Napkorong

Nemtudommilyen Lénocska: Barátok (Mese – felnőtteknek…)
(Oroszból fordította: Szöllősi Dávid)

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy polc. Azon a polcon együtt laktak könyvek, régi tintatartó, acélszemű tollszár, papír-nefelejcseket őrző kis váza, egy vén gyertyatartó lecsöppent viaszfoltokkal a csipkealátéten, továbbá egy fénykép az alatta lapuló levéllel. Nagyon régóta és nagy barátságban laktak itt valamennyien. Különösen nagy barátságban volt egymással a fénykép és a levél, ők mindig egymáshoz simulva pihentek a polcon. Esténként, mikor Gazdasszonyka elszundított, halkan sugdolózni kezdtek, azt emlegették, aki a képen látható, aki a levelet írta (mindkettő ugyanaz a személy volt), hogy naponta hányszor gondoltak rájuk, hányszor vették le őket a polcról, melyiküket néztek meg, vagy olvasták el elsőnek. Gazdasszonyka gyakran vette kezébe a fényképet, s maga elé tartva csillogó szemekkel nézegette. Aztán a levélért nyúlt, elolvasta azt is, már messze nem először. Kép és levél, a két jóbarát, örült ennek a figyelemnek, büszkék voltak rá, hogy nagyon fontosak Gazdasszonyka számára. Bizonyára így laktak volna ők békében-barátságban a polcon továbbra is, de mint mondják: jóból nem adatik sok... Egyszer ugyanis átosont fölöttük a polcon egy mérges fekete macska. Nem tudom, ilyen esetekben miért kell, hogy a macska okvetlenül fekete legyen, talán mert az irigység csak fekete lehet? Miért ne osonhatna errefelé is a csíkos-cirmos, hiszen az élet jobbára ilyen tarka-barka…, de osonhatna például minizebra is…

Szóval, mégiscsak valami rossz szellem osont át fölöttük. Mert a későbbiekben a következő történt. Gazdasszonyka – szokása szerint – kezébe vette a fényképet, de ezúttal nem csak azért, hogy rápillantson. Helyet szorított mellette egy új polclakónak – egy képkeretnek. Nagyon szép volt a képkeret, tudta ő ezt magáról, büszke volt, gyönyörködött magában, és polcra kerülésének első pillanatától kezdve az egész külső megjelenését mindenki másénál nagyobbra tartotta. De egy képkeret nem állhat magában, csak önmagával társalogva, hiszen ő valójában képek elhelyezésére szolgáló alkalmatosság. Így aztán természetes, hogy barát után kezdett kutakodni. Mivel a polcon csak egyetlen fénykép lakozott, a képkeret nyomban feléje fordította szépséges alakját, a levélre ügyet sem vetett, sőt, kicsit még félre is tolta a sarokba. A levél igencsak szerény volt, nem szólt erre semmit, sóhajtott egy mélyet, és szomorúságba süllyedt. A fénykép, teljes fényezettségével, szinte ragyogott a képkeret iránta tanúsított (nem akármilyen!) figyelmességétől. Utóbbi pedig mosolygott rá lekerekített sarkain pompázó, szép porcellán madárkáival, meresztgette rózsás szemecskéit, meleg színeit mutogatta, miközben rubin ajkacskáival légies puszikat küldött a fénykép felé, mindenféle szép, hízelgő szavak kíséretében. Ilyesmit, hogy kegyed, vagyis fényképséged, milyen nagyszerű… micsoda meglátás, háttér, témaválasztás, milyen természetesnek és csodásnak néz ki…, no, és a papírminőség! És ő, a fénykép, milyen hajszálra egyezik a képkeret alakjával, továbbá, hogy ők tulajdonképpen egy egésznek a két felét testesítik meg. A fénykép ettől a bóközöntől egyre inkább elvesztette fénykép-fejecskéjét, mind jobban földerült a képkeret átható pillantásaitól, és ettől magát is gyönyörűnek érezvén egész fényképi valójával egyszer csak átlibbent a képkeretbe. Ettől a szent pillanattól kezdve a levél mindkettőjük számára – megszűnt létezni. Egyre csak egymásban gyönyörködtek, körülöttük mindenkinek fáradhatatlanul mesélték, hogy ők, és csakis ők azok, akik sokat jelentenek Gazdasszonykának. Hogy mennyire nélkülözhetetlenek és sokat érők számára. Mikor aztán Gazdasszonyka egy következő alkalommal ismét a levelet olvasta, a két újsütetű barát egymás szavába is vágva bizonygatta a többi polclakónak, hogy ő, mármint a levél, bizony nagyon megvénült, papírja megtört, betű-szemecskéi összefolynak, és a szavak már csak puszta írásjelek, semmi szépséget nem hordoznak.

A levél csak behúzódott a sarokba és hallgatott. Nagyon egyedül érezte magát, sírhatnék környékezte, de megértette, hogy nem szabad, mert akkor a szavak mind összefolynak benne, és Gazdasszonyka nem tudja majd újra meg újra elolvasni őket. Tudta jól, mit jelent számára a levél tartalma, hiszen érezte ujjainak gyengéd fogását, az ujjakét, melyekkel őt tartotta, lélegzete elszorulását olvasás közben. És akkor a levél kezdett emlékezni mindazokra a szavakra, melyek benne sorakoznak, körülötte is megszűnt minden létezni, csak a szavakból áradó csodás muzsikát hallotta. A polclakók aggódni kezdtek a levélért, mert napról-napra halványodott, fakult, borítékja szürkült, sőt, néha úgy tűnt, már a mérete sem a régi. Ki tudja, mivel végződött volna mindez, ha egy reggelen a házban nem kezdődik valami szokatlan sürgés-forgás. A szekrényből, fénytől hunyorogva, előkászálódott egy öreg, kopott bőrönd. Nagyot ásított, de már a száját sem sikerült bezárnia, mert Gazdasszonyka ruhái kezdtek vígan beleugrálni a hasába, miközben cipői, sarkukkal hangosan kopogva szintén a bőrönd irányába siettek. Az égszínkék esernyő, mint a nyíl suhant a bőröndbe, hogy helyet foglaljon annak oldalánál. A vendégszerető bőrönd még szabad zugaiban egymás után foglaltak helyet a különféle, kizárólag csak Gazdasszonykának szükséges holmik. Ők mindnyájan, ahogy az öreg bőrönd is, tudták, mit jelent ez a sürgés-forgás, mert Gazdasszonyka ezen összegyülekezés alatt folyvást vidáman énekelt, nem is járkált, hanem szinte röpködött a házban, mint egy tavaszi madárka.

A levél betű-szívecskéje mind gyorsabban lüktetett, érezte, hogy most valami nagy, megmagyarázhatatlan és csodálatos esemény van készülőben. A polclakók mind elcsöndesedtek és várakoztak. Gazdasszonyka pedig fogta a levelet és betette egy helyrevaló kis borítékba. A boríték új volt, még az erdő, a nap, a friss szél, a folyó, és egyébként mindannak az illatát árasztotta, ahonnan maga is származott. Nagyon vidám, derék portéka volt, és igen barátságosan köszöntötte a levelet. A levél, hosszú idő után először, elmosolyodott, betű-szemecskéi kikerekedtek, sorai egyforma közökbe rendeződtek, papírja kivilágosodott. A boríték belsejében biztonságban, kellemesen érezte magát. Gazdasszonyka ekkor kezébe vette a képkeretet, forgatta-nézegette egy darabig, aztán kivette belőle a fényképet és beletette az új borítékba. Az üres képkeretet meg visszahelyezte a polcra. Ettől a méltánytalanságtól a képkeretnek még a lélegzete is elállt, próbált hangot adni fölháborodásának, de senki nem hallgatott, nem figyelt rá, hiszen fénykép nélkül ő csak egy üres, érdektelen tárgy maradt. Na, és a fénykép? Ő csendesen pihent a borítékban, szégyenében lesütötte fénykép-szemeit. Hát a levél? Ő – boldog volt!!! Az elrendelés szerint boldognak kellett lennie, mert tartalma is boldogságot rejtett. Jóságos, haragot nem tartó szíve nem feledkezett meg a fényképpel korábban kötött barátságáról, és papírjával halkan zizegve szorosan odasimult hozzá. Jaj, hogy szégyellte magát a fénykép, de mindent megértett, és most mozdulni sem mert a helyén. Megértette, hogy a tartalom a fő, az, ami benned van és nem az, ami rajtad, és csak ettől függ, milyen minőségben laksz te a polcon: csak mint egy alkalmi holmi, vagy mint a szeretett tárgy, az istenítő figyelem középpontja!! De mikor felemelte fénykép-szemeit, megpillantotta a levél boldogsággal telt betű-szemecskéit, és látta, hogy milyen örömteli mosolyra görbültek sorocskái, akkor a fénykép is megkönnyebbülten sóhajtott fel, és ő is szorosabban bújt a levélhez. A boríték pedig kacsintott nekik vidám bélyegével, majd fejest ugrott Gazdasszonyka táskájába. Aztán fölberregett az autó motorja, a bőrönd vígan, szuszogva terült el a csomagtartóban, és a táska az ablak mellett ülve mindkét fülével már kifelé integetett. Hamarosan elnéptelenedett a ház. A polclakók mégsem szomorkodtak, valamennyien megértették, miért lett üres a ház, hová utaztak el barátaik, és ami fő, hová, kihez utazott el Gazdasszonykájuk. Ti is rájöttetek? Hát persze! Ennyi az egész… De mégse, egy pillanat! A képkeret! Na, ő volt az egyetlen, aki nem fogott föl semmit. Csak álldogált, álldogált továbbra is a polcon, megbántott rózsás szemecskéivel és összeszorított rubin ajkacskáival.
De ez már nem érdekelt senkit…
************************************************************