|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
rövid kiközösítésem története
A Dunántúl egyik híres városában éltem le életem. Gyermekkoromtól húsz éven át különleges helyen laktunk: a belvárosból keskeny, betonozott országút vezetett a falvakhoz, de a város a környező falvakkal összeépült. A belváros és a legközelebbi falu között épült a település, aminek „minősítése” a város vezetőinek sok gondot okozott, mi legyen: falu vagy peremkerület? Nehéz volt eldönteni: ma talán ipari lakótelepnek neveznénk, mert csupán egyszerű téglából épült kis komfort nélküli családi házak sorakoztak itt konyhakertekkel, és ipari munkások laktak bennük. Párhuzamos keresztutcák, átjárási lehetőség nélkül, közműellátás nélkül. Mindössze egy postahivatal / itt működött az egyetlen telefonállomás/, egy művelődési ház mozival, néhány kisiparos és pékség, húsbolt, vegyeskereskedés és semmilyen más szolgáltatás: nem volt orvosi rendelő, templom, iskola sem. Ezért a települést évente hol a városhoz, hol a közeli faluhoz csatolták közigazgatásilag.
A faluba jártunk templomba, orvoshoz és bevásárolni a városba, halottainkat hol a városi, hol a falusi temetőben helyeztük örök nyugalomra .Az iskolába járást előírták: változtatni kellett, aszerint, hogy éppen hova tartoztunk: így szinte minden tanévet másik iskolában töltöttem. Szüleim szigorúan betartották a rendeleteket, nekem is muszáj volt. A hetedik osztályt a városi iskolában jártam ki, a nyolcadikat ismét a falusi iskolában kellett volna. Ennek az évnek a továbbtanulás szempontjából nagy jelentősége volt és én mindenképpen erre készültem. A változás kényszere kellemetlenül érintett, mind az oktatás alacsonyabb színvonala, mind egy személyes konfliktus miatt. Az úttörőmozgalom a falusi iskolában virágkorát érte. A csapattanács diákelnöke egy olyan lány volt, aki egykor több éven át osztálytársamként irigy riválisom, mert leköröztem tanulmányi eredményeimmel.
- Könnyű neked, hisz tanár gyereke vagy! – mondta. Egy apróságról
megfeledkezve: apám már születésem előtt meghalt, így sem protekció,sem effektív segítséget nem jelentett származásom.
Tény, hogy amikor megkezdődött a tanév szeptemberben, és az iskola udvarán sorakoztunk, Ilona a hangosbemondóban ezt a szöveget tette közzé „politikai hatalma” büszke tudatában:
- Visszajött közénk a korábbi kitűnő tanulónk, de én majd megakadályozom , hogy középiskolába felvegyék, mert úri származású.
Lesújtva, sírva értem haza és anyámnak panaszkodtam kétségbe esve.
- Ne bánkódj kislányom – vígasztalt – megkeressük apai nagyanyádat, aki egy másik kerületben lakik, és megkérjük, engedje, hogy nála lakjál és segítsen, hogy az ottani városi iskolában fejezhesd be tanulmányaidat.
Nagyanyám szeretettel fogadott, átkísért az iskola igazgatójához és kérte, engedje, hogy itt folytassam tanulmányaimat. Béla bácsi, a jóságos igazgató – tudomást szerezvén arról is, hogy eddig minden évben kitűnő minősítésű bizonyítványt szereztem, - örömmel fogadott, úgy is mint tanár árváját. Azonnal felkísért a nyolcadik osztályba és bemutatott a tanárnőnek és leendő társaimnak. Nagy létszámú osztály alakult ki a rendelet miatt, hogy minden kisdiák köteles a lakóhelyéhez tartozó iskolába járni. Vegyes társaság alakult ki, mert legalább öt különböző városi iskolából jöttek tanulók /csupa lány, mert a fiúk másik épületben tanultak akkor még/ - és voltak „bennszülöttek”, akik kezdettől itt tanultak már. Én a harminchatodik lettem az osztálylétszámban.
- Hoztam egy új diáktársat nektek, falusi iskolából jött, de kitűnő tanuló. fogadjátok őt szeretettel!- ajánlotta az igazgató úr.
Hát ezt nem kellett volna mondania, mert azonnal közösen utálni kezdtek a társaim és senki nem állt szóba velem. Óraközti szünetekben egyedül álldogáltam az udvaron. Testnevelés órán kinevettek – és ez jogos volt, -ügyetlenül mozogtam az általam nem ismert tornaszerek között. Korábban olyan iskolákba jártam, ahol nem volt tornaterem és nem gyakorolhattam a szereken, sőt féltem. Ezzel még nem ért véget a szekálásom. Tanítási órákon –ha a tanár régi tananyagot kérdezett – hogy felmérje az eddig szerzett tudásunkat, - rendszerint nem volt elegendő ismeretük. Ilyenkor szinte kórusban kiabálták a tanárnak:
.- Van egy kitűnő tanulónk is, őt tessék kérdezni!
- Valóban? Hol van, ki ő? – érdeklődött a tanár.
- Én vagyok –felálltam illendően az első pad pótszékéről.
- És te tudod a helyes választ?
- Igen,- én megmondtam.
A tanárok megismertek és nem csalódtak falusi iskolában – és persze olvasmányaimból szerzett – tudásomban. Tanulótársaim csalódottan bár, elismerték felkészültségemet és kezdtek folyamatosan barátkozni velem. Végül szinte udvartartásom alakult ki, versengtek a segítségemért. Lemásolták a matek házi feladatomat, megírtam nekik a fogalmazásokat és megosztottam velük a finom süteményeket, amiket nagyanyám sütött a kedvemért. A csínytevésekben is vezér lettem, sok tanárbosszantó ötletemet megvalósítottuk közösen, amikor úgy éreztük, hogy meg kell büntetni a tanárt igazságtalansága vagy egyszerűen azért, mert új követelményekkel lépett fel mint újonnan kinevezett tanerő. Ilyen csíny volt – ártatlan, de bosszantó –amikor mindenki a padszomszédja nevén mutatkozott be, és ezzel összezavartuk a jó memóriával megáldott tanárurat. Máskor ceruzát raktunk a padlóra és lábunkkal sodortuk, amikor Simon tanár úr belépett a tanterembe. Rohant az igazgatóhoz panaszkodni, ő feljött és vallatott, ki volt az ötletgazda. Senki nem árulkodott. Ez biztos jele volt annak, hogy elfogadtak és még rangot is kaptam. Sok barátom lett, meghívtak, megajándékoztak. Évekkel később is tartottuk a kapcsolatot sokan, ha találkoztunk, felelevenítettük régi közös élményeinket.
Kiközösítésem tehát – előítéleteken alapult: aki falusi iskolából jön kitűnővel, az nem sokat tudhat – de mert sikerült bizonyítanom, csak átmeneti volt. Később, még az egyetemen is afféle hallgatólagosan elfogadott tanácsadó lettem, és inkább vezető, mint kiközösített. a kiközösítettség mindig inspirált, hogy leküzdjem ismeretekkel, szép szóval, segíteni akarással, segítségnyújtással. Általában – ha ritkán is volt rá szükség, mindig sikerült.
|
|
|
- február 28 2013 13:06:44
Kedves Mamuszka!
Ez szerencsére nem is olyan "igazi" kiközösítés. Örülök neki, hogy rövid ideig tartott.
A Te habitusodon múlott, hogy szerencsés vége lett.
Szeretettel olvastalak!
esprit |
- március 02 2013 09:14:22
Köszönöm olvasásod, kedves üzenetedet
szeretettel ---mamuszka |
- március 10 2013 17:39:10
Kedves Mamuszka!
Életed e szakaszáról írtakat is már részben ismerem, de mindig örülök, ha újabb részleteket ismerhetek meg!
Látszik, hogy legtöbbször azok az emberek a legsegítőkészebbek és a legszerényebbek, akiknek valóban a magas az értelmi szintjük. Sok esetben éppen azok hangoztatják a "nagy" tudásukat, akik ostobák.
Te nagyon sok osztálytársadnak segítettél a középiskolában és a az egyetemen is, sőt még nálad magasabb rangúakon is. De nem mindig a rangkórság számít, hanem az igazi tudás!
Szeretettel: Zsuzsa
|
- március 11 2013 16:00:16
Kedves Zsuzsa!
Úgy gondolom, az embernek nem szabad megfeledkeznie arról, honnan érkezett. Nehezebb a sorsunk, ha szerényen próbálunk bizonyítani, de ez a győzelem értékesebb. Ezt néhányszor tapasztaltam diákként. Sohasem jelentkeztem, ha tudtam a választ, akkor sem, amit a tanárok nem mindig díjaztak. A doktori címemet sem használtam, pedig már a diplomával együtt megszereztem. Mégis megvádoltak az Amatőr Művészek Fórumának vezérei, mikor nem hagytam magam megalázni. /ezért hagytam ott őket/
- Köszönöm kedves szavaidat ismét szeretettel - Mamuszka |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
