|
 Vendég: 7
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
A Province Islanden, a Deleware folyó partjának déli csücskén, ebben az évben igen langyos volt a mediterránba hajló ősz novemberének negyedik csütörtöke.
Az államokban szétszórtan élő Kishveeg „Family”, mind az öt gyereke, Michael, Steven, Lars, Benny és Ingrid ilyenkor családosan összegyűlt a régi gazdasági funkcióját kegyeletire cserélt Kishveeg Ranch-en. Az évente ismétlődő hálaadást az idén az tette különös aktualitássá, hogy az eszem-iszom mellett apjuk száztizedik születésnapját is ünnepelték, ami októberben volt ugyan, de mindig összekötötték azt a hálaadás amerikai ceremóniájával, amelyen Michael most bejelentést tesz az évforduló kapcsán.
Ingrid és Michael, a legfiatalabb és legidősebb testvér, korábban érkezett családjával egyetemben a farmra, hogy az intézővel, Mr. Pineberggel egyetemben előkészítsék a többiek számára is oly kedves találkozót.
A nagy ebédlőben a szinte plafonig érő, barokk szekrényű állóóra irigyen sandított a vele szemben lévő falon ketyegő kakukkos órára:
— Na, persze! Ilyenkor a te koloncaidat felhúzza Mr. Pineberg slampos felesége, hogy huhukkolj zeneértő fülembe. Én meg itt állok évtizedek óta, a több dallamú gongsorommal, amikkel negyedet, felet és egész órát is tudok ütni. Te meg csak óránként dugod ki azt a kis vacak csőrödet koszos házikódból.
A kis, magyar falióra nem vette lelkére a kényes, fényes, míves állóóra sértéseit, sétálója szapora lengetésével rálegyintett féltékeny kollégájára, és megszólalt:
— Most nem érek rá, mert kilencet kell kakukkolnom reggelre, de azután megkapod a magadét! — azzal a kis madár kibújt a kinyíló, kétszárnyú ajtón, és jókedvűen énekelni kezdett.
Ezekre a rövid időkre a kis szerkezet mindig felidézte idősebb Kishveeg Miskában a magyar, tavaszi, ártéri erdők soha el nem felejtett hangulatát, ameddig még élt, és éppen itt járt. Dolga végeztével becsukta az óra az ajtaját, és az önhitt „toronyórának” visszavágott:
— Jobb, ha jóba foglalod magad! A múltkor hallottam egy póktól, aki a sétálómon szokott hintázni, nem mer rád telepedni, mert már szinte szétevett a szú. Nézz csak rám! Na, jó, egy kicsit megfeketedtek háztetőmön a zsindelyek, lassabban dugom ki a fejem az ajtón, mint ötven évvel ezelőtt, de minden porcikám ép. A hangom változatlanul fényes. Míg a te zenéid igencsak megfakultak. Némelyik gong-rudadat el sem éri már a kalapács.
Meglehet, az órák így "perlekedtek" volna tovább is, de ekkor nyílt az ajtó, és Ingrid lépett be, akit Michael követett, mire az órák elhallgattak.
— Ingrid, húgom, mi lesz a menü?
— Tudod, a szokásos: előételnek inlagd sill (pácolt hering), amit anyánk mindig vörös áfonyával tálalt, utána lebbencsleves, füstölt, magyaros kolbásszal, ezt követően az elmaradhatatlan pulyka, sütemények, kávé, fagylalt, több ízben.
— Ez már döfi! Akárcsak szegény szüleim idejében. Mikorra érkeznek a többiek?
— Ne aggódj, mindenki itt lesz időben!
*
Túl voltak az ünnepi vacsorán. Megkérték a gyerekeket angolul, amikor a kis óra kilencet kakukkolt estére, egy csöppet hagyják magukra őket, csupán egy fél órára, mert most a nagypapára emlékeznek, amit majd közösen is folytatnak magyar nyelven.
A durván ácsolt, északi fenyőből készült ebédlőasztal tiszta lapjára minden testvér kirakta maga elé a saját krajcárját. Így öt apró pénzérme feküdt az asztalon. Benny, az evangélikus lelkész hangosan, magyarul előimádkozott. A többiek utána mondták a szöveget. Imádkoztak szüleik lelki üdvéért, az elhunyt telepesekért, ahogy ez hálaadáskor szokásos. Michael, a rangidős elsőszülött emelkedett szólásra.
— Emlékezzetek, testvéreim, apánk végrendeletére, amiben meghagyta nekünk, gondozzuk jószolgálati alapítványait, támogassuk a rezervátumokba kényszerített indiánokat, ne felejtsük el, adjuk tovább anyánk és apánk nyelvét fiainknak, lányainknak. Tenyésszünk, nemesítsünk lovakat, és őrizzük meg örök időkre köztük azt a vérvonalat, amit a múlt század nyolcvanas éveiben hozatott Európából, talán egyenesen Magyarországról. Tegnap Ingriddel meggyőződtünk róla, a négy éves, Madár nevű, fekete mén kitűnő kondícióban van. Megvan, és csillog-villog a hajdanival mindenben megegyező nyereg, kantár, kengyel, pisztoly. Leporoltuk azokat a ruhadarabokat, amelyek olyan kedvesek voltak apánknak. Nézzetek csak oda, a kandalló feletti képre! Ezekről a relikviákról van szó.
Mindenki a kandalló fölötti, természetes nagyságú festményre nézett. Ingrid sírt, a férfiak gyanúsan sokáig krákogtak. Csend lopakodott a nagy ebédlőbe. A kis kakukkos óra fontolóra vette, halkabban tikk-takkoljon-e. A beállt szomorú csendet Michael törte meg újra.
— Minden rendben van tehát. Szépen gyarapodik a vagyonunk, jótékonykodunk, juttatunk szüleink egyházainak is. Egyetlen dolog kerülte el csak a figyelmünket, az pedig az örökhagyás, az esetleges magyar leszármazottaknak, akiknek már talán nem égetné a tenyerét az egykori betyár pénze. Ehhez vizsgálat kell, amit Steven öcsémre bíznék, apánk „kedvencére”. Bocsánat, öcsém, mindannyian tudjuk, és fájlaljuk ennek az okát! Ezt már veled megbeszéltem. Tudom, kitűnő munkát fogsz végezni, hiszen ügyvéd vagy. Végezetül ebbe az örökségbe a magam részéről tízezer dollárt ajánlok fel.
Minden testvér ugyanezt az összegű felajánlást tette. Úgy gondolták, kevéssel a nagy gazdasági világválság után jött el ennek a csekély gesztusnak az ideje. Egy meghagyása azonban mégsem úgy teljesült, ahogyan először kívánta Kis Víg Mihály: az öt krajcárt nem temették vele a bőrzacskóban, csak az egykori táltos-ivadék, Madár sörényszőrét. Ha Miska-betyár letekintett néha a mennyországból, ha egyáltalán meglelte annak
kapujában Szent Pétert, bizonyára jobbnak találta a krajcárok sorsának ilyetén alakulását, amiket a Debrecen alatti bitó tövéről szedett fel, és amikért nagyon drága árat fizetett.
*
Gyönyörű tavasz köszöntött Kunfalura. L. Pál főjegyző nagyokat szippantott a májusi levegőből, miközben kegyesen visszaköszönt az őt megsüvegelő, dolgaik után siető embereknek. A hatvan felé járó úr éppen a hivatalába igyekezett, szájában jóféle szivar várt arra, hogy gazdája rágyújtson. Finom, nappabőr kesztyűjét és a sétabotját a baljába vette, hogy megpödörhesse kackiásan felfelé kunkorodó, festett bajuszát.
Piacnap volt, Buka Jani, a kisbíró éppen a községháza előtt ácsorgott.
— Jó reggelt kívánok, tekintetes uram — köszönt rá az elöljárójára, és begyakorolt mozdulattal vette ki a két dobverőt a vállán keresztben átvetett, dobtartó szíj varrott fülecskéiből, hogy a kiszolgált, lovassági pergődobon eljátssza az antret.
— Ereggy már, te pernahajder! Ne bolondozz mindig! Nem a cirkuszi porondon vagyunk. Voltál dobolni? Kidoboltad a legeltetési társaság ülésén hozott határozatokat, meg az aktuális hirdetményeket!
— Ki, tekintetes uram, jelentem alássan — azzal katonásan haptákba vágta magát. Jól tudta, L. úr a háborúban a m.k., első gyalogezredben szolgált főhadnagyként.
— Pihenj, lelépni! — jött a mosolygós szájból a stílusos válasz.
A nagy tekintélyű jegyző kedvelte Janit, ismerte a szüleit, akik dolgos, tisztességes magyar emberek voltak. A „gyerek” kitöltötte már a katonaidejét is, de még mindig dobol a leventék rezesbandájában a nagyobb ünnepségeken, felvonulásokon. Házasulandó is lenne már, de szoknyabolond, és annyi lánynak elcsavarta a fejét, hogy a lányos anyák még a zsalugátereket is lehúzzák az ablakokon, ráuszítják a kutyákat, ha közeledtének neszét veszik.
Mire ezt végiggondolta a tekintetes, be is nyitott a saját irodájába. A községházán folyt a mindennapi szorgoskodás. Börcsök Sándor, kiszolgált hajdú, afféle bizalmi mindenes vastag paksamétával a kezében lépett a főjegyző elé, illedelmes kopogtatás után.
— Jó reggelt kívánok, tekintetes főjegyző uram. Ezt a levelet valami futárféle hozta. Azt mondta, csak a főjegyző úr kezéhez továbbítható, szigorúan bizalmas küldeményről van szó.
— Adjon Isten, Sándor. Hogy szolgál, hogy szolgál? — kérdezte, majd meg sem várva a választ, amit egyébként is olyan sokszor hallott, folytatta: — Adja ide gyorsan! Hadd lám’, mi a fene lehet ez az „államtitok”. Elmehet, Sándor.
Az öreg kiballagott a szobából jellegzetes, kissé hajlott testtartással, ahogy a vékony, magas termetű emberek szoktak járni. Olyankor bezzeg peckesen kihúzta magát, amikor snájdig „tamburmajorként” a leventék rezesbandáját vezényelte. A lovon is úgy megült még, mint a cövek. — Haj, be régen volt, midőn lovászfiú voltam a Nemes családnál, a Bánhalmához közeli majorságban. Olyan fiatal voltam, mint ez a lovas küldönc, aki azt a fura, idegen nyelvű levelet hozta a főjegyző úrnak. Milyen szép volt a tizenhat éves Veronika kisasszony, akit lovagolni tanítottam! Megesett, hogy a Kettős Halomnál, a lombok takarásában, leszállottunk volt a lóról, és egyazon „nyeregben”folytattuk a lovaglást. Ilyenkor a kisasszony szemben ült velem, a krinolint pótló, keményített alsószoknya a nyakában, két remegő halmocskája a tenyeremben volt, és nagyon szerettük egymást. A ló alattunk háromnegyedre táncolt, mert így tanítottam…pam…pam…pam, egy…két…hár’, egy…két…hár’, egy…két…hár’.
A szomszéd szobában vadonatúj, Continental típusú írógépen szorgosan kopogtató Irénke éppen felnézett, amikor az öreg elsasszézott az ajtaja előtt. Meg is állapította:
— Na, Sándor bátyám megint vezényel már a verebeknek.
Az egykori lovászfiú még mindig a múltba révedt: — Hajaj! Miatta maradtam agglegény. Veronika kisasszony szolgabírómé lett. Nem mondom, nem volt rossz életem. Elég sok lányt és asszonyt megtanítottam ágyban lovaglásra. De azok az idők már odébbat mentek! A kun buzogány sem a régi többé. No, de öregember nem vénember! — vigasztalta magát a hajdani hajdú.
*
Pál úr, a főjegyző meglehetős kíváncsisággal törte fel a már szokatlannak számító viaszpecsétet a nagyalakú borítékon. A pecséten egyébként a Magyar Nemzeti Bank egy filiáléjának lenyomatát látta. — Mi az ördög lehet ez? Ilyet még soha nem kaptam. Izgatottan vágta fel a borítékot, amiben egy magyar nyelvű avizó (értesítés) és egy angol/német nyelvű átutalási formanyomtatvány volt, három példányban. Az okmány végigböngészése nem okozott problémát, hiszen családi gyökerei és a főreáliskola biztosította a megfelelő nyelv-ismerteket. Az állami számviteli államvizsga pedig a pénzügyi szakértelmet. Majd lesett a székről, amikor a kedvezményezett neve mellett meglelte az ötvenezer dolláros összeget (amount/Betrag). Hogyne, amikor ez az összeg a nem abszolút naprakész információ szerint megközelítette a háromszázezer pengőt. Pláne úgy, hogy az átutaló minden banki tranzakciós, átváltási költséget magára vállalt. Az kevésbé érdekelte, melyik volt a kibocsátó, közvetítő, kifizető bank. No, és a kedvezményezett: Mr. Víg Lajos, kunfalui lakos!!
— Víg Lajos, Víg Lajos…? …jaj, a sánta suszter, a Zádor utcáról, aki hadirokkant ellátmányban részesül. Igaz az a havi tizenhét pengő, a gyerektartással együtt, nem valami sok. Ezért aztán, ahogy tudom, a cipészkedés mellett cséplési idénymunkával is pótol, ahol petrencés (rudas) szokott lenni, de etetést is vállalt. Az előbbi nagyon nehéz még ép lábú embernek is, az utóbbi pedig nagyon veszélyes, ott a dob szájánál! Nem semmi ez az ember. Ahogy tudom, vitézségi érdemérmei is vannak.
Miután mindezt a falu második embere végiggondolta, utána nézett a feladónak és a jogcímnek.
— Mr. Steven Kishveeg és testvérei, Philadelphia, United Bank of Philadelphia… örökség…!?...; kutya legyek, ha értem — mormogta, majd kiszólt a folyosóra:
— Irénke, Sándor bátyjával kerestesse meg azonnal a kisbírót!
— Igenis, tekintetes úr. Megkeressük.
Börcsök Sándor kiáltotta Buka Jani nevét, de minthogy választ nem kapott, élve a gyanúperrel, a községháza udvarának a hátuljában álló tűzoltószertár és a gazdasági épületek felé indult. — A múltkor is, ez a „falubikája” Buka Jani a lajtos szerkocsi bakján feledkezett úgy bele Keserű Ilonkába, hogy az első kerekei elé, elgurulás ellen rakott ékeken, a nagy lendülettől, átdöccent a szerkocsi, és a szerelmeskedő párocska a községháza udvarán találta magát. Most azonban a szertárban csend és nyugalom honolt. Az öreg a mének istállója felé vette az irányt, ami jó két éve már üresen áll, ugyanis a csődörök elmenetek Király Pistával, a fedező mesterrel a helybéli henteshez. Ezt azonban nagyon megbánták, mert virsli és kóser, füstölt kolbász lett belőlük Debrecenben. A bőrükből meg az óta már Víg Lajos talpalja bakancsokat.
Ahogy az öreg az istálló felé közeledett ismerős taktus ütötte meg a fülét: tam…tam-tam, egy…két…hár’, egy…két…hár’.
— De hiszen ez dobszó, háromnegyedre, ahogy én lovagoltattam a kisasszonyt egykoron! Lám, a hangok az istálló páholyos (szénatartós) részéből jönnek. Már most édes mindegy, akármit is csinál ez a „gyerek”, jönnie kell a főjegyző úrhoz.
Azzal a magas ember hétrét görnyedve, mintha lopni menne, odaóvakodott az istálló tárva-nyitva hagyott, kétszárnyú ajtajához, ahol furcsa, mármint a dobszó keletkezése módját illetően meglepő jelenet tárult eléje:
— Ha jól veszem ki, Török Borinak a „halmai” és feszes combja fehérlenek a félig letolt nadrágú Jani alól, miközben Bori igyekszik a nagy sietségben, a dob vállszíjában hagyott két dobverőt eltávolítani a bal kezével, mert azok nagyon szúrják a köldökét. A jobb kezével pedig a Jani harmadik „dobverőjét” igazítja a helyes irányba. A dob pedig ritmusra táncol, egyet dobbanva a Jani pőre farán, majd lejjebb szállva két gyorsabbat a Bori bal térdén.
Az öreg visszahőkölt, és várt, mert a taktus gyors mártogatóst vert. Midőn azonban a háromnegyedes angolkeringőre szelídült, és végül el is hallgatott, belépett az ajtónyílás világos négyszögébe, és némi torokköszörülés után meg is szólalt, amire Bori magára rántotta felhúzott pendelyét, Jani pedig zavarodottan gombolkozott:
— Fiam, hívat a tekintetes főjegyző úr. Igyekezzél, mert bizonyos, a haját tépi haragjában! – majd már csak magának hozzáfűzte: — Igencsak ez volt az utolsó „hőstetted” szabad legényként, mert Török Bori anyja hamarost „béköti” a fejed. Velem is majdnem megtette.
Ebben prófétának bizonyult az öreg. Még a télen megvolt a Jani esküvője, ahol Börcsök Sándor volt a násznagy. Igaz, a pár első gyereke koraszülött lett, de igen egészséges, kisbírónak való fiúcska sivalkodott a keresztvíz alatt.
*
Víg Lajos, az alig negyvenes cipészmester éppen a majorbank előtt ült a háromlábú széken, és kenderfonalat szurkozott nagy buzgalommal, amikor a felesége a kiskertből bekiáltott hozzá a műhelybe:
— Hallod, hé, apjok, itt van a kisbíró, a községházához kell menned!
A mester kiköpte a szájából a tucatnyi faszeget, földhöz vágta a dikicset, csak úgy csattant. Nem igazán szeretett az elöljáróság elé menni. Kinyitotta a műhely ajtaját, és vastalpú protézisével átlépte a küszöböt.
— Aztán ki hívat, és mit akar tőlem?! — erre már Jani válaszolt a kiskapun kívülről.
— A főjegyző úr, de azt nem mondta, miért.
— Nafene! Mi dolga lehet velem L. Pál, tekintetes úrnak? — morogta, de készülődni kezdett. Levetette suszterkötényét, protézist cserélt a bal lábán, ne vassal, hanem cipősen kopogjon végig a községháza pádimentumán.
— Rakd fel, apjok a kitüntetéseidet is, hadd lássák, megharcoltál azért a nyomorult nyugdíjért!
— Persze. Meg a vőlegényi ruhámat, hadd röhögjön a falu, Víg Lajcsi meghibbant!
Szótlanul mentek, döcögtek egymás mellett. Jani tudta, a mesterből harapófogóval is nehéz kihúzni valamit. Ezért hallgatott. Víg Lajosnak pedig az elmúlt háborún járt az esze: — Hát igen. Megvan Ferenc Jóskától a vitézségi kisbronzom, IV. Károlytól a nagyezüstöm és a sebesülési érdemérmem. Ezekkel már vitézzé avattak volna, ha elmegyek. De nem mentem, pedig a Bácskában huszonöt hold föld járt volna telekkel, gazdasági felszereléssel, mindennel. Nem akaródzott elhagyni a szülőföldet. No, meg a vitézséget csak a legöregebb fiúgyerek örökölhette volna. Mit hagyhatnék én, szegény ember a többire? Perpatvart a vagyonért?! Nem, azt már nem. Van, aki a családban bolondnak tart: „ezért hősködtél, mentetted meg a parancsnokod életét? Ezért kergettétek végig Galícián a muszkát? Ugyanezért hagytad ott csonkolt lábszáraddal majdnem az életedet is? Mondd, mit éreztél a hullaházban, amikor felébredtél a dumdum golyó okozta sérülésből?” — kérdik tülem. Halálfélelmet, mi
mást?
Gondolatai témát váltottak: — Mindig bizonyítani akartam, de nem a szájammal. Elődeim, az öregek elmondása szerint azért költöztek el Udvariból, mert az egyik betyárősöm miatt előbb a pandúrok, később a csendőrség, a hatóságok állandóan zaklatták, figyelték őket, mikor ássák ki Kis Víg Miska aranyát valahonnan, egy csárda mellől. Azt akartam, mindenki becsülje a Víg nevet a faluban.
A féllábú ember nem sejthette, hamarosan felidézik neki a történések a községházán az egykori rokont.
Délután két óra felé járt az idő, amikor a sánta cipész bebicegett a tekintetes főjegyző úr irodájába.
— Na, jöjjön már közelebb, mester uram! Nem harapok én. Börcsök, toljon már egy széket Víg úr alá! Kend pedig elmehet.
— Inkább állnék, ha nem tartóztat a tekintetes főjegyző úr hosszabb ideig.
— Az Isten szerelmére, üljön már le, jóember, mert úgyis leül, ha meghallja mondandómat! — mutatta kellemesebb orcáját a főjegyző. Víg Lajos, hadirokkant szakaszvezető leült az egykori főhadnagy előtt.
A főjegyző fél fenékkel, hanyagul felült az íróasztala sarkára, közel vendégéhez, majd ilyen szavakkal mutatott az asztalán fekvő papírokra:
— Víg úr, maga ötvenezer dollárt örökölt, nettó, az amerikai rokonaitól. Tudja, maga, mekkora summa ez pengőben?
— Azt nem tudom, tekintetes jegyző úr, de azt bizonyosan mondhatom, nekem semmiféle rokonom sincs Amerikában. Tévedés lesz a dologban.
— Menjen már, ember! A Kishveegek ismerik magát, mert informálódtak a külügy- és a belügyminisztériumon keresztül. Ki hagyna magára ekkora összeget, háromszázezer pengőt, ha nem volna rokon? Már meg ne sértődjön, de bolondság ennyi pénzt visszautasítania! Ez után gondtalanul, úri módon élhetne az egész családja. Nézze csak! — tolta a papírt a főjegyző a cipész orra alá, miközben orrára csippentette cvikkerét —, csak be kell írnia nevét ebbe a rubrikába, és magáé az örökség!
Lajos mester tagadólag ingatta fejét.
— Nem nekem jár ez az örökség, mert nincs rokonom Amerikában. Ha lenne, már jelentkeztek volna korábban. Mondjuk, egy aggyonistenre, hogyvagyra. De nem jelentkeztek soha. Akár mit is mond a tekintetes főjegyző úr, nekem nem kell az a pénz már csak azért sem, mert mi úgysem tudnánk belőle úri módra élni. A mi életünk a mindennapi gürcölés, sebesülés vagy hősi halál a hazáért, és nem dínomdánom idegenek pénzén.
A főjegyző csodálkozással vegyes elképedéssel nézett emberére. — Ilyen makacs elszántsággal, egyszerű és tiszta emberi tartással még nem találkoztam. Más ember kapva kapna a rengeteg, égből pottyant pénzen — idegesen felugrott a székről, amit közben a suszter közelébe húzott, és az ablakhoz sietett. Az agyában kergetőztek az ötletek, hogyan beszélhetné rá a pénzre ezt a hajthatatlan embert. Ám hirtelen, valahol az agytekervényeiben körvonalazódni kezdett valami: — Ezt a pénzt nem hagyhatom veszni! Neki nem kell. Rokonai eddig sem, a jövőben sem igen fogják keresni. — Aztán a mesterhez fordult:
— Jól van, Víg Lajos úr. Ha magának nem kell a pénz, akkor visszairányítjuk azt a feladónak. Itt, most én - a kellő diszkréció miatt, amivel a banki pénzügyeket kezelni kell -, kézzel megírok egy lemondó nyilatkozatot, maga azt aláírja, és a pénz, ahogy jött, úgy visszamegy eredeti tulajdonosaihoz.
A főjegyző nem hívatta Irénkét, hogy gépbe kerüljön a nyilatkozat. E helyett elővette aranyhegyű töltőtollát, és szép, cikornyás betűkkel írni kezdett:
Lemondó nyilatkozat
Alulírott Víg Lajos, cipészmester, Kunfalu, Zádor utcai lakos ezennel az (ilyen és ilyen) számú átutalási csekken a nevemre érkezett 50 000, azaz Ötvenezer Dollárról, illetékesség hiányában egyszer s mindenkorra lemondok. A lemondást átgondoltam, és szabad akaratomból tettem.
Kelt: Kunfalu, 1936…
Tanú: L. Pál Aláírás: Víg Lajos
föjegyzö kedvezményezett
*
Még ez év őszén, az Úri utcán, Kunfaluban L. Pál, főjegyző sok szobás, szuterénes sarokház építésébe kezdett. A ház ma óvodaként hasznosul. A kunfalui lakosok úgy ítélik meg, az épület végeredményben nemes cél szolgál. A Víg család leszármazottjai azonban tudják, a maga korában modernnek számító építkezés semmiképpen sem kerülhetett háromszázezer pengőbe.
Az L. nevű família viszont eltűnt a vidékről, meglehet, az országból is, de ez már egy másik történet lehetne.
|
|
|
- április 26 2013 23:31:45
Kedves Papon!
Sikerült a végére jutnom kisregényednek és erre a befejezésre igazán nem számítottam. Ha a becstelen főjegyző sorsát is elénk tárod lehet regény lesz belőle.
Sajnálom hogy a sánta, szerencsétlen suszter nem fogadta el az 50 ezer dollárt,de nem is vártam mást Tőle. Azon a környéken éltek ilyen keményfejű,szorgalmas emberek akiknek a büszkesége nem engedte elfogadni az "égből pottyant" pénzt, amiért nem dolgozott meg, illetve nem akarta ismerni a gazdag rokonokat, akik évtizedekig nem voltak kíváncsiak a szegény rokonra.
Gratulálok, szép munka!
esprit |
- április 26 2013 23:33:03
A kakukkos óra és az órák beszélgetése külön remek:-)) |
- május 17 2013 12:55:35
Kedves esprit!
Köszönöm neked, hogy volt türelmed a valóságos betyár részben saját magam által fellelt, levéltári adatokra, részben korabeli csendbiztos visszaemlékezéseire, illetve néprajzosok, muzeológusok munkáira, leszármazottak családi legendáriumára, végezetül saját kitalációimra alapuló történetét végig követned.
Annak külön örülök, ha imitt, amott tetszett is Kis Víg Miska élettörténete.
A főjegyző úr nem érdemli meg, hogy több szót szenteljünk a sorsának.
Szeretettel:
Papon |
- május 21 2013 22:58:28
Kedves Papon!
Szívesen olvasok érthető írásokat, pláne ha a "földim" ennyi levéltári kutatómunkát és interjút készített a történet hitelessége kedvéért és helyenként a fantáziáját is megmozgatta.
Ha még nem lett volna elég egyértelmű,nagyon tetszett az elbeszélés.
A "szerencsétlen" foto-montázsra, csak első mérgemben haragudtam.
Jól is néznénk ki, ha nem léptem volna túl rajta.
Írjál további érdekeseket!
Szeretettel olvastalak
esprit maki |
- augusztus 20 2013 10:41:40
Kedves esprit!
Nem akartam újabb elismerést kiprovokálni. Újság számomra, hogy "földik" lennénk. De erősen örülök.
A "puci" nő montázsára gondolsz, aminek semmi köze a betyáros történethez. Itt tennék egy megjegyzést: ízlés ide, morál oda, a férfi és a női agy - hál’ Istennek -, nem egy rugóra jár.
Szertetettel:
Papon |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
