|
 Vendég: 48
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Fiatal éveim emlékei.
ÉLETRAJZI MOZAIKOK 3.
Írta: Farkas Viola
Folytatva 13-14 éves koromtól, még egy nagy igazságtalanság ért a általános iskolában, ami több évtized múltával is fáj. Szidi nénihez, a számtantanárhoz fűződik ez a gyötrelmes emlék.
Arról nem is szólva, hogy a számok hallatán ma is borzongás fog el, nehezen birkóztam velük az iskolában.
A hármas szabályt tanultuk, s közeledett a dolgozatírás. Anyánk megkérte osztálytársamat, Ibolyát – a Pálkerti építési vállalkozó lányát -, hogy vegye át velem ezt a szabályt. Elmentem hozzájuk korrepetálásra, és bármilyen hihetetlen, roppant könnyen megértettem a leckét.
Soha nem látott elszántsággal vártam a dolgozatírást, Szinte reszkettem magamban az örömtől
a tanárnő majdani meglepődésén, és elképzeltem a dicséretet is, amit kapni fogok a hibátlan
megoldásért. Tele izgalommal, pillanatok alatt elkészültem a feladatokkal és elsők között adtam be a dolgozatomat. Egyre nem számítottam, hogy a következő órán megszégyenülök. Nevem hallatán repesve mentem átvenni a kijavított munkámat, melyre egy hatalmas piros kérdőjel volt rárajzolva, se mellette a legrosszabb jegy! Nem akartam elhinni! Azonnal jelentkeztem, hogy reklamáljak, mire Szidi néni határozottan állította, hogy a dolgozatot lemásoltam az előttem ülő Ibolyáról. Hiába tiltakoztam bizonygatva, hogy külön órákon megtanultam a hármas szabályt. Ibolya is felállt és elmondta, hogy vele készültem a dolgozatírásra és tényleg tudom a leckét. Nem volt mentség, megmaradt a rossz jegyem és a soha nem felejthető rossz emlékem. /Csak mellékesen jegyzem meg, hogy sokat jártam Szidi nénihez Rákoshegyre korrepetálásra, pénzért./
#
Anyánk nem örült a lelkes tánctanulásunknak /Húgom Artistaképzőbe járt/! Aggódott, veszekedett velünk, elmondott mindennek, hogy majd ezek leszünk, meg azok, mármint „rosszlányok”. Persze nem lett igaza! Apám viszont engem már megszületésemkor táncosnőnek szánt, hogy viccből, vagy komolyan gondolta ott, az elmaradott kis Tisza-parti faluban? Ki tudja?
Kemény időszak kezdődött 1950 őszétől. Az általános iskola nyolcadik osztályába léptem, a balettintézet esti tagozatán pedig elsőbe, néptánc-koreográfus szakon. Ezért délutánonként Pestre kellett bejárnom vonattal, amikor az utolsó órám 9-kor fejeződött be, akkor a fél 10-kor induló vonattal tudtam haza indulni a Keletiből. /Most visszaemlékezve, és újra átélve, hihetetlennek érzem: hogy képes erre egy gyerek? Pedig ez így volt igaz-valóság/.
Mindezek mellett, amikor volt egy helyi rendezvény, meghívtak húgommal, Vilmával együtt
fellépni s ezeken a szerepléseken egy tangóharmonikás művészember volt az állandó kísérőnk
/Azt a régi hangszert már csak a feleségtől ereklyeként, sógorom megvette a kislányuknak, hátha kedve támad időnként harmonikázni is a zongorázás mellett.
A Vegyiművekben is felléptünk a „Színkör” János vitéz előadásában, aminek a harmadik felvonás tündérországi jelenetében táncoltunk, erről fényképünk is van.
Mint említettem, az előző Életrajzi mozaikokban, az általános iskolától a Kis Duna keringővel búcsúztam, ezzel egy időben sikeresen vizsgáztam a balettintézetben és saját tánccsoportom az én koreográfiámban mutatta be műsorunkat
#
1951 júliusától – külön engedéllyel, akkori barátnőm, Gy. Erzsébet segített, akivel azóta is jó a kapcsolatom/ – kenyérkereső nő /gyerek/ lettem tizenöt éves koromban, segédmunkásnak vettek fel a Ruggyantaárugyárba. Talán leírnom is felesleges, hogy természetesen azonnal beléptem a gyári tánccsoportba. Ezzel együtt, esti tagozaton folytattam tanulmányaimat a balettintézetben.
Közben bezárták anyánk kis üzletét, kifosztották, kiárusították a készletet, a karhatalom elvitt belőle mindent, ráadásul – büntetésből – utána még két évig kellett fizetni az adót, mintha jövedelmezett volna a bolt. Jövedelem! Amikor a vevők is hitelben vásároltak? Ha egy zsák cukorért, vagy lisztért mentem – mint beszerző -, előtte az ismerősöktől kellett kölcsön kérnem pénzt, hogy aztán hitelben kimérje anyánk a készletet… Lerongyolódva, fatalpú cipőben jártunk iskolába télvíz idején. A kéregetést pedig annyira megutáltam, hogy az óta képes vagyok a legkisebb takarékon is eléldegélni és spórolni, csakhogy kérni ne kelljen soha!
Tehát családfenntartó gyári munkás voltam, másodéves balett-növendék, fizettük a nagy adót, folyt a véget nem erő per anyánk testvérével – erről részletesen írok a Gyűlölet kudarca c. írásomban -, egész nap távol az otthonunktól, lekváros kenyéren éltünk, s eleinte még azt a „luxust” sem engedhettem meg magamnak, hogy a gyárban befizessem az üzemi kosztot. Szörnyű időszak volt az életünkben! Aztán elegem lett a nélkülözésből! Munkatársaim sem értették, hogy még az olcsó üzemi ebédre sem telik a fizetésemből. Rávettem anyánkat, hogy befizethessem a gyári kosztot s mivel a húgom is éhesen járta a balettintézetet és estig az artistaképzőt, amíg a Ruggyantában dolgoztam, addig velem ebédelt az üzemi étkezdében.
A mai fiatalok számára hihetetlennek tűnhet a szegénységünkről szóló visszaemlékezés, márpedig akkoriban sokan éltek hasonló nyomorban. A nélkülözések felemlegetése viszont abból a szempontból is lényeges, hogy innen indulva, végül mire jutottunk világjáró szerepléseinkkel.
A művészeti iskolákba jól öltözött úri gyerekek közé kerültünk, akik lenéztek bennünket, ezért mindig erőnkön felül kellett teljesítenünk. Biztatást alig kaptunk – gáncsoskodást annál többet -, velünk nem kivételeztek, mi kizárólag az akaraterőnkben és a szorgalmunkban bízhattunk. Utólag úgy érzem, ezek a nehéz megpróbáltatások adtak mind újabb lendületet a kiugrásunkra.
Két éve dolgoztam a gyárban, amikor szépen író fiatalokat kerestek a belügybe – az első személyi igazolvány bevezetésekor -, s mivel én akkor már irodában dolgoztam és az írásomat is szépnek találták, hamarosan elbúcsúzva a gyártól, belügyi adminisztrátor lettem. Örömmel mentem a kiképzésre és képzeletemben megjelent egy vágyálom, hogy milyen jó lenne bekerülni a BM Művészegyüttesbe, ha már úgy is ott vagyok a közelben.
Szorgalmasan és örömmel töltögettem ki az új személyigazolványokat, a Soroksári útra jártunk ki, sorba minden gyárba. Közben érdeklődtem, felvételizni is elmentem, és csodák-csodája, felvettek az együttesbe! Táncoltam, táncolhattam kedvemre, nem csak a próbateremben, a színpadon, hanem tánclépésben közlekedtem még az utcán is. Ennek azért volt különleges jelentősége, mert ekkor már nem jártam a balettintézetbe. Hivatásos táncos lettem, rögtön színpadra kerültem, ezért kaptam a fizetésem, ruhákat kaptam-, szinte álomvilágban életem. Fél évig tartott a boldogság! Létszámleépítés – közkeletű szóval racionalizálás – következtében a legfrissebb tagokkal együtt feleslegessé váltam.
#
Munkanélküli hónapok következtek, tetézve a bajt, azt a nyomorúságot, amelyben családunk akkoriban élt. A sok fizetnivaló és a perköltségek, segítség pedig senkitől. Ekkor újabb csodaként érkezett egy távirat, hogy azonnal menjek be a Fészekbe szerződéskötésre. Persze, hogy repültem. A Miskolci Nemzeti Színház koreográfusa volt ott, hívott, s én igent mondtam, a szerződést is alá írtam.
1954. december l-jétől miskolci táncos lettem, néhány héttel a huszadik születésnapom előtt.
Nem volt egyszerű a vidékre költözés a nagy bizonytalanságba pénz és elfogadható ruhatár híján -, kiváltképp télen. Anyánk mindössze ötven forintot tudott adni az útra, ebből negyvenhét forint volt Miskolcig a vonatköltség. Amikor megérkeztem a színházba, első utam az igazgatóhoz vezetett, jelentkeztem, majd valamennyi előleget kértem tőle. Ő benyúlt a zsebébe és adott. Teljesen összeomolva, keseregtem, sírtam a színház klubjában, fogalmam sem volt, mi lesz velem, hol hajthatom le a fejem este. A leendő kollégák segítettek, elkísértek egy idős házaspárhoz az Avasi Temető sorra, akik befogadtak és velük aludhattam egy földes szobában /Az előbbiekben sorolt nyomorúságos, megaláztatásoktól terhes esztendőkben alig vártam, hogy elkerüljek Rákoskeresztúrról. Emlékszem, akkor úgy mentem el innen, hogy ide soha nem jövök vissza. Aztán mit tesz a Sors? Rózsadombról irányított akaratom ellenére újra
Rákoskeresztúrra/.
Miskolcon egymásután kaptam a szebbnél szebb szerepeket, bár az irigység, akadályoztatás itt sem került el. A siker viszont mindenért kárpótolt. Nagyon takarékosan éltem, rendszeresen küldtem haza pénzt, támogattam a családot, a kevéskéből, amit kaptam. Az egyik premierre meghívtam a húgomat s a színházi szabóságban csináltattam neki egy fekete taft estélyi ruhát, hogy legalább egy ünnepi öltözéke legyen. Később, amikor tizenhat évesen ő ment Bulgáriába a cirkusszal, mindannyinknak, még a férjemnek is hozott bundabéléses bőrkabátot, méretre csináltatva. Micsoda nagy dolognak számított ez akkoriban, ilyen kabátja tényleg nem volt senkinek. Ez duplán volt meleg, a testvéri szeretet is benne volt.
A hat és fél éves miskolci tartózkodásom alatt anyánk is többször volt Miskolcon és végig nézte a darabokat, melyekben felléptem, táncoltam.
Jóval később, egyik külföldi utamról hazajőve, tizenéves fiamat az új Opelemmel elvittem Miskolcra, többek között megmutatni az első albérletet, ahol laktam. Hiába kerestük, eltűnt. Az Avasi Temető ott van, mellette sokemeletes óriás házak. Az emlék, már csak a szívemben
él, kitörölhetetlenül. |
|
|
- február 06 2013 14:50:45
Kedves Viola!
Annyira szeretem olvasni önéletrajzi írásaidat, hogy talán el sem hiszed. Már kiadott köteteidből is nagyon sokszor olvastam ezekről a régi gyermekkori és fiatalkori életedről, megpróbáltatásaitokról. Nagyon is el tudom hinni, hogy Magad is elcsodálkoztál, hogy szorgalommal és kitartással mégis mennyire tudtad vinni, szegény húgoddal egyetemben! Gondolom, akkor édesanyád is nagyon örült elért sikerednek!
A Veled történt jót és rosszat bizonyára soha nem fogod kitörölni emlékezetedből!
Ismét nagyon örültem, hogy olvashattalak: Zsuzsa
 |
- február 08 2013 11:00:45
Kedves Zsuzsa!
Nagyon köszönöm a hűségedet, Te egy olyan jó barát vagy. Ilyenkor melegség járja át szívemet és kapok egy kis erőt, hogy még holnap is küldjek be valamit.
Szeretettel gondolok Rád mindenkor: Viola  |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 23. szombat,
Kelemen napja van.
Holnap Emma napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
