|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Kórházi hangulatban
Ezek az epekövek, ezek az epekövek! Már ötödször vívom meg velük a harcot. Az első négy csata eddig siker sikertörténet volt számomra, bízom benne, hogy az ötödik is az lesz.
Az ilyen összecsapásokat hagyományos korareggeli események és rutinszerű vizsgálatok, előzik meg.
A reggelt négy órakor, a magatehetetlen, - vagy mozgástól eltiltott- betegek mosdatása indítja. A többi sorstárs ilyenkor szemeit dörzsölve, ásítozva veszi tudomásul, az alvás örömének visszavonhatatlanul vége van, meg kell kezdeni a felkészülést a fájdalmas napi feladatokra, melynek bevezetése a reggeli vérvétellel kezdődik. Ezt követi a nem sok kulináris örömöt hozó reggeli: 2 szelet kenyér, kis dobozka diétás vaj, és vagy egy háromszögletű sajt, vagy 2 szelet párizsi. A változatosságot a tea jelenti, abból van keserű és édesített is.
8 óra körül megjelenik az osztályos orvos. Kijelöli, kinek hol, melyik „csatamezőn" kell valamilyen vizsgálattal a harcot a betegségével szemben fölvenni, annak gyenge pontjait felderíteni.
Dél felé aztán megint összejönnek a betegek és hozzáfognak a műanyag bunkerban felszolgált ebéd elfogyasztásához, melynek íze semmiféle otthonira nem emlékeztet, találgatni kell, hogy miből is készült, - nem sok sikerrel. Ha ilyet ennének a kinti, fogyni vágyók, a siker 100%-os lenne, mert egy falat se csúszna le a torkukon. Ezt követi a csendes pihenő, amit ki-ki alvással, olvasással vagy sétálgatással tölt el.
Ezeket a nyugodt perceket törte meg a folyosóról a kórterembe beszűrődő hangos beszéd, majd szélesre nyílt az ajtó, és tolókocsin betolták az új beteget és a Vészhelyzetből jól ismert technikával ráfektették egy még szabad ágyra.
Ilyenkor a „törzstagok" érdeklődéssel fordulnak az újonnan jött felé - vizsgálva annak állapotát, személyiségét. Így tettem én is, és amit láttam az alig leírható szörnyű látvány volt. A 70 év körüli férfi mélyen ülő, semmibe meredő szemekkel, fölakadt szemhéjjal, mozdulatlanul feküdt az ágyában. Csontvázzá lefogyott, borostás pofacsontja, és vékony pengeszerű, görbe orra kiemelkedett a protézis nélküli beesett, levegő után kapkodó nyitott szája fölé. Egy koszos trikó borította ziháló mellét, és mindkét csontváz-vékony keze tele volt injekciós tű okozta lila foltokkal. Pont olyan volt, mint egy második világháborús koncentrációs tábor fölszabadítása után fényképezett, halott áldozat, csak ő még élt. Hamarosan egy nagyon fiatal doktornő tüsténkedett körülötte - gondolom amolyan „házi feladatnak" kapta a beteget, rontani már nem ronthat az állapotán, de gyakorlatszerezésre jó alany. Meghallgatta a szívhangokat, próbált vele szót váltani - sikertelenül- majd rácsot rendelt az ágyra, hogy le ne essen a beteg, - aki szerintem teljesen mozgásképtelen volt,- infúziót és hozzátartozó állványt hozatott, kis, orrhoz rögzítet csöveken keresztül oxigént juttatott a ziháló tüdőknek. Bravó! Dicsértem meg magamban az újoncot. Eutanázisos gondolatok ébredeztek bennem, hát érdemes a küzdelem az ilyen életért? Ennek ellenpéldáját láttam, amikor bejött a lánya, és simogatva a fejét beszélt hozzá sokáig, de válasz nem jött, a meredt szemek látványa nagyon lehangoló volt.
Az éjszakája hangosan zihálva, a torkában összegyűlt folyadéktól időnként köhögő rohamot kapva telt el. Nem az ápolók érkezése, - akik hozzáfogtak az öreg tisztába tevéshez- ébresztett fel, hanem a széklet átható penetráns szaga. Hirtelen öröm fogott el, hisz a szervezete dolgozik, akkor még van remény az életben maradásához! Mint, mint... kerestem egy hasonlatot, mint a Magyar Köztársaságnak, vagy Magyarországnak (a fene tudja, melyik van érvényben) villant keresztül rajtam.
Délután két hölgy rokona jött el hozzá. Sokat beszéltek hozzá, és az öreg egyszer, egyszer már válaszolt is nekik, igaz rekedt, alig érthető hangon. A ablakon keresztül besütő - korán nyugvó nap sugarai megtörtek az ágy szélére erősített félig telt katéteren! Hát ez csodás! Működik a csatornázási rendszere is! Most már majdnem 100%-ig biztos voltam, hogy rendbe jön a beteg! Újra a tegnap ébredt gondolat jutott az eszembe: mint a Magyar Köztársaság, vagy Magyarország (a fene tudja, melyik van érvényben)?!
Andy |
|
|
- február 19 2013 09:20:41
Kedves András!
Kívánom, hogy minél hamarabb szabadulj meg az epekövektől. Nem kellenek azok neked! Remekül megírtad a történetedet, mint egészségügyi dolgozó csak dicsérni tudom...A kórházban töltött napok bizony emlékezetesek maradnak, a betegtársakkal való kapcsolat kialakulása, barátságok szövődése és az egészségügyi személyzet lelkiismeretes munkája, mosoly, törődés, egy kedves gesztus, ami segíti az embert a gyógyulásban.
Gratulálok!
Szeretettel: Vali.  |
- február 19 2013 12:46:12
Kedves Andy!
Annak örülök, hogy olvastam történetedet, bár annak nem, hogy egészségügyi gondjaid (epekő) vannak!
Néha a kórházi környezet és a többi beteg látványa még jobban el tudja keseríteni az oda bekerülőket, ezért inkább azt kívánom, hogy messzire kelljen elkerülnöd az orvosokat és a kórházakat is.
Bár tudom, hogy sok szép és udvarias nővérke, ápoló (még ha egyre kevesebben is vannak) fordul meg a betegágyaknál, akkor is jobb itthon, a saját ágyunkban pihenni!
Jobbulást kívánok!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- február 19 2013 22:08:50
Kedves Vali75!
Köszönöm, hogy időt szakítottál kis írásom olvasására! Külön öröm, hogy mint "szakértő" is hozzátetted gondolataidat!
Szeretettel Andy |
- február 19 2013 22:40:22
Kedves Zsuzsa!
Nagyon örülök, hogy olvastad a történetemet, és külön öröm, hogy mint mindig, szakszerű észrevételeddel, emelted az írás színvonalát!
Pssszt! Csak "halkan"! Nehogy meghallja az epekövem! 2éve nem tudok róla semmit! Nem csodálkoznék, ha elvesztette volna a munkalehetőségét! A mai világban...
Sajnos annyi féle nyavaja leskelődik az emberre manapság! Na ne nyöszörögjek! Kicsit sajnálom, hogy pont a névnapodon (amihez jó egészséget, boldogságot kívánok) jelentkeztem ilyen nyomott hangulatú írásféleséggel! Na, de ahogy a közmondás állítja: Jön még a kutyára derü!
Nem vagyok babonás, ezért csa 3-at kopogok balkézzel a fa asztallap alsó felületére egyúttal szeretettel búcsúzva
Andy  |
- február 19 2013 22:44:07
Kedves Andy!
Remekül megírtad a kórházi tortúrák gyönyörűségeit. Kb 10 évvel ezelőtt történt,hogy perforálódott a vakbelem.Mondhatni az X kórházban éreztem magam, ahogy olvastam írásodat.
Akkor éltem át hasonlókat és azóta hál'istennek vigyázok magamra és elkerülöm az ilyen típusú intézményeket.
Legfeljebb látogatóba megyek, és viszek a betegnek egy kis hazait ha megérdemli vagy ha megeheti.
Szabadulj meg a csúnya epekövektől!
Szeretettel:
esprit |
- február 22 2013 21:12:56
Jobbulást bohóctárs |
- február 27 2013 13:08:35
Kedves Andy!
Remek írásod ismét emlékeztetett arra, hogy jó dolog az egészség!
Gratulálok: Maria |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
