Kis szösszenetem fikció, de úgy gondolom, hogy a valóságban is megtörténhet, megtörténhetett...
Béla egy kisvárosban éli mindennapi gazdag életét. Bele született a jólétbe, a gazdagságba, ugyanakkor szülei úgy nevelték, hogy erkölcsi mércéje nem hagyott kívánnivalót maga után.
Élte fiatal életét, de ugyanakkor dolgozott, gyűjtögette kis vagyonát, melyet azért tett, mert ha egyszer eltalálja Ámor nyila, legyen miből elkezdeni a közös életüket. Szabadidejében szórakozni járt a haverokkal, ő csendes fiú volt, nem szeretett dicsekedni, hivalkodni gazdagságával, mint ahogy azt a haverjai tették. A haverok kaszinókba töltötték minden idejüket, a szerencsejátékok a szenvedélyükké váltak. Béla egyszer-kétszer elment velük, de nem igazán érdekelte a szórakozásnak ez a formája. Inkább szabadidejében sakkozott egyetlen barátjával Gézával, vagy ha Géza nem ért rá ő leginkább az apja körül sündörgött, aki gimnáziumi tanár volt, szerette hallgatni történeteit, szerette apját figyelni, amikor ő javítja a dolgozatokat. Vagy ha ezt megunta, olvasott. Az édesapjának rengeteg könyve volt, a szépirodalomtól kezdve a bűnügyi regényekig, egy kisebb könyvtár szobája volt.
Itt töltötte szabadidejének túlnyomó részét.
Ilonka nagyon szegény családból származott, a kisváros talán legszegényebb családja volt. Ilonkáék sokan voltak testvérek, ő volt a legidősebb, így anyukájának igen csak sokat kellett segítenie a gyermekek ellátása kapcsán is, valamint meg kellett tanulnia a növénytermesztést is, ásni, kapálni, veteményezni ugyanúgy kellett neki mint az édesanyjának. Édesapjukat baleset érte - ő napszámosként dolgozott a közeli tanyavilág egyik gazdájánál, aki ugyan nem sokat fizetett a munkájáért, de arra elég volt, hogy ne haljanak éhen a gyermekei -, de egyébként is megszűnt volna a munkája, mert a következő évben megkezdődött a privatizációs folyamat.
Ilike és anyjuk testvéreivel egyedül maradtak. Ilikének minden feladatot el kellett látnia a ház körül, de kevésnek bizonyult az a kis kereset, amit a zöldségekből, gyümölcsből árultak hetente egyszer a piacon. A gyerekek cseperedtek, iskolába mentek, kellett nekik a ruha, a cipő, az édesanya csak is leginkább legnagyobb lányára számíthatott Ilikére. Ilike jó tanuló volt, szeretett tanulni, csak hát nem volt ideje annyit tanulni, mint amennyit szeretett volna. A kicsik pedig mindig éhesek voltak, Ilike elhatározta, hogy 8. osztály befejezése után nem megy tovább tanulni, hiszen abból nem lesz pénz, nem tudja eltartani a családot, mert tulajdonképpen ő lett apja után a családfenntartó. Elhatározta, hogy elmegy dolgozni. Az édesanyja nagyon sajnálta, és már nagyon megbánta, hogy hallgatott a férjére, hogy minden gyermek Isten ajándéka, meg kell tartani, nem szabad elvetetni. Most itt vannak a nagy bajban. Ilike elhatározta, hogy másnap szét néz a városban, hogy nincs-e számára valahol valamilyen munka. Jó lesz neki takarítónői állás is, vagy bármilyen tisztességes munka, csak pénzt kapjon érte, hogy a kicsik mindig jól lakjanak, no meg az édesanyja is, mert eléggé lesoványodott az utóbbi időben és beteg is volt.Mindenképpen el kellett mennie dolgozni, aznap felvette a legszebb ruháját - kettő volt neki összesen -az egyiket, de szép tiszta, keményített, vasalt ruha volt, térde alatt volt a ruha hossza, nem szerette a miniszoknyát, mint az osztálytársai. Elindult szerencsét próbálni.
Béla délutáni elfoglaltsága nem változott, leginkább édesapja könyvtárszobájában olvasgatott. De most kivételesen gondolta, tesz egy sétát a kisvárosban, kirakatokat nézeget, gyönyörű napsütéses idő volt, szerette volna már ha neki is lett volna egy szerelme. Nem szeretett a fiúkkal csavarogni, ők az egy éjszakás kalandokat keresték, szerették, szinte versenyeztek, hogy kinek van több strigula a naptárában, hány lánnyal "hozta őket össze már a" SORS". Természetesen ezt nagy hangon, nagyképűen meg is tárgyalták másnap a gimnáziumban. Béla nem szerette ezeket a perceket, amikor osztálytársai dicsekedtek a trófeáikkal. Sajnos egyetlen lány sem volt a gimiben, aki megdobogtatta volna a szívét. Mert ő az érezte, hogy neki csak az a lány fog a szerelme lenni, akihez érzelmileg nagyon is vonzódik. A lányok csacsogtak körülötte, tették magukat, mert Béla helyes, okos fiú volt, de végtelenül szerény és a lányok szerint rátarti, mely igaz is volt.
Igy sétáltak mindketten - külön utakon járva - de az utca végén találkozva, váratlanul, Ilike és Béla.Mindketten el voltak foglalva saját gondolataikkal, nem figyelve a járókelőkre és egymásba botlottak.
- Ezer bocsánat, ne haragudj, nem figyeltem - mondta Béla, de földbe gyökerezett a lába, amint Ilikét megpillantotta. Ilyen szép, mosolygós, kedves arcú kislányt még életében nem látott. El is pirult egy kicsit úgy érezte, érezte, hogy ereiben lüktet a vér, szíve hevesebben dobog, szinte hallani vélte a dobbanásokat rövid ujjú inge alatt a mellkasán.
- Óh én is azt mondom, hogy bocsáss meg, elkalandoztak a gondolataim, ne haragudj. - mondta Ilike kissé szégyellősen, hiszen ilyen szép fiút ő még életében nem látott. Voltak helyes fiúk az osztályban, de nem szerette őket, mert nagyon rámenősek voltak.
Megismerkedtek két-három fagyi közben a cukrászdában, jól érezték magukat egymás társaságában. Ilike elmondta, hogy munkát keres, elmondta a családi körülményeit, Béla rettenetesen figyelt okos fejével és már készen is állt a megvalósítandó terv a fejében. Hallotta szüleit beszélgetni előző este, amikor az anyukája arra panaszkodott, hogy az utóbbi időben nagyon rosszul érzi magát, orvosnál is volt kontroll-vizsgálaton, de semmi jóval nem biztatta. Előrehaladott mellrákja volt, amit már sajnos az orvosok nem tudtak gyógyítani, csak azt ígérhették, hogy a hátralévő életét megkönnyítik oly módon, hogy fájdalomcsillapítókat kap, talán még morfiumot is, hogy ne legyenek fájdalmai. Béla sejtette, illetve tudta, hogy anyukája nagyon beteg, de nem gondolta, hogy ennyire rossz a helyzet.
Azt beszélték a szülei, hogy kellene egy ápolónőt alkalmazniuk, aki ellátná az anyukáját éjjel-nappal, hiszen Béla apukájának az iskolában kellett helytállnia, Bélának pedig tanulnia kellett, hogy legyen belőle valami. Béla fejében megfogant az ötlet, hogy megkéri Ilikét, illetve felajánlja neki az ápolónői munkát.
Megbeszélték az időpontot, hogy mikor megy el Ilike hozzájuk, hogy bemutassa szüleinek.
Másnapra beszélték meg, mindketten nagyon boldogok voltak, Ilike azért, mert kap egy rendes munkát, el tudja tartani a családját, Béla pedig azért, mert megoldódik édesanyja gondozása és ugyanakkor minden nap láthatja szerelmét. Mert tudta, érezte, hogy szerelmes és ez az egy lány van a Földön csak aki kell neki, akivel el tudja képzelni az életét.
Teltek a hónapok, szinte Ilike ott lakott már Béláékkal, csak bevásárolni ment haza és a pénzt amit keresett vitte haza anyukájának, mert a nagyobb testvérei már tudtak segíteni anyjuknak a főzésben, háztartásban, kerti munkák végzésében. Ilike jól keresett, elég sok pénzt kapott a munkájáért mert nagyon jól
végezte, empatikus képessége lehetővé tette - no és a végtelen nagy szeretete -, hogy a legjobban végezhesse munkáját.
Dellamama - szeptember 19 2012 18:54:55
Béla és Ilike története és a további fejlemények felkeltették érdeklődésemet. A gazdag tehetős fiú és a szegény lány találkozása remélem szépen folytatódik. A fiu édesanyja ápolásra szorult és a lány így keresethez jut. Nagyon szép történet, várom a folytatást!
Az eddig leírtakhoz grataulálok, szeretettel ölellek: Marika
gyongyszem555 - szeptember 20 2012 07:33:27
Marikám, nagyon szépen köszönöm, hogy olvastál és véleményeztél. Remélem nem okozok csalódást a folytatással sem...
Szeretettel ölellek: Évi.
Torma Zsuzsanna - szeptember 20 2012 15:13:26
Évike, itt voltam, majd a folytatásnál véleményezek!
Szeretettel: Zsuzsa
gyongyszem555 - szeptember 20 2012 16:41:15
Zsuzsikám köszönöm szépen, hogy olvastál, roppant kíváncsi vagyok a véleményedre!
Szeretettel: Évi.
gyongyszem555 - szeptember 22 2012 22:43:09
Margitkám!
Köszönöm szépen, hogy olvasol!
Szeretettel: Évi.
gyongyszem555 - szeptember 26 2012 08:40:09
Kedves Vendégeim!
Nagyon szépen köszönöm az olvasást, nagy öröm számomra, hogy következetesen minden prózámat olvassátok.
Már megint csak nem volt hiábavaló megírnom szösszenetemet.
Szeretettel: Évi.
