Napkorong

érettségi találkozós történet

Ötvenedik éves érettségi találkozónkon a szokásos csendben hallgatott személyes beszámolók után magánbeszélgetéseink zsivaja töltötte meg az egykori osztálytermet. Mindenki padtársa mellett foglalt helyet, aki szinte barátnőnek számított, mert a lyukasórákon vele beszéltük meg féltett szerelmi titkainkat. Mi lett a diákkori szerelmekből? Némelyikből házasság, de többnyire búcsúzás. Volt tehát miről beszélgetni.
Mi a háború utáni nehéz időkben jártunk gimnáziumba, sokan szegények. Kötelező viselet volt a fekete klott köpeny, aminek akkor csak a szegények örültek, mert jótékonyan elfedte kopott, netán foltos öltözetünket. A diáksapkát viszont mindnyájan gyűlöltük, mert sötétkék posztóból készült és nyáron melegített, ronda is volt „ködvágónak” becézett, katonai fejfedőkre emlékeztető fazonú. A táskában hoztuk és az iskola közelében raktuk a fejünkre, mert szigorú ellenőrzés fogadott minket az iskola kapujában.
Természetesen kialakultak klikkek nálunk is. Külön csoportot alkottak a városiak, külön a bejárók, a vidékiek, az értelmiségi szülők gyerekei és a jól tanulók. Ezek az egykori csoportok
Évek múlva is megmaradtak. Az ötvenedik évfordulón már jóval kevesebb volt a dicsekvés, mint korábban, sokan özvegyek lettek vagy elváltak. Már nem keseregtek azon, hogy akkor, az ötvenes években - származásuk miatt – nem vették fel őket az egyetemre, és már nem irigyelték azokat, akik diplomát szereztek.
Az én padtársam orvosnak tanult, gyerekorvosként Szegeden dolgozott. Két évet kihagyott érettségi után, akár én, azért, hogy pénzt gyűjtsünk a továbbtanuláshoz. Együtt, de nem azonos egyetemen tanultunk. Már egyetemi éveink alatt elszakadtunk egymástól, csak ritkán találkoztunk, de mindig örültünk egymásnak. Meglátogatott többször, amikor a szegedi klinikán gyógyítottak és akkor tudtam meg tőle, hogy szintén orvos férje gyógyíthatatlan beteg, akit ápolnia kell. Azóta már meghalt. Barátnőm most érdekes hírrel szolgált.
Ismertem élete szomorú történetét. Árván nőtt fel, bár mostohája édesanyja testvérhúga volt.
Apja első házasságából egy lány született, akinek születésekor meghalt az anyja. Apja feleségül vette elhunyt felesége testvérét, majd az új asszonytól két gyermek született: barátnőm, Gabriella és öccse, István. Ekkor az apát elvitték a háborúba és a hírhedt doni ütközetben elesett, nem tért haza új feleségéhez és árvákat hagyott neki. Ő becsülettel, sok munkával nevelte mindhárom gyermeket. Ekkor történt, hogy a vöröskereszt jótékony akciója révén az akkor tizenkét éves kislányt, Marikát Hollandiába vitték egy jómódú családhoz „feltáplálni”. A holland család - saját gyermekül nem lévén – megszerette Marikát, és több alaklommal meghívták nyaralni, majd amikor nagykorú lett, felajánlották neki, hogy örökbe fogadják, velük élhet. Marika – családján segítve – fájó szívvel, de elfogadta a szíves ajánlatot, mert ő is megszerette holland nevelőit. Többé nem térhetett haza, mert holland állampolgárságot vett fel, és őt sem lehetett látogatni, részben politikai tiltás, részben a pénztelenség miatt. Levélváltással tartották a kapcsolatot, majd telefonon. A postán érkezett levélből értesültek Marika házasságkötéséről is. Gazdag, művelt család egyetlen fia vette feleségül, akit kineveztek diplomáciai szolgálatra a messze Ausztráliába. Néha küldött fotókat, de egyre kevesebbet írt, mert lefoglalta beteg férje ápolása. Gyermekük nem született.
Barátnőm most Ausztráliába készül, nővéréhez, aki most már kilencven éves és szeretné látni testvéreit, mert ilyen hosszú útra nem mer vállalkozni, noha – mint írta – ő nem beteg.
Mesébe illően jó sorsa lett, boldog házasságban élt diplomata férjével luxus körülmények között, és mert korán elhagyta hazáját, nem volt kínzó honvágya sem. Gabi barátnőm is nyugdíjas, férje meghalt, gyermeke nincs, semmi sem tartja őt vissza ausztráliai látogatástól,
Sőt – nekem megsúgta – lehet, hogy nem is tér vissza, élete hátra levő részét nővérével tölti a kenguruk földjén. Boldog viszontlátást kívántam neki.