Napkorong

Az ablakból kinéztem, és úgy éreztem, hogy az ablak egy görbe tükörként mûködik. A fák ágai megelevenedtek, és egymás felé nyújtották ágaikat. Kezek, melyek érdességük ellenére tele voltak érzéssel. Görcsök, háncsok. Szúette farostok, amelyek egy élet munkáját mutatták be. Száraz kérgük életük mulandósága, mégis mintha semmit sem öregedtek volna. Magam törzse pedig egészen öreg. "Hova lett fiatalságom?"

Galamb párok repülnek a világ minden irányába. Együtt repülnek, mert a magány megölné õket. Repülnek, mert kell. Repülésükkel együtt elszállnak a bánataim is. Tán még velük is szállnék, ahogy Ikarusz tette, de nem azért, hogy megismerjem az ismeretlen légiót. Nem vágyom a csontok közé. Bordák, amelyeket hangyák hada megbabonáz, majd széthord. Mindenhol a bûn vázait látom. Menekülök tõlük, s magam csontvázától is. Amely hûltté vált volna, ha nem vonulok ide. Falak között rekedt lelkem várja, hogy kiszabadítsák.

"Kopp"

Kisebb nesz zavarja meg gondolatnyi ajándék dobozomat, amelyet éppen bontogatni kívántam. De a hang csak egyszer jött. Így visszatérek ajándékomhoz.

"Kopp"

Újabb zaj. Hátha az ablakon kaparászik egy fecske. Feltekintek ajándékomról, de nem látok semmit. Nem, már elment. Megbánhatta, hogy benézett ablakomon? Nem tudom. Nem tudtam várni, ki akartam bontani a gondolatot, amely már évek óta nyomasztja szívemet. Megkaptam hozzá a kést, amellyel felnyithatom, mégis megzavarnak benne. Nem kéne? Elhamarkodott lennék? Ezt sem tudom már.

"Kopp"

Erõsen figyelek.

"Kopp"

Majd egy lágy hang erõsödését vélem felfedezni.

"Kisasszony!"

Ki? Hol? Én?

"Kisasszony!"

"Kopp"

Ki? Hol?

"Kisasszony, hall engemet?"

Ki? Én?

"Jól van, kisasszony? Nincs semmi baj?"

Én? Nem értem.

Kívülrõl zajokat hallani, és pár szó, tõmondat beszûrõdik az ajtón.

"Doktor úr. A kisasszony nem válaszol. Kérem, segítsen, lehet, hogy történt valami vele."

"Kopp"

"Kisasszony! Kérem, feleljen! Jól van?"

Semmi válasz. Az orvos türelmetlen az ajtó elõtt. Nem tudja, mi lehet a baj. Így a nõvér elszalad a kulcsokért, majd visszajön, és az orvos kezébe adja. Majd az orvos nagy nehezen kinyitja az ajtót. A nõt az ablak elõtt találja, kissé furcsa testhelyzetben. Összekulcsolt karok, berogyott lábak, lehajtott fej. A gubancos haja arcába lóg, és eltakarja a csöppnyi érzéseket. Kezére figyel folyamatosan, mintha lenne valami a kezében. Nem látni semmit, de óriási hangsúlyt fektet rá. Mire gondolhat?

Lassan, megszólal Phillis, akit percek óta nézi már orvosa és ápolója.

Madaram van, akinek odaadtam fájdalmamat. A tõle kapott ajándékom cserébe. Annyira szeretem õt. Oh, miért kell elszállnod? Mondd, miért?

Észre sem veszi a szobába belépõ orvost és nõvérkét.

"Kisasszony! Mi a baj? Milyen madárról beszél doktor úr?"

"Marikám, kérem, ne zavarja a beteget. Ne beszéljen, csak figyeljen, hátha elmondja, önmagától is."

"Igenis, doktor úr. Akkor én kimegyek, amíg ön tájékoztatja a kisasszonyt, hogy látogatói érkeztek."

"Igen, ez jó lesz. Köszönöm. Ja Marika, és csukja be az ajtót maga után."

"Ez természetes, doktor úr."

Az orvos leül az ágy melletti sámlira, és figyelni kezdi betegét. Megzavarodott a nõ? Vagy nincs eszméleténél? Tudta jól. Érezte, ezért nem szólt. Csak figyelt.

Elszállt. Igen, elszállt. Remélem, a gondom és életem is vele együtt. Mikor jön el az új? Nem tudom. Látja, a fák odakint suhognak, beszélnek egymással. Próbálom hallgatni õket, de olyan halkan mesélnek egymásnak, hogy ritkán hallom meg õket. Látja, látja uram?

"Igen"

Az jó. Miért mesélnek oly halkan? Nem tudja?

"Sajnos nem, kisasszony."

Kár, pedig meghallgattam volna, mit gondol róla. De sebaj.

A fák ágaikról csak úgy ledobták dús levélköpenyüket, és várták a fehéren szitáló havat. Nem kellett sokat várniuk rá. Gyönyörû pelyhekbe szakadozott a hó az ágaikra. Azok meg csak úgy megrándultak. Fázhattak? Kitudja, nem hallottam a meséjüket. Sehogy sem. Az ablaküvegre is eltévedt egy-egy hópihe. Nocsak, benézett a szobába.

Nézze, doktor úr, elkezdett esni a hó? Nézze meg!

"Nézem, kisasszony! Gyönyörû!"

Nézzük meg közelebbrõl.

Phillis rátapadt egész arcával az ablakra, és csak mosolygott. Eljött a tél, ami elvitte a búját. Szinte a semmibõl bukkant elõ az ablak elõtt egy kisveréb. Nem tudni egyedül volt-e, de õ nem félt a hidegtõl. Elbújik mindenhol.

Nocsak, egy kisveréb! Honnan jöttél te meg? Nem fázol? Jaj, doktor úr. Kinyithatom az ablakot? Be szeretném engedni. Ugye, nem baj?

"Nem, dehogy is. Segítek is."

Oh, nagyon köszönöm, doktor úr.

Nagy erõvel, de sikerült kinyitniuk az ablakot. Amikor Phillis a kisveréb után nyúlt volna, az elrepült, és ahogy jött, úgy is ment el. Mint egy rossz gondolat. Nem kellett ennél több. Phillis újból elszomorodott, de már erõsebb volt. Újból mosolygott, majd leült az ágyára. Levette papucsait, betakarta magát, és szép, lassan elaludt. Ekkor visszajött a nõvér.

"Doktor úr, nem mondta el a kisasszonynak, hogy látogatói vannak?"

"Nem. Nincs szüksége most erre. Már meglátogatták õt. Ketten."

"Igen? Kik?"

"Azt csak én tudom, és a kisasszony."

Majd lassan becsukták az ajtót. Phillis pedig mosolyogva aludt el. Álmaiban járva elfogta a boldogság érzete.