|
 Vendég: 27
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_ V
Sorsdöntő percek
A vékonyka, riadt tekintetű fiúcska a pléden fekvő terhes nőhöz szaladt. Ölébe bújt, karjával nyakába csimpaszkodott. Nem mert hátranézni, ahol a férfi állt.
- Bocsánatot kérek! – szólalt meg a nő. Véletlen volt. Túl kicsi még ahhoz, hogy célba dobja a labdát. Remélem, nem ütött nagyot?!
Szeme óvatosan haladt, az előtte tornyosuló férfi, izmos vádlijától felfelé, a bronz-barnára pirult testen át, a fejéig. Beleremegett. Ilyen izmokat ritkán látott. Azaz, hősiesen bevallotta magának, nem is látott. Azok a férfiak, akiket ismert, vagy nyápic hivatalnokok, vagy mezőgazdasági munkában kérgesedett, izzadság szagúak voltak. Közben tekintete eljutott a formásra borotvált bajuszig. Hirtelen lesütötte a szemét. Elszégyellte magát. A vékony ruhán átlátszó hasára húzta a törülközőt, és kisfiát próbálta megnyugtatni.
- Nincs, aki megtanítsa célba dobni? – mosolygott a férfi. – Gyere Öcsi! Gyakoroljuk.
- A gyerek szorítása engedett, de csak pillanatokra fordította fejét a férfi felé. Eszébe jutott anyja intelme: „idegenekkel nem barátkozunk”. Most várta, hogy anyja döntse el, a bácsi idegen, vagy, ha már bocsánatot kért tőle, akkor lehet vele labdázni.
- Ennyire látszik? – kérdezte a nő elpirulva, s összébb húzta magát.
- Nyugodjon meg, csak a tapasztalt szem veszi észre.
- Jössz Öcsi? – Gyere, célba dobunk, aztán focizunk is! Oké?
Nem régen kezdte el a német nyelvet tanítani fiának. Néhány német szót súgott neki, amivel tudtára adta, hogy mehet, nem lesz semmi baj. A férfi nevetve folytatta, amit a nő elkezdett. Folyékonyan és pontos kiejtéssel beszélt németül.
A gyerek bizonytalanul elengedte anyja nyakát. Keze eltűnt a hatalmas férfikézben. Ismeretlen volt számára ez az érzés. Anyja hosszú ujjainak gyöngéd szorításához szokott.
Elindultak, a medencétől távolabb, a kevésbé zsúfolt, füves terület irányába. Néhány perc múlva a gyerek már mosolygott, majd hangos nevetés és sikongás követte.
A nő nézte őket, s befelé sírt. Arcán kínmosoly, hogyha odanéz a gyerek, ne lássa szomorúnak. Elképzelte, milyen lenne az élete egy ilyen férfi mellett. Kicsit irigyelte a nőt, aki ehhez a férfihez tartozik. Aztán lelkiismeret-furdalása lett egy buta gondolat miatt. Átfutott agyán, ha most nem lenne terhes, akár össze is jöhetne vele. A válása folyamatban, és úgy Isten igazából, nem is volt normális kapcsolata férfivel. Gyorsan elhessegette a gondolatot. ”Önfegyelem, önfegyelem! Soha többé! Soha több önző, gátlástalan férfi”
- ismételgette, amit megfogadott, amikor elindította a válást.
A gyerek elfáradt, végigfeküdt a nő mellett. Kicsi szívének dobogása hallható volt, akadozó hangon kérdezte: - láttad Anya? láttad, milyen magasra dobtam a labdát? És már el is tudom kapni! Tudod, azt úgy kell, hogy… - magyarázott. Boldog volt, vidám és felszabadult. Olyan élményben volt része, amit az apjától soha nem kapott meg.
A férfi leült a fűre, olyan közel, mintha hozzájuk tartozna.
- Egyedül vállaltad? – kérdezte, a nő hasa irányába biccentve fejével.
- Nem. Ő beszélt rá. Azt hitte, kettővel könnyebben magához láncolhat.
- És most?
- Válunk
- És Te? – kérdezett vissza a nő.
- Németországban dolgoztam. Elváltunk. Ott maradt a fiam. Ő már hat éves.
- Tehát, Te sem neveled a sajátod? – a nő kesernyésen húzta el a száját.
- Nem rajtam múlt. Nem tudott lemondani a régi szerelméről. Nehezen viseltem a szarvakat.
A további beszélgetés már német nyelven folyt. A nőnek kapóra jött a nyelv gyakorlása, a férfinek pedig, hogy az imádott kisfia helyett, egy másik kis ártatlant istápolhatott.
Két év múlva találkoztak újra. A nő ott feküdt a pléden, mellette szőke, fürtös hajú, búzavirág szemű kisfia. A nagyobb, néhány gyerekkel a medencében pancsolt. Mindketten arra gondoltak, ekkora véletlen nem létezik. Éppen azon a napon és éppen ugyanott.
Lehet, nem is volt véletlen? Egyikük sem felejtettel el azt a találkozást, csak a körülmények nem voltak alkalmasak a folytatásra.
A férfi gyönyörködött a közel két éves fiúcskában, aztán megállt a medence szélénél. Kíváncsi volt, emlékszik-e rá a labdázó kisfiú. Egy ideig nézték egymást. Szólt hozzá, a gyerek vidáman integetve, jelezte, hogy megismeri. Köszönt, aztán tovább játszott.
Ettől kellemetlen hangulata lett. Érezte, valami megváltozott. Visszament a nőhöz, rákérdezett:
- Elváltatok?
- Igen, de a közös házban maradtunk. Nem sikerült eladni, – szabadkozott a nő.
- Tehát együtt maradtatok!
- Dehogy! Félreérted. Csak egy házban lakunk, de semmi közünk egymáshoz.
- És a gyerekek?
- Azóta többet foglalkozik velük. – mondta, a „velük” hangsúlyozásával.
A férfi vegyes érzelmekkel, zavartan ácsorgott mellettük.
Nem erre számított. Titkon reménykedett, hogy a nő teljesen szabad, valamivel több is kialakulhat köztük.
A kisfiú kijött a vízből, néhány szót váltottak.
- Öcsi! Egy kis focizás? – Benne vagy?
- Persze! Megmutatom, Apu milyen cseleket tanított velem.
Eközben a pici a kerítés irányába tötyögött. A nő utána, állandó készenlétben, hogy elkaphassa, ha megbotlana. Hirtelen leguggolt, a gyerekre hajolt. A kerítésen kívüli parkolóba, éppen akkor fordult be férje, kocsival. Az anyósülésről aránytalan testalkatú, ízléstelen öltözékű nő libbent ki. Lopva figyelte, amint együtt indultak a kapu felé. Férje cipelte a táskát, megvette a jegyeket, s nevetgélve haladtak az öltöző felé.
Hideg zuhanyként hatott rá jelenet. Egyszerre érzett gyűlöletet és megkönnyebbülést. Egy valamiben biztos volt: ezek után lesz ereje pontot tenni házasságuk végére. Nem kell többé hazudnia, hogy elváltak, miközben a férje újabb és újabb esélyért könyörög a házasságuk megmentéséhez.
Gyorsan összecsomagolt, karján a kisebb gyerek és a megrakott táska, mellette a nagyobb fiúcska. Így indultak a buszhoz, hogy addig eltűnjenek, amíg azok az öltözőben vannak. Nem akart összefutni velük.
A férfi nézte az elhaladó családot, aztán az anyja válla fölött hátraforduló kicsinek integetett. Még a kapuig sem értek, utánuk kiáltott, hogy várják meg a kocsijánál.
Futásban indult az öltözőhöz. A bejárat előtt, egy fiatal pár, férfi tagjának könyökéhez súrlódott a karja. Odafordult, elhadart egy bocsánatkérést, közben bevillant, mintha a férfi ismerős lenne, s ránézett a nőre is, akinek feltűnően erős zöldre volt sminkelve a szeme.
Amikor a kocsi előtt meglátta a kis családot, felkiáltott: - megvan!
– Mutasd azt a családi fotót, amelyik pakolás közben, kiesett a táskádból! – szólt a nőnek. Megnézte.
- Igen, ő az!
- Ki az? - kérdezte a nő.
- Hát, Ő, a volt férjed, őt láttam az öltöző ajtaja előtt a zöld szemű nővel.
- Ezért pakoltál pánikszerűen?
A nő hallgatott. Elindultak. A férfiben a megtett kilométerekkel arányosan nőtt a bizonyosság: van remény. Ez a bájos, kis csonka család, vele egésszé kerekedhet.
|
|
|
- július 07 2012 09:15:50
Kedves Pirike!
Igazán nagyon szép, megható történet. Vannak ilyen élethelyzetek, nagyon is "valóságízű"! Örülök, ha jó a vége!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
- július 07 2012 18:48:48
Köszönöm Zsuzsa, hogy olvastad
Nem véletlen "valóságízű" |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
