|
 Vendég: 23
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Fan-fiction; a My Little Pony legújabb szériájának világába álmodott karakterem történetének a vége.
Amikor kicsi voltam, sosem értettem, hogy a hullócsillagok miért hagyják hátra a végtelen éjszakai eget. Ha rajtakaptam egy csillagot, ahogyan ragyogó ívként szeli át az űr sötétjét, a csodálkozástól tágra nyílt szemeim a magasba tapadtak. Más póni ilyenkor kívánni szokott valamit; én csak szomorúan néztem a lassanként kihunyó égi lámpást.
Egyszer aztán szóvá tettem a dolgot apunak, és rákérdeztem a nagy-nagy titokra.
Ő csak mosolygott sejtelmesen, és azt mondta:
- Ahogy lehullnak a falevelek ősszel, úgy hullnak alá a csillagok is. Amikor úgy érzik, hogy itt az idő. De sose gyászold őket, Kasszi! Hiszen tudod jól: mikor tavasz jő, új levelek, új virágok nyílnak a világra. Így van ez a csillagokkal is. Mert az élet utazás, és csak az út az, ami számít. Mert minden út egy kaland.
***
Hosszú utazás volt, és csodálatos kaland.
A napkorong forró tüzével éltető nyár csípős leheletű őszbe fordult át, és a felhőházi pegazusok a szürke borongós árnyalatát szőtték az esővíztől duzzadó hasú fellegekre. A reggelt ébresztő madárdal el-elmaradozott, a ködbe öltözött Pónifalva álmos zajai pedig túl távolinak tűntek. Az ablaküvegre pára ülepedett, és lassú folyamként csordogált alá.
Hullócsillag korán kelt; együtt a hegyek fölé kapaszkodó Nappal. Amikor a fogyó Holdat vigyázó Luna hercegnő átadta a terepet Celesztia fényeskedő nappal-varázsának az égi mezőkön, Hullócsillag kinyitotta a szemeit. A látása csak nagyon lassan tisztult ki; sötét foltokat látott, s köztük egy távoli ragyogást.
Teljes szívével átölelte e ragyogás sugarait. Befogadta őket, hagyta, hogy átjárják törékeny testét, és felmelegítsék merevvé vált izmait. Órákig nézte szótlanul az utat, melyet a Nap az égen rótt. Kassziopeiára gondolt, aki valószínűleg még mélyen aludt az emeleten; Ariadnéra gondolt, és születendő gyermekére; Szivárványvágtára gondolt, aki...
Megborzongott. A Nap már elfoglalta a helyét az égbolton, de a levegő hideg volt, éles fogú, szeptemberhez hű. Fázott. Magára húzta a színpompás foltokból varrott (Páratlan remekműve!) takarót, és rejtekében átölelte magát hiányos tollazatú, immár röpképtelen szárnyaival.
- Apu? Ébren vagy?
Hullócsillag kidugta a fejét a takaró alól, és erőtlenül a lányára mosolygott. Kassziopeia egy gőzölgő csészét tett le az ágy mellé, az éjjeliszekrényre, egy rongyosra lapozott kalandregény és egy régi családi fotó társaságába. A fényképen még négyen voltak.
- Mentatea, mézzel – bökött a csészére Kasszi. – Ez majd felmelegít. Brrrr, ritka cudar egy idő van odakint!
- Köszönöm – bólintott Hullócsillag, de nem nyúlt a tea felé. Fáradtnak, nagyon fáradtnak érezte magát, a patáit pedig mázsás súlyúnak. Egy kicsi pihenés még nem árt.
- Hogy aludtál? – kérdezte a lány, miközben kissé zavartan a függönyöket igazgatta, szélmalomharcot vívva a beengedett napfény mennyiségével. Tudta jól, hogy a kérdés fölösleges volt, és költői. Végül feladta a küzdelmet az ablakkal, de nem fordult meg. Ibolyaszín tekintete fásult volt, kialvatlan táskák övezte, és friss könnyektől kipirosodott.
- Volt... már jobb is – felelte apja a plafonnak.
- Aha – nyugtázta Kasszi, és újra elkezdett babrálni a függönyökkel.
- Nyugodtan visszafeküdhetsz, ha akarsz...
- Nem, dehogyis! – vágta rá reflexből az ifjú pegazus, holott tudatában volt annak, hogy mennyire is szüksége lenne egy kiadós alvásra. – Izé...
- Tudom.
- Csak itt akarok lenni, mármint veled...
- Tudom. És köszönöm.
Hullócsillag kifújta a szeméből kifakult palakék sörényének rakoncátlan tincseit. Kassziopeiában mintha csak az édesanyját látta volna viszont: ugyanaz a sávos, mindig kócos sörény (leszámítva persze, hogy Kasszi sörényének csíkjai a kék színskáláján futottak végig), ugyanaz a makacs természet, ugyanaz a repülés iránti elkötelezettség és odaadás. Amikor felvételt nyert a naphercegnő testőr-akadémiájára, és tomporán felvillant a két szikrácskát mintázó cukijegy, Hullócsillag nagyon büszkének érezte magát... de nem különben a kis Ariadnéra, aki nővére tökéletes ellentétének bizonyult, a maga örök-vidám, játékos, szeretettel teli, egyszerű módján.
- Ariadnéra gondolsz? – szakította félbe apja csapodár gondolatait Kasszi.
- A fejembe látsz talán? Titkon unikornisnak tanulsz? – nevetett Hullócsillag. – Amúgy, igen, rá. És rád. Rátok. Életem igazi csillagaira.
- Ühm – vakarta meg a sörényét pironkodva Kassziopeia. – Ő most, tudod, hamarosan... Ó, apu, re-remélem, még láthatod az unokádat, mielőtt...
És elsírta magát. Immár sokadszorra az elmúlt egynéhány nap alatt. Mióta úgy nagyjából másfél hónappal ezelőtt egy hirtelen szédülés leverte a patáiról Hullócsillagot (aki azóta sem tudott lábra állni), egyre többet gondolt egy régi-régi emlékmozzanatra üstökösök bámulásáról, meg mindenféle levélhullásról és utazásról szóló atyai tanmesére... és a tudatával felkészült arra, hogy nemsokára apja csillaga is követi majd a többit, de a szívével képtelen volt fejet hajtani ennek a kegyetlenül valóságos ténynek.
Az akkor már állapotos húgával együtt gondozták apjukat. Kassziopeiát, tekintettel a körülményekre, Celesztia hercegnő határozatlan időre felmentette vágtaszegi szolgálatai alól, hogy minden idejét a haldokló pegazus mellett tölthesse.
Haldokló.
Kassziopeia nem tudta megemészteni ezt a szót, feszítette a mellkasát, mint egy lenyelhetetlen érzés: egy túl nagy falat, amitől úgy érezte, hogy fuldoklik.
Aztán Ariadné kórházba került, és kettesben maradtak Hullócsillaggal. Az örökkön csicsergő és szószátyár húga nélkül a házra nyomasztó és feszült csend települt. Kassziopeia nem tudott megbirkózni ezzel a nyomással: képzett katonaként edzett vállai megereszkedtek, és gyakorta elhatalmasodott rajta a kétségbeesés, de legfőképpen a dac: a makacs dac az elkerülhetetlen elfogadása ellen.
- ...hallgasd a csillagokat édesen szuszogni fenn, az éjszakán...
Szipogott egyet, és igyekezett erőt venni magán. Az apja énekelt neki, az ő dalukat, Kasszi dalát, ami már akkor is az övé volt, amikor kacarászva figyelte a bölcsőből a fölötte köröző Villámnyilak bábfiguráit.
- ...álmuk hófehér, fénylő vitorlát bont a végtelen éj taván... – folytatta Hullócsillag.
- Apu...
- ...időtlen tekintetük vigyázza minden rezgő szívverésed, százszorszép-szőtt szilaj folyó-álmuk őrzi bizton ébredésed, s ha kinyitod két szemed: én ott leszek, kicsim, várok rád...
- ...éneklem köréd ölelőn életed boldog dallamát. – fejezte be helyette Kassziopeia. Könnyektől csillogó szemeivel az apját nézte: ezt a mindig mosolygó, hűséges, hatalmas szívű pegazust, aki mindig vigyázott rá... és most neki kellett viszonoznia mindezt a törődést, neki, Kassziopeiának kellett vigyáznia apjának az úton tett utolsó lépéseit... egy kaland méltó befejezését.
Végül ismételten a kitörni vágyó könnyek győztek; felülkerekedtek azon a silány és meggyötört gáton, amit a lány próbált áradatuk elébe emelni. Kasszi két szökkenéssel az ágynál termett, és óvatosan, de határozottan átölelte apját.
- A-apu, ne...
- Kasszi, kicsim, tsss... – csitította olyan halkan, mint a lehelet. - Kérlek, ne sírj! A hullócsillagok, emlékszel? Egyszer mind lehullnak...
- Nem! – tört ki az elnyomott dac Kassziból, s nem törődött azzal a tudattal, hogy a dolgok menetén képtelen változtatni, és az apja meg fog... – Nem akarom! NEM akarom! N-nem...
A gát átszakadt.
- Szeretlek, apu!
- Kicsim, én is szeretlek, én is...
Az űr csillapíthatatlan volt, és egyre nőtt, egyre tágult, tovább és tovább, amíg már nem fért el többé kicsi szívében. A tehetetlenség fojtogatása, az alattomos rémalakként rátörő magány, és az elmúlt hetek s napok minden terhe... túl sok volt Kasszinak. Legbelül, lelkének legmélyebb kis zugában, azt kívánta, azt akarta, hogy mindez ne legyen több puszta rossz álomnál, amiből felébred rögtön, ha újra virrad a reggel, és amikor kinyitja a szemeit, ott lesz Hullócsillag, ott lesz Szivárványvágta, és önfeledt boldogság ül diadalt, míg minden bánat visszavonulót fúj, nyomtalanul. Újra versenyt száll Ariadnéval Felhőháza keleti oldalán, ahol könnyed bárányfellegek pászmái lebegnek lustán, aztán némi szieszta után felkerekednek, és megrohamozzák a Kockacukor Sarkot, ahol Cukorfalat már várja őket egy hatalmas tálca, friss és forró almás-cseresznyés muffin, a tetején lágy csokihabbal... és ott lesz mindenki, az egész színes csapat: Almásderes a hetyke kalapjában, az árnyékától is összerezzenő Rebegőcske, Páratlan és a legújabb ruhakölteménye, és Hajnalcsillám, aki...
- Öhm, ne haragudjatok, úgy látom, rosszkor jöttem, csak nyitva volt az ajtó, és senki sem válaszolt, amikor kopogtam... – hadarta Hajnalcsillám a küszöbről.
Kassziopeia felpattant a váratlan hangra. Egy gyors, hanyag mozdulattal kitörölte a szemei alá gyűlt könnypatakokat, aztán a jövevény felé fordult, hogy üdvözölje, de oly kapkodva indult meg az unikornis felé, hogy fordultában átesett a saját mellső patáján, és az állán ért földet, egy nem túl elegáns bukdácsolást követően. Szégyellte önnön ügyetlenségét, de legfőképpen azt szégyellte, hogy ilyen állapotban lepték meg, és zavarában egyszerre próbált mentegetőzni és köszönni, ami valahogy így sikerült:
- Bocsánszia – bökte ki végül Kasszi a meglepett Hajnalcsillámnak, aztán lesütötte a szemeit, és elvörösödött. – Megyek, izé, töltök neked is egy kis teamentát... akarom mondani, mentateát, most főztem, még tutira forró, szóval, megyek is...
S miközben elsomfordált az ajtóban az egyszarvú mellett, tovább motyogott, majd a motyogását magával vitte a konyhába, és ott, végül elhallgatott.
- Csak fáradt szegény – magyarázta kuncogva Hullócsillag. – Szia, Hajni.
- Ó – bámult továbbra is elkerekedett szemekkel a konyha irányába Hajnalcsillám -, ööö, értem. És, hogy... érzed magad?
- Gyengének, mint úgy általában a napokban. Köszönöm. Én – révedt el a pegazus tekintete, valami messze helyre, és messze korba -, repülni szeretnék, megint. Még egyszer, csak egyszer. Utoljára. Hiányzik az égbolt. Hiányzik a végtelen tágas tér, a felhők közelsége, a szél zúgása. De... mindez butaság. Arra sem vagyok képes, hogy magamat négy patára állítsam. Azt hiszem... beletörődtem.
- Nem szabadna ennyire elhagynod magadat, Csillag. Jönnek... jöhetnek még jobb napok is.
- Kedves, hogy ezt mondod, Hajni, de mindketten tudjuk jól, hogy ez nem igaz. Nézd, nem kergetem magam feleslegesen hiú ábrándokba. Ez csak amolyan... álomféle, semmi több. Én... megpróbálom a másik végletről nézni a dolgokat. Végtére is, szép életem volt, nemde?
- De, igen, szép... Ó, Hullócsillag...
- És a többiek? – terelte a témát a pegazus. - Mi újság az ajtón kívülről?
- Hát... Almásék pajtát tataroznak, teljes erőbedobással. Almavirág azt mondta, több rajta a lyuk, mint egy megcsócsált ementálin, és ha keresztülfúj rajta egy orkán, úgy sípol, mint egy templomi orgona.
Hullócsillag őszinte derűvel nevetett a hasonlatokon.
- Páratlan pedig... nos ő is eljött volna velem, meglátogatni téged, de nem igazán érzi jól magát mostanában... bár, szerintem ez csak egy újabb nyafogós időszaka, és csupán nem bírja elviselni azt, amit a tükörben meglátott. De hát hiába, egyikünk sem lesz már fiatalabb.
- És Cu...
- Róla semmi hír – komorodott el Hajnalcsillám. Cukor eltűnt, amikor Vágta m... szóval, akkor, nyoma veszett. Nem búcsúzott el senkitől, nem hagyott üzenetet maga után, egyszerűen: Cukorfalat többé már nem létezett. Legalábbis... senki sem látta őt... azóta. Tudod, nem hiszem, hogy valaha is látni fogjuk őt még.
- Ó.
Hullócsillag azúr írisze elködösült. Lélekben máshol járt. Gondolatban a legmagasabb áramlatokat meglovagolva szárnyalt, együtt, egy ifjú pegazus kancával, akinek szivárványszínű sörénye volt.
- Vágta... suttogta.
- Erős szíve volt – fűzte hozzá némi hezitálás után Hajnalcsillám.
- Erős... – ismételte gépiesen Hullócsillag. – Erős, de... egyszer csak nem dobbant többé.
Csend telepedett a szoba fölé. Elfogytak a szavak; csupán egy óra monoton ketyegése tartotta vissza a teljes némaságot.
A pegazus az ablak felé fordult, és úgy meredt kifelé az üvegen át, mintha csak várna valamire. Egy jelre talán. Szivárványszínekre, talán.
Egy rövidke másodpercre mintha vörös villanást pillantott volna meg a távoli fellegek sziluettje előtt, de... valószínűbb, hogy csak a képzelete játszott vele.
Aztán, mint egy hangtalan villámcsapás, a felismerés szikrája hasított a tudatába.
- A teád, Hajni – nyújtotta át a bögrét Kasszi az unikornisnak. A hangja apró, éles szilánkokká zúzta szét a képet. Csak egy elmosódott emlék, és az is oly bizonytalan, oly képlékeny, oly... valószerűtlen...
- Köszö... – vette át a teát Hajnalcsillám, de Hullócsillag közbevágott.
- Ha nem gond, hoznátok nekem is egy teát?
- Persze, apu - bólintott Kasszi, és kiment a szobából. Hajnalcsillám követte, egy könnyed bűbájjal maga előtt lebegtetve a bögréjét.
Hullócsillag megadóan visszahanyatlott a párnájára.
- Most már bejöhetsz – mondta a semmibe. Hallotta, ahogy kinyílik az ablak.
- Már azt hittem, sosem mennek el – csóválta a fejét a vérvörös pegazus, és megrázta hamuszürke sörényét. Hópelyhek záporoztak róla szerteszéjjel. – Havazik. Szeptemberben. Valaki odafent nagyon a hordó fenekére nézett.
A hívatlan vendég akár Hullócsillag ikertestvére is lehetett volna, leszámítva persze a színeit. Bizonyos értelemben testvérek voltak ők; Csillag jól emlékezett arra a régmúlt árnyaiba vesző fájdalmas kettészakadásra, amikor egy csorba lelkületű alikornis sötét varázslata nyomán minden, a pegazus szívében felgyülemlett gyötrelem, félelem, harag és kétségbeesés, bú és bánat kilökődött belőle – és ennek a varázslatnak mintegy végtermékeként testet öltött s megszületett Árnyékcsillag. Árnyék nem volt gonosz, csupán megtestesítette mindazt a rosszat, ami megmételyezte Hullócsillag bensőjét. Ő... szív nélkül jött e világra, de amikor a Harmónia át meg átragyogta zavaros vizű lélektavát, valami ismeretlen energia megtanult dobogni a bordái alatt, és új értelemben világította meg túl fekete látóterét. Árnyék teljes értékű pónivá vált, és megkezdhette a számára új és idegen kalandot: az életet. De mindez... egy másik történet, amit magába zárt a múlt s a történelem.
- Tudtam, hogy jönni fogsz, Árnyék. Valahogy... éreztem.
- Hát, mi ketten egyek vagyunk, nem? – vigyorgott a vörös pegazus. – És azt is tudod, hogy miért jöttem, igaz?
- Itt az idő.
- És készen állsz?
- Készen lehet állni erre?
- Nézd a dolgok jó oldalát, testvér: legalább jó móka volt.
- Az – görbült új mosolyra Hullócsillag ajka -, jó móka volt.
- Ne hidd ám, hogy én nem félek. Tettem, ugye, nem túl szép dolgokat...
- Sose aggódj ezen, Árnyék. Mindenkinek jár egy második esély. Már régen jóvá tettél... mindent.
- Gondolod?
- Biztos vagyok benne.
- Azért hiányozni fog Égszívű. No meg a srácok.
- Akárcsak nekem Kasszi és Ariadné. De tudod, ahogy lehullnak a falevelek ősszel, úgy hullnak alá a csillagok is, ha itt az idő. Az élet megy tovább, ránk pedig vár... egy új kaland.
- Szép szavak. Mehetünk?
- Azt hiszem – nyugtázta Hullócsillag, és furcsamód, ahogyan ezt kimondta, új erő töltötte el erőtlen végtagjait; mint tűz, úgy söpört végig erein, lángoló folyammá csiholva a vérét, s amikor mindez az erő elérte lassú dobbanásában összehúzódó szívét, az megállt, és vakító kék csillagfénnyel tündökölt fel.
Kibújt a takaró alól, és bal hátsó reszkető patájával lassan megérintette a padlót. Felkészült rá, hogy kifordul a világ alóla, de a padló elég stabilnak bizonyult. Az első patát kissé felbátorodva követte a második, majd sorban mind a négy. Egy kicsit tán megingott, de a várt szédülés elmaradt. Az egyensúlya ezúttal nem hagyta cserben.
- Próbáld ki a szárnyaidat – kacsintott rá Árnyék. – Nagyon elgémberedhettek.
- A... szárnyaimat? Ezt most komoly?
- Az.
És Hullócsillag hitt neki. Szélesre tárta mindkét megviselt szárnyát. Szinte azonnal érezte, ahogyan a levegő tollai alatt és fölött kettéoszlik, és megállapodik. A szárnyvégei remegtek, a lapockáján pedig viszkető érzés rohant végig, egészen a gerince vonaláig. Hullócsillag az ablakra nézett, és azon túlra, ahol megnyílt a szürkülő égboltozat, és a Nap aranyszín lándzsái széthasították a párás sötétséget, és azon túl... tengerkék volt, tiszta volt, és gyönyörű volt minden.
- Akkor... indulunk? – állt mellé Árnyék.
Ez volt a jel.
Mindketten felszálltak. Az eget célozták meg, a legmagasabb felhők puha bércét. Könnyedén hasították az áramlatokat, mintha csak ifjú versenyzők lettek volna. Táncoltak egymás körül, bukfenceztek, pörögtek és szaltóztak a levegőben. Repülésük nem is lehetett volna ennél boldogabb.
Talán már el is felejtették a földet, amit a hátuk mögött hagytak, lent, valahol messze. A csillagok között vágtáztak, hű testvéreikként, s egy szemrebbenés múlva ők maguk is csillaggá lettek, és lobogó fénycsóvát rajzolva az éjszakára eltűntek a Hold mögött.
***
- Apu? – kérdezte Kassziopeia a szobába lépve, elcsukló hangon, de nem érkezett rá felelet.
Kiejtette patájából a bögre teát, ami ezer darabra robbant szét a szőnyegen, de mintha észre sem vette volna.
Hajnalcsillám szótlanul átölelte a lány nyakát.
Kasszi az üres ágyra nézett, aztán a zárt ablakra, és végül az éjjeliszekrényre, ahol ott állt érintetlenül a korábban behozott, kihűlt tea.
- Jó utat. |
|
|
- december 11 2012 13:36:48
Nagyon tetszik! Gratulálok!
Szeretettel: Vali.   |
- december 12 2012 19:20:31
Szia Hullocsillag!
Ez nagyon szép történet, remekül szőtted a fonalat!
Szeetettel:  |
- december 12 2012 19:22:58
Szeetettel, Farkasházi Tivadar után szabadon! |
- december 16 2012 14:21:01
Kedves Hullócsillag!
Igazán örülök, hogy végre elolvashattam ezt a gyönyörű szép történetet. A pegazusról szóló mese olyan volt, mint egy ember életének története. Csak kicsit másként.
Gratulálok!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- december 20 2012 11:39:58
Köszi, mindenkinek. Bár a Farkasházi Tivadar utalást nem értem. o.O |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
