Napkorong

Pályázaton nyertem ezzel a novival

Ha még egyszer visszamehetnék az időben, bizonyosan nem úgy cselekednék, ahogy először. Frank ötlete volt, hogy lopjuk el a terveket a laborból, és építsük meg az időgépet. Belementem, hát hogyne tettem volna! Volt mit megváltoztatnom az életemben. Mindenkinek van olyan dolga, amit, ha lehetne, szívesen megváltoztatna. De nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy valóban meg is tegye.
Mivel ő is benne volt a projektben, nem volt nehéz feladata. Habár tudta, hogy ha ez kiderül, akkor nem csak a pályájának mondhat búcsút, de az életének is. De elszánt volt, annál is inkább, mert az azt megelőző héten veszítette el a menyasszonyát, és úgy gondolta, ha nem élhet vele, inkább haljon meg. Azért engem választott, mert én voltam az egyetlen, akiben száz százalékosan megbízott. Sajnáltam is szegény embert, meg, mint mondtam: nekem is volt valami az életemben, amit szíves örömest megváltoztattam volna. Én külsős voltam, nem voltam benne a munkálatokban, de ugyanott dolgoztunk, és nagyon jóban voltunk. Frank amolyan magába forduló tudós volt egész életében. Még szerelmes sem volt soha. Egészen addig, amíg meg nem ismerte Henriettet. Emlékszem, amikor elmesélte, hogy találkoztak, és miként hatott rá a nő személye, közelsége. Azt hitte, villám csapott belé, amikor meglátta, és a mennyekben járt, ha Henriette csak hozzáért. Hosszú hónapokig turbékoltak, akár egy gerlepár, amíg meg nem történt az a szörnyű baleset. Henriettet elütötte egy teherautó. Tél volt, az út akár egy jégpálya, Henriette a zebrán szeretett volna átmenni, a teherautó hirtelen fékezett, megcsúszott, és elütötte szerencsétlen nőt. Úgy szedegették össze a darabjait. Emlékszem, amikor Frank erről beszélt nekem. Éreztem rajta a szörnyű kínt, a szenvedést és a fájdalmat. De olyat, amit még soha, egyetlen emberen sem éreztem még. Tulajdonképpen, egy ember sem volt, aki ilyen közel állt volna hozzám.

Néhány nappal ezután megint bejött hozzám, -én éppen akkor végeztem a napi feladataimmal- és azt mondta:

„- Charlie, én nem akarok Henriette nélkül élni. Nélküle nem ér semmit az életem. Visszamegyek, és megmentem őt. Velem tartasz?” – Akkor még nem igazán tudtam, miről is beszél, hiszen a projekt olyan titkos volt, hogy még nekem se beszélt róla addig. De akkor elmondott mindent, hogy a haditengerészet mit akar, és miért akarja. Nagyon nem értettem, bár elég sokat tudtam azért a haditengerészetről, volt idő, hogy én is szolgáltam náluk. Belementem a dologba, mert sajnáltam, és mert kapóra jött nekem is a terv.
Néhány hét múlva sikeresen kilopta a terveket, és beszerezte az alkatrészeket, meg mindenfélét, ami kellett az időgéphez. Három hónapig dolgoztunk rajta teljes titokban, amíg végre elkészült. Odabenn semmit nem sejtettek –ha így lett volna, már akkor eltettek volna láb alól. Mit is mondhatnék arról a gépről? Furán nézett ki, de bíztam Frankben. Beültünk, és ő beállította a helyet és az időpontot: pár órával a baleset előttre, pontosan azon a helyszínen, ahol a baleset történt. Amikor megérkeztünk, figyelmeztetett, hogy ne keltsek feltűnést, mert még soha, senki nem utazott vissza az időben, és nem tudhatjuk, miféle következményei lehetnek, ha beavatkozunk, vagy csak bárki is meglát bennünket. Én nem szóltam neki a kis tervemről, hogy én is szeretnék majd valamit megváltoztatni az életemben, nem akartam felizgatni, és gondoltam, majd szép csendben és titokban elintézem, észre se fogja venni.
Nagyon félt, hogy mi lesz majd, ha nem sikerül, mi van, ha a múltat nem is lehet megváltoztatni, és Henriette akkor is meg fog halni a jövőben, ha most megmenti. De kár volt ettől tartania. A terv sikerrel járt, imádott szerelmét megmentette, és aztán boldogan éltek tovább a jövőben –egy ideig.
Mert itt jövök én a képbe, aki szintén meg akart változtatni valamit az életében. Amíg Frank a boldogságával volt elfoglalva a jelenben, én titokban elcsentem az időgépet, és visszamentem az időben arra a pontra, amikorra gondoltam, hogy gyökeres változtatásokat tehetek magamért. Nem volt nehéz dolgom a géppel: mindent pontosan megfigyeltem, amikor Frank kezelte. Hisz megfigyelésben egyébként is mindig jó voltam, azt hiszem, ezért is dolgozhattam éppen ott, ahol.
Mivel az én jelenemben már elég fejlett a technológia, hát magammal vittem azt a múltba. Gondoltam, felkarolom a legértelmesebbnek tűnő társaimat, és adok nekik –és ezzel magamnak is- lehetőséget arra, hogy a jövőben kicsit több jogot kapjanak. A jelbeszédet jól ismertem, a gépnek köszönhetően pedig, amit hordtam, minden jel szóként hangzott el a külvilág számára. Veszélyes küldetés volt, igen, mert két végkimenetele lehetett az akciónak: vagy sikerül, vagy agyoncsapnak ott helyben.

Istenemre mondom: mégiscsak jobb lett volna, ha az utóbbi történik meg. De nem csaptak agyon, sőt, nagy érdeklődéssel figyeltek és hallgattak engem. Mindent elmondtam nekik,-és megérttettem velük- amit tudtam az emberekről, és mindenre megtanítottam őket, amit én az emberektől tanultam. Sokáig tartott, de végül elégedetten távoztam: „Nesze neked evolúció!” – Gondoltam, a tenyeremet dörzsölgetve.
Aztán visszatértem a jelenbe, kiszálltam az időgépből, és kimentem az utcára, hogy szemrevételezzem, amit alkottam. Azt gondoltam, hogy valami nagy változtatást követtem el, azt viszont nem, hogy ekkorát.

Az első, ami feltűnt, hogy a járművek már nem a földön közlekednek, hanem a levegőben. Antigravitáció, vagy valami hasonló meghajtás? Oké. Ez még nem baj, sőt! Nem szennyezzük a környezetet. A levegő valóban tisztábbnak is tűnt. A nagyváros helyén még nagyobb város állt, olyasmi, amit addig csak néhány sci-fi magazin, vagy –film képein láthattam, amikor Frank megörvendeztetett velük titokban. Elérkeztünk az űrkorszak netovábbjába? Istenem, hát ez remek! Az utcákon nyugalom honolt, sehol egy szirénázó mentő, tűzoltó, vagy rendőrjármű. Béke van? Mi kell még?
Tovább nézelődtem, sétáltam a ragyogó tisztaságú járdákon, bámultam a nyaktörő magasságú igen látványos épületeket és épületegyütteseket. A föld felett közlekedő áramvonalas járművek jöttek-mentek, de csak szép lassan, senki nem sietett sehová. Nincs gyorshajtás, nincs baleset, elképesztő! „Ezt mind én tettem volna?!” – Gondoltam egyre elégedettebb arccal.

Aztán megláttam valamit az egyik utcában: egy hozzám hasonló, ám annál finomabb kinézetű lény sétált a járdán, pórázon vezetve valamit. Fehér színű kezes-lábas volt a sétáltatón, büszkén, emelt fővel járt, és határozottan, de azért kedvesen noszogatta a csupasz testű valamit, ha az meg akart állni. Nem akartam hinni a szememnek. A valami egy ember volt.
Odamentem a fehér ruhás, hozzám hasonló, ám kifinomultabb kinézetű fajtársamhoz, és megkérdeztem tőle a gépezetem segítségével:

„- Elnézést, hogy megzavarom, csupán azt szeretném megkérdezni, miért sétáltat egy embert pórázon, ráadásul meztelenül?” – A szőrös arcú, két lábon járó gorilla ferdén nézett rám.

„- Süketnéma vagy? Hát ez szomorú. Ráadásul még valamiféle betegségben is szenvedhetsz, ha jól látom a testtartásodon. De miért kérdezel ilyen balgaságot? Honnan jöttél, hogy nem tudod: Ha valakinek van egy embere, az igen nagy szó. Igen nagy ritkaságnak számít, csupán néhány ezer él már belőle ezen a világon. Nagyon sokba kerül, és rettentő sokba kerül eltartani is. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak ezt a kiváltságot. Beszélni ugyan nem tudnak, de nagyon jó társak.”
Értetlen tekintetem hirtelen lángba borult, amikor belenéztem a lábai mellett, négykézlábon álló ember arcába. „Frank!”
Ő volt. Az én legjobb barátom, aki a legjobban megbízott bennem, aki azért ment vissza az időben, hogy megmentse a szerelmét, és boldogan élhessen vele. Aki azért kockáztatott és dobott fel mindent, hogy visszakapja az ő Henriette-jét. Csak néztem rá, ő meg vissza rám.
„- Valóban nem tud beszélni?” – Kérdeztem, egyre csak a barátomat nézve.
„- Hát persze, hogy nem! Hisz ez csak egy ember!” – Válaszolta némi gőggel a hangjában Gorilla-uraság. Frank tényleg nem beszélt, de a szeme… A szeme az valami olyasmit árult el, amitől azonnal elszégyelltem magam. Talán csak képzeltem, nem tudom, talán csak én akartam meglátni benne azt a megvetést és mély csalódottságot, meglehet.

Nem szóltam semmit, csak sarkon fordultam, és ahogy bírtam, loholtam vissza az időgéphez. Akkor láttam csak, hogy az az épület sem ugyanaz, ahonnan Frank barátommal elindultunk, és ahonnan én is elindultam másodjára. Valamiféle középület volt, az időgép pedig az egyik mosdóban „landolt”. Észre sem vettem, hová érkeztem, nagy izgatottságomban.
Már későn akartam mindent visszacsinálni. A jövő katonái –vagy akármik is voltak azok- lefoglalták a gépet, és el is szállították, mire visszaértem. Aztán már hiába mentem utána, mire eljutottam a legfelsőbb hatalmakig, már késő volt. A gépet a legszigorúbban őrzött, legtitkosabb helyen tárolták, állítólag szét is szedték, hogy nehogy valaki zűrt okozzon vele.

Ugyanakkor engem is előállítottak, amikor kiderült, hogy én használtam a gépet. A büntetésem: Halál volt. Halál azért, mert visszamentem az időben több ezer évvel azelőttre, hogy segítsek a majmoknak a felemelkedésben, -hisz én is az volnék, egy kiképzett, sokat tanított, kivételesen okos majom- és-akaratom ellenére- az emberek fölé állításában csupán azért, mert több jogot szerettem volna magunknak, mint ami volt. Szabadságot, és több jogot. Ezt sikerült is elérnem, –sőt, sokkal többet annál, mint a kép is mutatta-ám arra nem gondoltam, hogy ennek mi lesz majd az ára.

Egy másik, csodálatos faj elnyomása, és kiirtása. Az emberé. Azé a fajé, amelyiknek a jelbeszédet köszönhettem, és azt, hogy annyi mindent megtanultam. Itt a paradoxon. Ki képes ezt megfejteni?

VÉGE

Hozzászólások

Torma Zsuzsanna - január 23 2013 12:36:23
Kedves Smith (Gabrielle)!

Ezt a történetet már régebben olvastam. Nagyon érdekes és elgondolkodtató!

Szeretettel: Zsuzsa