Napkorong

_Remélhetőleg nem túl hosszú novellám kirándulásról szól. Helyszíne a Mátra, ám ez csak amolyan lényegtelen terep a cselekmény szempontjából, az máshol játszódik.

Erőteljes tavaszi szél csapott arcába, akár villám a fülledt nyári kavargó porba, mikor Blanka hirtelen feleszmélt mély és elvont töprengéséből. Megrázta fejét, nagyot szippantott a friss hegyi levegőbe, ezután hátul összefogta hosszú gesztenyebarna haját, ami eddig bohón lengedezett feje körül a szellő játékának köszönhetően. Mintha csak megkötött vendég lenne minden egyes szála abban a merev és unalmas fejbőrben, amit nem enged két nőiesen vékony keze és zongoristához illő hosszú ujjai kibontakozni.

Ahogy leengedte vállait és kényelmesen törökülésbe helyezkedett egy kőszikla mellett, zöld szemei, amik leginkább az első márciusi fűre emlékeztettek egy külső szemlélőt, immáron újra üveges tekintetet sugároztak. Ugyanis előbbi cselekedete nyomán máris lepkeként szabadon cikázott egy kósza és meglehetősen bonyolult gondolatsor a hajszálaiból az önmaga életére átírt metafora szárnyaival, amit rajta kívül tán senki nem érthetett. Még el sem merült képzelete feneketlen kék óceánjában, amikor újabb légtömeg zúdult teljes testének. Mintha csak megragadná nem létező sarkát, és ki akarná önteni saját vízi világából azt az egymagában búvárkodó védtelen lányt figyelmeztetésül, mert ugye még a tulajdon medencénkben is veszélyes egyedül úszni, könnyen megfulladhat az ember. A pillanatnyi hidegáramlat elterítette végtagjait, amik ettől kényszeresen is összerándultak, hogy védjék egymást. Ajka felszisszent, ám elméje megbocsátóan konstatálta a természet a maga és fantáziája ellen irányuló merényletének nem szándékos jócselekedetét, hiszen köztudott tény, hogy Blanka bizony túlságosan is sokat ábrándozott, amiről célszerű volt leszoknia.

Így hát visszalépve a valóság terrájára, újra végigpásztázott a körülötte elterülő hegységen. Ő, akár máskor is, a tetőponton állt (illetve ült), onnan nézett le a hosszan ködbenyúló tájra. A túracsoport többi tagjával ellentétben, akiknek nagy része szintén először látogatta meg a fiatal és jócskán kis növésű Mátrát, úgy tűnt, átlagosnak vélte a látványt és az élményt is, nem olyasfajta közhelyes okból kiindulva, hogy nem szeretett a természet lágy ölén ringatózni. Szó sincs róla, hiszen valósággal csodálta azt, akár egy kisfiú az erős, védelmező nagytestvért. Egyéb esetben már egy ládát megtöltött volna az a gigantikus mennyiségű kép, amit csak a tetőpontig érve elkattogtatott volna. Az „örök és tiszteletreméltó anyaföld” apró bájai kétdimenziós megragadásának, vagy éppen az abból kiváltott érzések törtrészére való emlékezés céljából. Más esetben, de éppen nem akkor. Szemei előtt felsejlett az otthoni táj, ráírva a régmúlt kecses töréseit s égbekapaszkodó fehérfátylas kiszökkenéseit a most előtte oly idegenen álló dombokra, amik szinte beszéltek hozzá.. Amik a beletörődés reményvesztett cselekedetére akarták ösztönözni azt a tehetetlen és gyönge lényt ott fenn a gerincükön.

Most… Lény… Fenn… Lenn… Az idő és a talaj a lába alatt mint a használt festékes víz mosódott össze, az emlékek pedig a pirkadat előtti ködöt átszakító gyorsvonatként kezdtek előretörni fejéből egyenesen arca elé, a vizualitás tükrébe, amint szemhéja elzárta a kültérből érkező realitás bármilyen látványos sugarát. S ahogy olajfestményszerűen robogtak el megállás nélkül az emlékek, a sokezer csendélet, portré, tájkép lágy ecsetvonásai lassan mind tisztulni kezdtek, végén maguk mögött éles panorámaképpel borítva az egész mindenséget. Már csak napbarnította bőre mellett hűvösen elsuhanó lég, a fák és a bokrok erőtlen hangszínén hegedülő szellő maradt igazán valódi a valóságban. Mert ami benne élénken létezett, az egy másfajta valóság. Olyan, melynek közepén egy kislány állt, valahol nem messze a Hargitától, mégis hosszú-hosszú kilométerekre; nem messze a Hargitától, mégis egy vissza nem vezető végtelen úttal; az idővel előrébb. Ez a különbözet(a másság) ilyenkor valamerre kavargott az ideiglenesen a valóság helyre kerülő múltvalóság miatt. A „képzeletnek” vagy még egyszerűbben az „álmodozásnak” effajta különös meglátású és csavart definíciója annyiban hiányos, hogy egyéb esetben lehetnek részben vagy egészben fiktív dolgok, azaz kitalációk, amiket az ember úgymond átél. Most viszont belül egy más élet falevelei szállingóztak lefelé – ilyenkor is neki ugyan az lenne a neve, a személyisége, csak egy másik világban élne. Valamerre ugyanis létezne egy család, akik ott maradtak, ahol ükanyáik és ükapáik is szorgosan munkálkodtak a megélhetésért. Valamerre, igen, csak bizonytalan koordinátáit, mint vaktérképen valószínű biztos-menedékpontot tudta fejében azonosítani. Annak ellenére, hogy pontosan ismerte Kis faluja nevét, a várost és a kórházat, ahol született, az a pontatlan s pontosíthatatlan hely igazából maga az emlék. Mindig is vágyott rá, néha valósággal damaszkuszi kínokat élt át, olyannyira áhította az édes tudatlanság eldobását e keserű és soha nem létező gyümölcsért, melyben benne ízlik a másság… A másik élete, avagy a más élete, mely’ mindössze kíváncsi gyermekábrándozás képében tud csak rejleni már. Túláradón dús fantáziájában a többieknek a sasszárnyú emberek és a trónra dicsőített piramisfeltárók integettek boldogan. Az övében önalkotta megmosolyogtató családi élmények és térdet megremegtető óriások legyezgették a landolva szakadozó dér-foltokat. Halványan ringatózó gőzét figyelte elmerülten egy kisfiú a forró kakaónak egy kellemes bézs szobában, majd Grandiózus hasadékok tépték egyre magukba félszegen kapaszkodó kőfalaikat. Ekkor a szüleire gondolt.

Egész kis részben szakítva a tudattalan emberi párbeszédek, lankás völgyek, hűsítő patakok és minden felborzoló, ámulásra késztető gyönyörű látvány leforgatásával, egy lépcsőfokot visszalépett. Nem hagyta többé fenyegető képzeteit szertepattogó gyöngyszemekként szóródni el, ezúton irányítottá vált az elméjében gomolygó káosz; történésből cselekvés lett. Szülei ott nevelkedtek fel, nem könnyű sorban. Amióta csak az eszüket tudták, minden felmenőjük s természetesen minden jó barát, rokon, komák, sógorok, keresztszülők hozzátartoztak az életterükhöz, sőt, az életük voltak. Ugyanúgy, mint a tájak, ahol dogoztak, játszottak, amin keresztül iskolába vagy ki, a hegyre mentek. Ők képesek voltak megválni mindettől, ők, akiknek nem csak képzeletük szüleményében léteztek az igazi otthon képei. Mindezt azért, hogy a számukra legfontosabbnak, legszentebbnek, a családnak olyan juthasson, ami nekik egykor nem. Szabadság, lehetőségek? Mégis ki tudja, mi lett volna, ha…? Nos, igazat válaszolni Blanka belátta, hogy lehetetlen, és lehetetlen lenne akkor is, ha az a bizonyos kocka a másik oldalon fordult volna. Bár felfoghatatlanul sokszor vívódott ezen magában, a dolgokon nem lehet változtatni. Arra jutott, hogy nincs jó vagy rossz út; amelyik óceánra a hullámok és az iránytűnk sodor, azon kell kincses szigetet keresni.

- Mire gondolsz? Csendült fel a tarkóján a gondolatmenetet talán végleg lezáró gongként egy kérdés két szőrfelállítóan hideg kéz kíséretében.
Kútmélyből érkező felrázó sóhaj után érkezett a válasz.
- Szép a táj.
- Aha, nekem is tetszik, de szedd fel magad, mert indulunk tovább!
-Tovább – nyugtázta az irányt halk, lágy mosollyal.