, hogy hozzuk rendbe, nem követeli rajtam soha a ki nem mondott ígéreteket, a késéseimet, a lemondott találkákat.

Már önmagamat sem értem! Nagyon gyûlölöm a többi nõben a számonkéréseket, benne azonban a hiányukat vagyok képtelen elviselni! Bár látnám, bár érezném legalább egyszer, hogy õt is ugyanúgy kínozza a köztünk feszülõ ellentét, mint engem, hogy õt is bántja az, ha veszekszünk… de nem!

Õ soha, egy kicsit sem küzködött értem. Folyton megfutamodik, hogy ismét felbukkanjon akkor, amikor már kezdeném elfeledni õt. Megjelenik egy aláírandó papírral, vagy a véletlennek köszönhetõen belefutok az utcán, s nekem abban a pillanatban végem van. Kontrollálhatatlan ez az érzés. Olyan mintha nem felettem, hanem bennem robbannának szét a tûzijáték rakétái, felszakítva a rég eltemetett vágyaimat.

Õ viszont úgy viselkedik, mintha nemes egyszerûséggel szét tudná választani a személyes múltunkat, a szakmai ügyeinktõl. Néha nem értem õt. Látom a szemeiben a szenvedélyt, amikor rám néz, de viselkedését folyton a kimért távolságtartás jellemzi. Ezért nem akarom, hogy tudja, mennyire szeretem õt…

***

Lassan lépkedek az ajtaja felé és közben remegek a félelemtõl. Néha nem értem õt. Látom a szemeiben a szenvedélyt, amikor olykor lopva felém pillant, de ennek ellenére legtöbbször kedves közömbösséggel viseltetik irántam, mint valami megunt vendéggel, vagy rosszabb esetben egyszerûen semmibe vesz, mintha én lennék a világ legjelentéktelenebb lénye. Az az érzésem, hogy õ nemes egyszerûséggel szét tudja választani a személyes múltunkat, a szakmai ügyeinktõl. Mintha semmit sem jelentett volna neki a kapcsolatunk, mintha már csak egy megunt, poros trófea lennék számára.

De ha õ így, én is így. Miért mutassam a valódi érzéseimet? Miért adjam meg neki azt az örömöt, hogy lássa küzködésem, amikor más nõvel nevetgél? Miért kérjem számon rajta a lemondott találkákat? Miért éreztessem vele, hogy engem is ugyanúgy megszédített, mint sok más nõt? Miért veszítsek a büszkeségembõl és az önbecsülésembõl egy férfi miatt, akinek egyetlen célja megzabolázni engem? Miért?

Oh, hogy gyûlölöm õt a közönye miatt! De nála sokkal jobban gyûlölöm magamban ezt a szánalmas, kérdésekkel teli, szerelmes nõt, akivé miatta váltam. Az elveszett nõt, aki minden pillanatban várja, hogy megjelenjen a megmentõje! S gyûlölöm, hogy pont neki szól ez a vágyakozás. Neki, kit érzek a sötétben, de nem látok a napfénynél…

Megint odázni szeretném a pillanatot, bár jól tudom, hogy észrevett engem. Félénken kopogok, majd benyitok hozzá. Mondanám, hogy a szívem a torkomban dobog, de ez nem lenne igaz. Nem érzékelem pulzálását a mellkasomban. Olyan, mintha megállt volna. Csak néha lök egyet rajtam, hogy mégse essek teljesen kétségbe, mégse hívassak azonnal mentõt.

Furcsa az érzés, amely ehhez a férfihez köt. Akárhányszor zárom le vele végleg a kapcsolatot, minden új találkozásunk alkalmából ugyanoda jutok vissza. Már megismerkedésünk pillanatától belekerültem egy ördöki körbe: nem tudok vele lenni, de nem létezem nélküle sem. Azt akarom, hogy eszeveszettül akarjon engem, de közben folyton menekülök tõle.

Félek, hogy egy gyenge pillanatomban kiolvassa tekintetembõl, hogy már nagyon hosszú ideje õ jelenti számomra a világot.

***

“Jó napot kívánok” – préselte ki magából a szerencsétlenre sikerült köszönést a fiatal nõ.
“Szervusz” – biccentett egyet fejével felé.