Napkorong

V

Simon Roland

A bűnügyi múzeum rejtélye

A parkban sétálók még csak nem is sejthették, hogy milyen kincseket rejt a modern épület.
Az éber parkőr, az ősz vigyázott a ligetre, rozsdás leveleket gyűjtött és visszatartotta a goromba telet, melynek jelenlétét érezhették a szabadban kószálók. A csengetésre úgy tűnt nem érkezett válasz.
A várakozók azt hitték sosem fognak beljebb kerülni. A bűnügyi múzeum váratlanul megnyitotta kapuját, de nem a nagyközönség számára. Egyenes hátú idős őr jelent meg a bejáratban, először végig mérte a társulatot. A szeme nem tükrözött érzelmet, udvarias volt, de kimért. Egy tipikus angliai kastély komornyikját idézte. A fejével intett –Kövessenek – A tapasztalt Frank felügyelő és az újonc segédje, Hughes, a fényképész társágában belépett a terembe. A fotógráfus úgy nézett ki, mint az egyik partiból a másikba tántorgó rockénekes. Kitűrt póló, szabadon lógó cipőfűző, hanyag öltözet jellemezte. A csapat követte a biztonsági személyzetet. A folyosón végigsétálva kívülállóként ők csodálhatták meg először a múlt századoktól a modern korig tartó eszközöket, fegyvereket. A hajnal természetes fénye adta az egyetlen világítást. A földszinti helység ízlésesen és logikusan volt berendezve, néhány szoborral fokozták a hangulatot. Az egyik rendőr a sípjába fújt ,míg a többiek a gonosztevőt üldözték. A társaság kissé lemaradt az elől haladótól – Kérem, ne fényképezzen – szólt rá a baseball sapkás fiatalemberre az őr, aki már a lépcsőfordulóban járt. A megszólított magasba emelte a kezét, mint egy elfogott bűnöző. Az erélyes hang meglepte, lebénította. Az ajtótól elindulva követhették nyomon a bűnüldözők és a gonosztevők hosszú harcát, technikai fejlődését – Jöjjenek már, a holttest nem a fegyverek és eszközök termében, hanem a képtárban van – visszajött értük.
A felügyelő indult meg először, a többiek kényszeredetten követték. Alaposan megnézték a korabeli trükkös zártörő szerkezetet, amely a mai szemnek egyfelől primitívnek tűnt, de kreatívnak és összetettnek is – Szívesen kipróbálnám - Felmentek a lépcsőn. Az oszlop közelében feküdt az áldozat, a múzeum igazgatója. A padon egy sápadt lány üldögélt, ő talált rá a tetemre.
A karja átlógott a korlát között. A fiatalember ránézett a biztonsági emberre. Az egyenruhás a bólintásával megadta az engedélyt. A fotógráfus felvételeket készített a holttestről. A direktor szeme a kupolát bámulta, a kezében pisztolyt szorongatott – Öngyilkosság vagy emberölés - Amíg Hughes az ijedt szemű takarítónőt kérdezgette, addig Frank a képeket vette szemügyre. Az egyik festmény egy mozgalmas bírósági tárgyalást ábrázolt. A bíró meghozta ítéletét, a vádlott őrjöngő vadállatként rohanna az ítélethozóhoz, hogy bosszút álljon. Rendőrök hada gyűri maga alá a feldühödött, megbilincselt rabot. Tovább ment, itt egy újságokból kiollózott híreket talált. Az egyik üregből hiányzott az egyik – Az üveget nem törték be, ügyes rablás történt vagy egy későbbi időpontra tervezték a felhelyezését – gondolkodott az inspektor. Az ösztövér titkár felbukkant, bemutatkozott – Jack Parley vagyok – kezet fogott vele – Nem tudja, hogy milyen kép volt itt? – mutatott az üres részre. A direktor nem avatott bele minden ötletébe, de azt tudom, hogy a városi könyvtárból szerezte az újságokat. Látták a fegyvereket, ugye csodálatos? Ha egyszer lemennek az alagsorba, nagy valószínűséggel rémálmuk lesz az éjjel. A cellák mindig borzongással töltenek el. A pontos mása az eredetinek. A 150 évvel ezelőtti stílushoz igazítottuk a börtönt – Az inspektor a titkárt figyelte, a sovány alakot egyáltalán nem törte meg a direktor halála. Az eltűnt újságkivágás azonban jobban izgatta a fantáziáját – El kell mennem a könyvtárba -