|
 Vendég: 94
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_Egy nagyravágyó főnök megvalósítja álmaait
Nem új keletű az intézmények erőszakos egyesítése a nagy haszon reményében. Így gondolta ezt egykori főnököm is. Jó megjelenésű, okos, remek előadói készséggel bíró, becsvágyó, élete delén járó férfiú volt, amikor beosztottja lettem. Tanszékvezetői beosztásban egy képzelt város pedagógiai főiskoláján uralkodott. Remek kapcsolatokkal rendelkezett, mert időnként különféle értelmiségi köröknek – akkor így nevezték! – fejtágítót tartott. Óraadóként egy másik főiskolán mellékállása, kutatómunkája jutalmául – persze tisztes díjazásért – a helyi lapok közölték folytatásokban helytörténeti cikkeit. Volt elég jövedelme, sok barátja és szeretett, tudott is élni. Társasági ebédeken sokat ivott, cigizett, nőket szedett fel. Ezzel együtt szerethető egyéniségnek ismertük sokáig.
- Eszembe jut egy gyermekkoromban sokat idézett tréfás mondóka: „azt mondták a hatalmasok, van is arra elég sok ok, hogy akinek hat alma sok, nincsen annak hatalma sok”
– Nos, az én főnökömnek hat alma – mi hatan, beosztottjai, jó kis összeszokott közösség – kevesen voltunk az általa áhított hatalomhoz. Így fogant meg fejében az integráció ötlete.
Képzelt városunkban másik, a mienktől teljesen eltérő szakmai jellegű- műszaki – főiskola is virágzott. Főnököm latba vetve politikai és baráti kapcsolatait megvalósította a nagy álmot: létrehozták a társadalomtudományi intézetet – az integráció első lépéseként –melynek természetesen ő lett az igazgatója. Átköltöztünk az új –régi intézetbe mindannyian – ő külön irodába saját titkárnővel és nagy fizetéssel, tanítási kötelezettség nélkül. Minket, beosztottakat szétszórtak más-más szobákba az ottan i kollégák csendes utálata közben. Mi sem voltunk elég boldogok. Kellett egy kis idő hozzá, hogy eljussunk a közös főnök néma utálatáig.
- Az integráció indulását ünnepségek kísérték. Formailag elköszöntünk régi
tanszékünktől, mert továbbra is visszajártunk ide oktatni /de szobánk már nem volt/ - és engem ért a megtiszteltetés, hogy a főigazgatótól, akiről sok jót nem tudtam volna mondani virágcsokorral elköszönhettem. Ezután következett a második, már komolyabb ünnepség. Rajtunk, egyszerű”mezei” oktatókon kívül megjelentek az egyesítésben jeleskedő magas beosztású városi és megyei vezetők, a két főiskola főigazgatói és funkcionáriusai. Ragyogó fejlődési perspektívát vázoltak elénk. Sikeres közös kutató munkát, a hallgatók mindkét intézmény előadásainak látogathatóságát.
Mi tanárok, tudtuk, hogy ebből semmi nem fog megvalósulni, hiszen erre nem volt igény és szükség sem. Talán csak a koedukáció bővült. Míg a tanítóképzőbe túlnyomó részben lányok,
A műszaki főiskolára zömmel fiúk alkották a hallgatói létszámot. Na persze ők integráció nélkül is megtalálták egymást.
- Ha már ilyen szépen együtt voltunk, a főnökök felhasználták az alkalmat arra, hogy
Megdorgálják azokat a kollégákat, akik - kevés fizetésük miatt – arra vetemedtek, hogy földet béreljenek, zöldséget termeljenek és azt a piacon árulják. Micsoda méltatlan lejáratása ez a főiskolának, ezután szigorúan tilos.
- E magvas tanácskozás hatására írtam metaforikus, ironikus karcolatomat, amit most itt
kedves olvasó, figyelmedbe ajánlok. Az érthetőség kedvéért elárulom, hogy a képzős lányokat mirtuszoknak, a műszakis fiúkat kaktuszoknak neveztem./nem véletlenül! Engem ugyanis tüskésen fogadtak, amikor próbáltam előadást tartani nekik. Jelezték, hogy ne fáradjak, mert
bármit is mondok, ők nem fognak sem figyelni, sem jegyzetelni, ha egyáltalán néha méltóztatnak az órámon unatkozni/.
Íme a karcolatom:
„A Kaktusz- és a Mirtusz-nevelő Vállalat levéltetű nemesítő részlegét demokratikusan integrálták. A nemesítőket összeterelték egy nagy közös laboratóriumba, és közölték velük, hogy ezután egységes levéltetveket kell nemesíteniük mind a kaktuszok, mind a mirtuszok számára. A megyei főnemesítők a nagy ötlettől kifényesedett szemmel összekacsintottak a levéltetvek és a kisnemesítők felett. A hatás hamarosan mutatkozott: a mirtuszok hervadoztak, a kaktuszok pedig feltűzték tüskéikre a levéltetveket.
A Kertészeti Minisztérium munkatársai meglátogatván az újonnan integrált intézményt, örömmel olvasták a tanácsterem falára vetített jelmondatot: „Boszorkányokról pedig – minthogy ilyenek már nincsenek – többé nyilvánosan nem beszélünk!”
Vesztesi elvtárs – a Mirtusznevelő Vállalat főnemesítője így nyilatkozott:
- Minthogy nekem ez az egyesítés semmibe nem került – ezzel egyidejűleg megcsörgette a zsebében az integráció kezdete óta jócskán összegyűlt aprópénzt, - elvárom, hogy három kívánságomat teljesítsétek.
- 1./ Nyomatékosan kérem, hogy az országos bemutatóra állítsátok körbe a nemesített gyémánt-mirtuszokat, és néhány díjnyertes példányt vezessetek elő.
- 2./ Dolgozzatok ki speciális eljárásokat a levéltetvek hasznosítására, különös tekintettel a mirtuszok emelkedett érdeklődésére.
- 3./ Küldjetek hozzánk nagy „iskolateremtő” nemesítő egyéniségeket.
Ellenvetést nem tűrök, de ha mégis megkísérelnétek, vigyázzatok a stílusotokra,, és érveitekre, mert tudva levő, hogy akinek hat alma sok, nincsen annak hatalma sok. Nekem viszont semmi sem drága.
A Kaktusz-nevelő Vállalat főnemesítője, Nyerő elvtárs kiegészítette a magvas biztatást.
Elismerem, hogy a levéltetvek nemesítésében eddig szép eredményeket értetek el.
Így már nincs is más kívánságom, csak az, hogy szabadidőtökben a kaktuszok felett fessétek
„tudomány szürkére” az eget. Ígérem nektek, hogy minél szürkébbre sikeredik a színkeverés,
Annál nagyobb lesz a részemről semmiben kifejezésre nem jutó elismerésetek.
A levéltetveket nemesítő rabszolgák feljajdultak:
- Jaj nekünk! Ennyi elismerés kiérdemlése mellett nem lesz időnk sárgarépát termeszteni,
Pedig már Voltaire is így tanított minket: „Műveljük csak kertjeinket”!
A főemberek azonban hallani sem akartak a sárgarépákról. Nem értették, miért akarnak a nemesítők répát rágcsálni, hisz az a nyulaknak való. Miért nem látják be, hogy a levéltetvek nemesítéséből is el lehet tengődni / legfeljebb felkopik az álluk, ha a fogukat nem használják/.
A nemesítők mindenki kívánságának teljesítését megígérték. Így a több órás tanácskozás után minden maradt a régiben. A kedves tetvek, a tetves kedvek, az integráció és a sárgarépák is. „
Az intézet nem volt hosszú életű. Először az igazgatója hagyta el a süllyedő hajót. Elhagyott intézetében megpályázta a megüresedő főigazgatói állást és elnyerte. A többit pedig elsodorta a történelem vihara. Különváltak és tovább virágzanak a tanszékek új tervekkel, új nemesítőkkel.
|
|
|
- augusztus 21 2013 14:52:18
Kedves Mamuszka!
A munkahelyi életedről már többször olvastam.
"....politikai és baráti kapcsolatait megvalósította a nagy álmot: létrehozták a társadalomtudományi intézetet – az integráció első lépéseként –melynek természetesen ő lett az igazgatója."
Lehet, hogy azokban a régi időkben még meg lehetett könnyen csinálni azt, hogy némi jóbaráti kapcsolatoknak köszönhetően létrehoztak egy új intézetet. Ma már - szerencsére - nem megy az ilyen könnyen, mert ahogy én tudom, a Magyar Akkreditációs Bizottságnak is hozzá kell járulnia ahhoz, hogy valamelyik egyetemen új szakot indítsanak, netán úgy intézetet hozzanak létre, amellett, hogy az egyetemi kar dékánjának és a Rektori Tanácsnak is ehhez hozzá kell járulnia, megvalósítva ehhez a megfelelő feltételeket.
Sajnálatos, hogy régen csak elhatározás kérdése volt, és mindent meg lehetett csinálni.
Nagyon jól, humorosan fogalmaztad meg az akkor írt karcolatodat,, amit eddig még nem olvastam! Gratulálok!
Szeretettel: Zsuzsa
 |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
