Napkorong

Schmidt doktortól sok mindent megtanult Miska a tengerhajózás vitorlázó „szakán”. A doktor ugyanis közönséges matrózként szolgált a hajón, és csak mellékesen orvosolt betegségeket. Ez volt az ő viteldíja, lévén, ő is kivándorlóként jutott a HUNNUS fedélzetére. Miska viszont 80 Koronát fizetett a hajótársaságnak.
Ahogy most erre visszagondolt, elmosolyodott, - Belevaló ember ez a doktor! Milyen kár, nem a környéken telepedett le. Most lenne egy ismerősöm. Az orvosdoktor ugyanis New Orleansba, a magyar alapítású kórházba igyekezett (1829, Dr. Luzenberg Károly).
Elcsámborgott gondolatait visszaterelte a szomorú valóságra: nem érti a nyelvet, nem tud mit kezdeni tetemes vagyonával. – Valami ismeretséget, segítséget kell kerítenem, különben nem boldogulok ebben az ismeretlen, új világban.
Hősünk nem is sejtette, milyen közel a segítség. Ahogy az egyik rakparton sétált, magyar szót hallott. Nem akart hinni a fülének.
– Amice, ez itt tényleg a lehetőségek földje. Lássa, én két New York-i újság munkatársa vagyok! Az egyik német, a másik angol nyelvű – mondta a fiatalabb kinézetű úr a nála jócskán idősebbnek.
– Nos, kolléga úr én itt, a „testvéri szeretet” városában két újság főszerkesztője vagyok ezernyolcszáz negyvenegy óta – válaszolt a másik, nem kis büszkeséggel.
– Aztán mi járatban, kelmed, öcsémuram itt, Philadelphiában? – Nem véletlenül kerestem meg, urambátyámat, Ludvig úr. A segítségét kérném.
– Állok rendelkezésére, Számwald uram, amennyiben csekély erőmből futja – szerénykedett a másik, köcsögkalapos úr.
– Igaz, csak tavaly érkeztem New Yorkba, de mondhatom, meglehetősen kiismertem magam. Hamarosan nagy idők jönnek! Itt van példának okáért a vasútépítés, ami Philadelphiának – a rengeteg invesztícióba került csatornái miatt -, nem olyan első rangú érdeke, mint New Yorknak. Egy kicsit korteskedni szükségeltetik a vasút mellet. A nagy hajótársaságok tőkéje egy részét át kellene csábítani a sínen történő szállításba, mert a több lábon állás nekik is érdekük. A New York-iak ezt már belátták.
– Nos, Gyula öcsém, kelmednek igencsak meggyőzőek az érvei. Mindazonáltal igen óvatosan szabad csak a bogarat beültetni az itteniek fülébe, mert egyelőre erősebb lobbi a hajózás. Én is felfogtam, a vasút legyőzi majd a belföldi, vízi fuvarozást. Áttevődik a hangsúly a társaságoknál a hosszújáratú tengeri szállításokra. Meg aztán, mondjuk ki, az újságjaim a piacról élnek, aminek semmiképpen sem veszíthetem el a rokonszenvét! Ha belemegyek a rizikóba, azt csak biztosítékok és tetemes anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalhatom.

Idáig jutottak az érdemes urak, amikor Miska, meghallgatván, miként bonyolódik egy alku, tiszteletteljes meghajlással, kalap levételével megszólította őket:
- Tekintetes uraim! Megbocsássanak, hogy beszélgetésüket megszakítom, de nagyon megörvendtem a magyar szónak, és bevallom, némi eligazításra szorulok, ami a pénzem befektetési lehetőségeit illeti! Bocsánat, még be sem mutatkoztam, Debreczeni Kiss Víg Mihály, egykori tőzsér lennék, szolgálatjukra. A legszívesebben megvenném a környék összes lovát! – Mindkét úr - ahogy túl volt az első meglepetésen -, a hasát fogta nevettében, és rendre bemutatkozott:
- Stahel Számwald Gyula, egykori Pest-Buda-i könyvkiadó és újságíró vagyok. Nem tudom, mond-e kelmednek valamit ez a név?! Petőfi Sándor írt az emlékkönyvembe.
Biz’, a név önmagában semmit sem mondott, de a költő nevének említése hatalmas indulatokat kavart az egykori betyár szívében. Csakhogy kezet nem csókolt Stahelnek, ami nála büszke, kunfajta magyarnál nagyon nagy szónak számított. Még fel sem ocsúdott a nagy megtiszteletésből, amikor elhangzott a másik úrféle neve is:
- Én pedig Ludvig Sámuel vagyok, Szegedről. Látja, kend mindketten alföldiek lennénk!? Mikor érkezett Philadelphiába, rendben vannak a papírjai?
– Isten éltesse a tekintetes urakat. Csak október vége óta vagyok itt. Egy Schmidt nevű orvosdoktor segítségével elmentünk a bevándorlási hatósághoz, ahol megkaptam a letelepedési engedélyt minden huzavona nélkül, némi fizetség fejében. Ímhol a papírjaim – azzal Miska átadta azokat az idősebb úrnak, aki széthajtotta az árkus papírt, és mosolyogva felolvasta:
- Mister Michael Kishveeg, kereskedő és lószakértő – majd hozzá fűzte: - a nemjóját, hiszen, kend kell éppen minékünk!
Miska egy kicsit meglepődött a saját nevétől, s már éppen a nyelvén volt – A tekintetes úr ösmerte-é Szegeden Vártábéd Bazuk örmény pénzváltót? – amikor újdonsült ismerősei, még mindig derülve, magukkal invitálták őt Ludvig tekintetes úr közelben, a Deleware folyó partján álló házához.

*

Mr. Michael Kishveeg, a junior a múlton elmélázva ült a philadelphiai Negyedik és Ötödik, illetve az Arch, Market Street által körülhatárolt temető északi részén található sírkő előtt, egy padon. A szüleire gondolt: szenior Michael Kishveegre, a hányattatott sorsú milliomosra, aki hajdanán, a múlt század közepe után megfogadta a magyar újságírók tanácsát, és telkeket vásárolt a Deleware és az egyik mellékfolyója partján, amelyik Philadelphiában torkollik az óceánba ömlő folyamba. Aztán a neves ismerősök segítségével vett fel jelzáloghiteleket a Bank of Philadelphia-tól, hogy még több telket tudjon megkaparintani. A telkeken karámokat, istállókat építtetett, és egész méneseket vásárolt fel, még az indiánoktól is, noha az a szóbeszéd járta, fehérek nem boldogulnak a rézbőrűek lovaival. Nos, a „fehérek” nem, de a magyar, alföldi csikósból lett betyár igen. Némely indiánok látni vélték, amint Mr. Kishveeg, akit a Lovak Urának neveztek a saját nyelvükön, csak megszagoltat valamit az inge alatt őrzött bőrzacskóból, és a legvadabb musztáng is kezes báránnyá változott a kezében. Az ő méneséből kerültek ki a legmegbízhatóbb futárlovak a polgárháborúban, akik talán még a magyar vezényszvakat is érthették, mert a jenkik üzenetei magyar nyelven íródtak, hiszen a déliek, de az északiak többsége sem ismerte ezt a nyelvet. Ismerte viszont a negyvennyolcas honvédtisztekből magas rangú parancsnokokká avanzsált ezredesek, tábornokok, és kisebb beosztású magyarok. Az altábornagyságig vitte például az egyik, egykori újságíró: Számvald Gyula.
Hatalmas profittal adtak túl a folyóparti telkeken, amikor az előző század végén, és a mostani, huszadik elején olyan rohamos fejlődésnek indult az államokban a vasutak építése, át egészen a nyugti partig. Már a főbb szárnyak villamosításában is remek üzleteket kötöttek, és kötünk a részvénypiacon mind a mai napig.
A korban jócskán benne járó „junior” ellágyult szívvel gondolt svéd édesanyjára, Ingrid Johanssonra, aki evangélikus volt, és a pennsylvaniai Negyedik utcán álló Old First Reformed United Church of Christ-ben fogadtak örök hűséget egymásnak, aki megtanította az apját az angol beszédre. - Ez a templom egyébként mintegy két háztömbnyire áll a temető déli kerítésétől, amelyik mellé eltemették ezerhétszáz kilencvenben Benjamin Franklint, a polihisztort, Deborah nevű feleségével együtt. El is megyek a sírjukhoz – mondta Michael önmagában. Vallási problémák soha nem voltak, sem a családban, sem az országban. Jó példa erre, hogy a katolikus- és reformátustemető másik kerítésétől pár lépésre, ott áll – szintén a Negyedik Streeten – a Congregation Mikveh Israel, ami egy réges-régi zsinagóga. Ez abszolút összhangban van ugyanezen temető Ötödik Streetre néző fala előtt álló Religious Liberty Philadelphia emlékmű feliratával, ami Amerika népei számára hirdeti emberemlékezet óta a vallásszabadságot. - A vén kontinensen még mindig erős, sőt erősödik a vallási megkülönböztetés. Talán háború is lesz megint. Nem volt nekik elég az első. Amiket most hallani Németországból..!? – mondta félhangosan a hatodik ikszen is túl járó „junior”. Az öregedő, de koránál jóval fiatalabbnak tűnő úr a Franklin sír felé vette az irányt. - Apám végrendeletének van egy pontja, amit még nem teljesítettünk a testvéreimmel. Hamarosan meg is beszélem velük – mormogta maga elé a sétabotját a derekán összefogott keze között tartó, emlékeibe mélyedt öregúr. Szégyenkezett, s ahogy a temető kapuján kilépett, miután tiszteletét tette Amerika egykori nagyembere, polihisztora előtt, az Arch Street túloldalán az USA pénzverdéje nézett vele farkasszemet, ahol az apja elbeszélése szerint korábban az osztrák-amerikai, hajózási társaság székháza állt. Észre sem vette, ráesteledett, és az őszi színekre festett, szállongó falevelek fehéredő, szőke haját cirógatják. Ő az anyjára hasonlított, de kék szeme az apjáé volt.

Hozzászólások

Papon - április 21 2013 11:23:48
A nagy érdeklődésre való tekintettel, a történet itt - egyelőre - megszakad.

esprit - április 22 2013 15:18:01
Nem kell megsértődni, a prózákat kevesen olvassák!
Azért fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi történhetett még?
Üdv:esprit

Papon - április 23 2013 09:01:08
Kedves esprit!
Sértődésről szó sincs! De számolni kell a realitásokkal.
Köszönöm
Papon