|
 Vendég: 89
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Gondolatok a versrõl
Megosztom veletek ébredésem egyik állomásának látomásait, amelyek azóta már tanulságos valósággá váltak. Talán úgy hívják: ráébredés. Ráébredés a valóságra.
Hosszú ideje pislákolt bennem ez a makacs kis fénynyaláb, mígnem megértettem: égni szeretne, világítani, megmutatni magát, megmutatni nekem is valamit. Talán a valóságot.
Választ a titokzatos, hosszú ideje válasz nélkül maradó kérdésre: miért? Miért akarok én verset írni mindenáron? Mikor kezdõdött a belülrõl meg-megrezzenõ bíztatás? Bíztatás volt-e egyáltalán, vagy furcsa játék az érzékeimmel, érzéseimmel, vágyaimmal, ambícióimmal, önmagammal? Mi történt velem akkor, amikor egy nyári délutánon papírra vetettem az elsõ sorokat? Mi volt a célom ezzel? Volt-e egyáltalán célom? Miféle ösztön, vágy, kényszer - ha volt ilyen - hajtott, ûzött afelé, hogy kitörjek saját csendembõl? S ha már megtörtént, van-e jogom, s mekkora felelõsség az, hogy gondolataimat néha versnek hiszem, s így tárom mások elé - ebben a hitemben.
Mit akarok ezzel? Mit várok az emberektõl? Önzõség-e, vagy netán ártok-e ezzel azoknak, akik rolvasnak gondolataimban? Mert azt, hogy megosztom másokkal, már nem ösztönösen teszem. Célom van vele. De mi ez a cél? Kinek jó, ha jó egyáltalán, s kinek rossz, hiszen lehet, hogy akaratom ellenére ártok ezzel másoknak
Nem sorolom tovább a kérdéseket, unalmas volna, és lehetetlenség lenne felsorolni is. A fontosabb az, hogy hét évvel Zoli fiam halála után megérkezett néhány válasz.
Elsõként talán az, hogy ezt a vágyat - nevezhetjük írás-kényszernek is - a fiam elvesztése hozta ki belõlem. Ösztönösen történt, valami belsõ késztetésre, nem görcsös, ragaszkodó törekvéssel, rímkereséssel, hanem valahogy úgy, ahogy néha nagy nehezen kibuggyan a könnyünk, és aztán végre felszabadultan sírni kezdünk.
Valahogy így írtam 2001-ben az Aludj kisfiam-at, majd a Csillagfiút, és sorban a többi írást, amelyekrõl akkor még azt sem sejtettem, hogy hasonlítanak a vershez. Nem is volt ez fontos. Úgy éreztem, talán így valami nagyon szoros, titokzatos kapcsolat marad majd Zoli fiam, és köztem. Soha nem kellett erõlködnöm, bíztatni magamat, hogy most akkor írj egy verset. Csak üldögéltem a napsütötte teraszon - hozzáteszem, rengeteg verset olvastam akkoriban is, ahogy egész életemben, és ez is mindenképpen meghatározó lehet a történésekben - és írtam a gondolataimat, amelyek valamiért néha vershez hasonló rímekben születtek meg a papíron. Akkor még egyedül Zolinak szóltak az írások, ebben biztos vagyok Senki nem látta ezeket, csak Orsi lányom, és a nõvérem, aki még nálam is nagyobb versimádó. Soha nem javítottam semmit, kivéve - ha különösen fájdalmas napjaimban született egyik-másik írás, gyakran fájdalmas sírás közepette, és hát ilyenkor elõfordultak apró helyesírási hibák, azokat igen,
mivel a helyesírásra egész életemben nagyon ügyeltem, mert meggyõzõdésem, hogy létünk során egyik legfontosabb tananyag a számunkra nyelvünk - lehetõség szerinti - legtökéletesebb elsajátítása, használata.
Máris a második fontos válaszhoz érkeztünk: akinek lételeme az olvasás, s felismeri az anyanyelvében rejlõ felbecsülhetetlen értékû ajándékot, azt érheti bármily életöröm, vagy elviselhetetlennek tûnõ bánat, tragédia, érezheti magát éppen a mennyországban, vagy a legsötétebb pokol mélyén, akár egyes-egyedül, mindig ott maradnak leghûségesebb társai, a könyvek. A könyvek, amelyek kihozzák, felerõsítik az érzéseket, az érzelmeket, amelyek hol kacagtatnak, hol segítik feltörni a lélek legrejtettebb zugaiban gyûlõ fájdalmat. Emléket idéznek és feledtetnek. Ismerik az emberi lélek rejtelmeit, és szinte elénk hullanak a könyvespolcról, akkor és azok, amelyikre éppen abban a létállapotban szükségünk van. Velem is így történt. Nem hagytak magamra soha, és akkor sem, amikor úgy éreztem, elhagyott az Isten. Rádöbbentem, hogy aki megismeri, megízleli ezt a különös csodát, az már soha nem tud enélkül élni. Ha könyveit tûzvész égeti is hamuvá, bizonyos életkorban már ott maradnak a könyvek lenyomatai a könyvélményeink - bennünk, kívülrõl tudjuk a verssorokat, képzeletünkben felidézzük a tragédiák, komédiák hõseit, régvolt, vagy eljövendõ korok hangulatát.
A következõ kérdésre is itt a válasz: évekig tartó álmatlan éjszakák, amelyeken akarattal rémálmokat idéztem a fiam halálának utolsó, sohasem látott, de legszörnyûbbnek elképzelt perceirõl, mert azt akartam, hogy szakadjon meg a szívem a fájdalomtól, akkor valami titokzatos erõ versrészletekkel kergette el a borzalmas látomásokat Néha hajnalig verseket mormoltam magamban, mert akkoriban imádkozni sem tudtam. Aztán egyre többet olvastam megint. Ez a válasz arra, hogy miért nem õrültem meg. Segítségemre siettek minden éjjel leghûségesebb társaim, a könyvek, a versek.
A többirõl már meséltem a Nekem a vers a lelkem is, és a Sem író, sem költõ nem vagyok címû írásaimban.
Egy mondatban talán megismételném mégis a néhány évvel ezelõtt kezdõdõ, és ma is tartó íráskényszer lényegét, amely szintén egy fontos válasz megvilágosodásomr1; útján:
Azt hiszem, csak annyit szeretnék elmondani az embereknek a magam szerény eszközeivel - néha vers-próbálkozásokkal - hogy van kiút a legkegyetlenebb sorshelyzetekbõl is. Szeretném elmesélni, hogy honnét, hova érkeztem, s talán azt is, hogyan Ha csak egyetlen embernek is erõt adhatok, s valami apró fény érinti meg, a remény, már érdemes volt. Mindezt úgy szeretném - és talán ez nem szerénytelenség - hogy valamennyit tanítsak a sorsommal az embereknek túlélni és újra élni
Úgy szeretnék mesélni, hogy életemmel, megélt sorsommal tanítsak, ahogy én is tanulni szeretnék - másoktól Ezért jöttem ide.
S hogy miért éppen most jutott eszembe mindez? Mert aktuális. Az elmúlt hetekben ugyanis sokat olvasgattam itt, és más irodalmi fórumokon is. Bevallom, néha szomorú lettem. Egyre szomorúbb. Jó az, ha az emberek élnek a lehetõséggel, és megosztják egymással gondolataikat, akár versben, vagy vers-szerû írásokban is. Rossz az - nagyon rossz - ha olyannyira öncélú ez a késztetés, hogy ordító helyesírási hibák hemzsegnek soraikban. Vallom, hogy minden ember, aki írásban közzéteszi gondolatait, tartozik annyi tisztelettel anyanyelve, és a másik ember - az olvasó iránt - hogy elsõrangú felelõsségeként, legjobb tudásához mérten igyekszik ezeket a borzalmas hibákat elkerülni, akár úgy, hogy ha bizonytalan, a közlés elõtt segítségül hív valakit, vagy él az interneten is elérhetõ szabályzatok útmutatásaival.
Szerintem nagy kárt okozunk azzal, ha alapvetõ nyelvtani hiányosságokkal rversetr1; írunk Hangsúlyozom: nem a figyelmetlenségbõl történõ elírásokra, és a néha még vitathatónak is számító vesszõhibákra gondolok.
Ismét egy újabb válasz - magamnak is: azért írunk, hogy megosszuk másokkal gondolatainkat. Vágyunk arra, hogy visszajelzés érkezzen.
De vajon milyen visszajelzésre várunk? Õszintére? Ebben már nem vagyok annyira biztos, sõt abban sem, hogy tényleg az olvasó, a másik ember visszajelzésére, véleményére vágyunk, hiszen a legtöbb esetben mi magunk már jó elõre eldöntöttük: remekmûvet írtunk! Akkor is, ha tartalmát, stílusát, és a mondanivalót illetõen is semmitmondó, csapnivaló, és sajnos, gyakran a már említett, ordító helyesírási hibáktól hemzsegõ ralkotással kápráztatjuk - elsõsorban tehát magunkat, de olvasóinkat, a másik embert is!
Ébredésem egyik fényes kis lángocskája tehát azt dúdolgatja csúfondárosan: a legtöbben magunknak írunk Önzõn, öncélúan. Nem vagyunk kíváncsiak igazán a másik ember véleményére - többnyire el sem viseljük, ha õ másként vélekedik mûvünkrõl, vagy uram bocsá - akár nagyon udvariasan a hibáinkra figyelmeztet. (és itt nem a durva pocskondiázásra, udvariatlan, lenézõ vélemény-nyilvánításokra gondolok)
Nem tudunk egymással kommunikálni. Talán nem is akarunk. Pedig írni, - akár csak virtuálisan és amatõr módon - és egymással kommunikálni nem kötelezõ, akkor sem, ha bármily különösen szép, vagy tragikus létélményt élünk éppen meg. Ezek az élmények úgy is gyönyörûek, vagy fájdalmasak, ha nem írjuk le, nem festjük meg. S ha mégis megtesszük, soha ne feledjük a felelõsségünket anyanyelvünkért, egymásért, magunkért. Tekintsük egymást embernek, akár írunk, akár kritizálunk. Ne feledjük: írásainkkal tanítunk, és esetleg rosszul, rosszat!
Talán a legfontosabb nem is az, hogy mûveink igazi alkotások-e, vagy azzá lesznek-e valamikor, hanem a közzétett alkotásokba rejtett üzenet lehet: megosztok valamit másokkal, amit legjobb tudásom szerint, alázattal teszek, és talán olyan módon - bármily egyszerûnek tûnik is ez a tudás - ahogyan egyedül csak én tudom, ahogyan senki nem képes erre, csakis én.
S ha ez sikerül, mert a visszajelzések ezt igazolják, akkor köszönjük meg a sorsnak, hogy adhattunk valamit abból, ami a miénk, és így, ezzel az alázattal fogadjuk a felénk érkezõ üzeneteket is.
Tanuljunk jót - de csakis jót - egymástól, és olvassunk sokat de ne csak egymás írásait! Olvassunk egymás gondolataiban tisztelettel, de ne feledjük soha: írni és olvasni a világon egyedül az ember képes. Éljünk e csodával, és ne visszaéljünk!
Verset olvasni gyönyörûség Az élet egyik csodája.
Kalandozzunk kicsit együtt a XX. századi világirodalomban, alázattal, csodálattal
Tanuljunk nagyjainktól.
Nikola Vapcarov: Búcsú
Majd álmaidban meg-meglátogatlak,
mint messzi vendég, kit senki se várt.
Ne hadd hogy kinn az úton ácsorogjak,
az ajtót be ne zárd!
(Kardos László fordításában)
Salvatore Quasimodo: Talán a szív
A hársak csípõs illata elmerül
az esti éjszakában. Hiábavaló lesz
az öröm korszaka, viharos kitörése:
villámharapása úgy szétporlik, mint a víz.
(Képes Béla fordítása )
Szergej Jeszenyin: ITTHON VAGYOK
Itthon vagyok, együtt megint
e tûnõdõ, szelíd vidékkel.
A hegy mögül még visszaint
a fürtös alkony, lágy kezével.
(RAB ZSUZSA ford.)
Pablo Neruda: Mezítelenül, akár a kezed, oly egyszerû vagy
Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerû vagy,
parányi, sima, földi, áttetszõ és kerekded,
hold-vonalú a tested, almafákkal szegett út,
mezíten oly sudár vagy, mint meztelen kalászok.
(Somlyó György ford.)
Paul Éluard: Szemed íve
Szemed szivem egész körülveszi,
édes táncával körülrepdesi,
idõ dicsfénye, biztos éji bölcsõ;
s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem,
mert szemeid nem mindig láttak éngem.
(Somlyó György ford.)
JEAN COCTEAU: AZ ÁLOM ELKERÜL
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
(Radnóti Miklós fordítása)
George Bacovia: LILA ALKONYAT
Szép, õszi alkonyat, lila
A háttérben két nyárfa foltja lágyan:
Apostolok dús, lilaszín palástban -
A város lángoló lila.
((Kiss Jenõ fordítása)
Apollinaire: Búcsú
L' Adieu
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az õsz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idõ szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
(Ford.: Vas István)
Rilke, Rainer Maria: Oltsd ki szemem
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak,
tömd be fülem: én hallom
hangtalan szád,
lábatlanul is elkúszom utánad,
és hogyha kell, száj
nélkül esküszöm rád.
(Fordította: Nemes Nagy Ágnes)
|
|
|
- április 16 2008 12:47:03
Kedves Valika, a gondolataiddal mélységesen egyetértek és szépek az idézetek is. |
- április 16 2008 15:45:27
Kedves Gosivali!
Minden egyes szavaddal - amit itt leírtál - egyetértek!
Remélem, sokan elolvassák és persze az idézett verseket is!
Üdv.: Torma Zsuzsanna
|
- április 16 2008 17:30:49
Köszönöm szépen, Tibor, örülök. |
- április 16 2008 17:32:21
Kedves Zsuzsanna! Örülök, hogy adhattam valamennyit gondolataimból. Köszönöm szépen. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
