Napkorong

Harmincnégy éves férfi ácsorog a hídnál, üres tekintettel bámulja a rendíthetetlen víztömeget. Mögötte nagy ricsajt csapó gyermekcsoport, a mérges gázt kibocsájtó autók sokasága, síneken végighaladó villamosok, s egy közelgő hajó kürtje visszhangzik a távolból. Az arcán látszik hogy valami nincs rendben vele, sápadt az egész férfi, izzad a tenyere, üveges a tekintete, mintha valamilyen szer hatásától volna bódult állapotban. Elnyűtt, koszos ruhát visel, felvetődik bennünk a kérdés, hogy ki lehet ő; talán egy hajléktalan, mivel arcszőrzete is felettébb ápolatlan. A férfi fél óra elteltével sem mozdul, ott ácsorog mozdulatlanul, tekintetét továbbra is a vízre szegezi, merengve, fejében kósza gondolatokkal ellepve várakozik, vár valamit. Senki se tudja, hogy mire várhat, nem kérdezik meg, pedig egy-két ember csak a közeli kávézóig látogatott el a hídon át, s furcsállták a férfi viselkedését több óra elteltével, amikor hazafelé haladtak a már megszokott útvonalon. Megszokott látvány volt egy-egy hajléktalan a környéken; Azt gondolták magukban, hogy egy koldussal van dolguk, aki arra vár, hogy valaki alamizsnát dobjon neki. Néhányukat azért furdalta a kíváncsiság, mivelhogy a férfi testalkatából következtetve, nehezen tudták elképzelni, hogy hajléktalan volna, ami még jobban rácáfolt a dologra, az a kalap, vagy doboz hiánya, ahova a pénzt dobhatták volna. Ám, annyi személyes problémájuk mégiscsak akadt, hogy ne ezen törjék fejüket, így néhány másodpercnyi álmélkodás után tovább álltak hiszen nem az ő dolguk elvégre is, hogy mit csinál ott az a jóember.

Egy nő azonban bátorkodott megkérdezni, hogy miért ácsorog ott órahosszakat, mozdulatlanul. A férfi nem válaszolt, viszont váratlanul át akarta ugrani a híd korlátját, hogy a mélybe vesse magát. A nő azonban egy hirtelen mozdulattal visszarántotta a férfit, aki a lendületes rántástól a földre zuhant és beütötte a fejét. Az ütéstől azonnal eszméletét veszítette, a nő pedig kétségbeesetten kapkodott a telefonja után, hogy mentőt hívjon a sérült férfihoz. A mentők egy szempillantás alatt ott teremtek és a legközelebbi kórházba szállították a férfit. Az ismeretlen nő is vele tartott, a mentősöknek pedig azt füllentette, hogy a férfi jó ismerőse, és gyorsan kellett reagálnia, a legcélravezetőbbnek a visszarántást gondolta, nem számolva azzal az eshetőséggel, hogy a barátja akár meg is sérülhet. A sürgősségire érvén sem tántorított a férfi mellől, megkérte az orvosokat, hogy éjszaka a férfi mellett maradhasson, ugyanis aggódik állapota miatt, és felelősnek érzi magát az esetért. Az orvosok nem tehettek eleget a nő kérésének, bármennyire is szeretett volna barátja mellett maradni. Másnap a nő korán felkelt, hogy a kórházba siessen az eszméletét vesztett férfihoz.

A nő húszas éveinek a végét tapossa, arcvonásai lágyak, tekintete derűs, szemeinek ragyogása életvidámságra utal. Hosszú, dús aranybarna haja magában rejti mindazt a női szépséget, s természetességet, amely még csodálatosabbá teszi kedélyes megjelenését. Túl gyorsan ért a kórházba, így várnia kellett a beteglátogatásra. Reggel kilenc órától engedték csak a betegekhez látogatóikat. Negyed óra várakozás után bemehetett a férfihoz. Egy percet sem várakozott, rögvest szaladt a harmadik emelet 227. szobájába. A férfi szerencsére már magánál volt, de amint megpillantotta a nőt, elkezdett szörnyen ordítozni, hogy vigyék innen. Bestiának nevezte, átkozott fajzatnak, s mindaddig nem nyugodott meg, amíg a nő el nem hagyta a betegszobát. A nő értetlenül állt a folyóson, azt éppen nem gondolta, hogy örömódát fog zengeni a férfi róla, de attól függetlenül megmentette az életét, és nem ezt érdemelné. Az ápolók megpróbálták vigasztalni és nyugtatni a nőt, aki ledermedve állt. Utalgattak arra, hogy a férfit sokkhatás érte, és az sem kizárt hogy enyhe agyrázkódása van, ami könnyedén kiválthatja ezt az agresszív magatartást. A nő újbóli próbálkozásakor már nem saját maga ment be a szobába, hanem egy nővért kért meg, hogy vigyen be egy levelet, de ne árulja el, hogy kitől kapta. A férfi első pillantásra tudta, hogy a nőtől kapta a levelet, így szó nélkül összegyűrte és a kukába hajította. A nővér kíváncsi volt, hogy mi lehet a levélben, ezért este a szemetes kiürítésekor előkaparta a levelet, hogy elolvashassa.

A levél tartalma:
„Uram, igazán nem értem viselkedését, és legfőképpen ellenszenves magatartását velem szemben. Én csak kíváncsiságomból fakadóan szerettem volna megtudni, hogy miért ácsorog ott a hídon, erre ön ugrani készül. Komolyan nem értem, hogy mire vélhetem viselkedését, de szerintem ha a helyemben lett volna, ön sem hagyta volna hogy a mélybe vessem magam. Tudom jól, hogy nem a legmegfelelőbb képen jártam el, amikor erőszakosan visszarántottam – bevallom, nem így terveztem, sőt, nem is volt időm, hogy tervezzek. Sajnálom, ha kellemetlenségeket okoztam önnek, de személyesen szerettem volna erről beszélni erről, s egyúttal bocsánatot is kérni a történtekért.
Ám, most úgy gondolom, hogy ön is tartozik nekem egy bocsánatkéréssel, mert nem tűröm meg ezt a hangnemet és magatartást, amit felém tanúsított a minap. Akárhogy is nézzük, megmentettem az életét, ha hagyom hogy leugorjon a hídról a jéghideg vízbe, minden bizonnyal életét veszti. Nem kérem, hogy epekedjen utánam, azt sem, hogy megköszönje, de azt elvártam volna magától, hogy beszélhessünk pár szót. Ezért is írom ezt a levelet, hogy le tudjunk ülni egy kávé mellett pár nap, vagy akár hetek múlva, és megbeszéljük a történteket. Ha úgy gondolja, hogy nem szeretne velem találkozni, akkor is hívjon fel kérem, mondja meg, többé nem zavarom.

Üdvözlettel,
Jane

U.i. A telefonszámom: 08-788-9247 ”

A nővérke döbbenten olvasta a levélben írottakat, és egyből egy ötlet pattant ki a fejéből. Látta, hogy a férfinek tetszik, mert nagyon kedvesen beszél mindig hozzá, szeret fecsegni az ápolónővel, ezért úgy gondolta, hogy egy kisebb csavart visz a férfi és a nő életébe. Másnap reggel felhívta a nőt, elmondta neki, hogy olvasta a levelet és kitalált egy agyafúrt tervet. Azt ötlötte ki, hogy ő sajátjaként adja oda Jane telefonszámát Leonardnak, és Jane-nek el kellene játszania egy ideig Margaret szerepét, majd egy személyes találkozón kiderül, hogy mit szól a dologhoz a megmentett férfi. Jane először a száját húzta, majd átvillant a fejében egy gondolat, hogy ha a férfi ilyen gyerekesen viselkedett, ideje volna megtréfálni egy kicsit. Beleegyezett, és megkérte Margaretet, hogy vegyék fel a kapcsolatot, meséljen Leonardról, és arról, amit megtudott róla – hiszen neki elmesélte, hogy miért akart öngyilkos lenni. Margaret eleget tett Jane kérésének, mindent elmesélt, amit megtudott a férfiról.

Leonard különleges férfi, titokzatos, mérsékelt, nagyon búskomor természetű.
A mélypont akkor következett be az életében, amikor elbocsájtották attól a cégtől, amit ő segített sikerre vinni – hosszú évek fáradalmas és kitartó munkáját egy érdekbeli ellentét szétrombolta, ezért őt jobbnak látták eltávolítani a cégtől, helyére egy tapasztalatlan, megfontolatlan, fiatal férfiút választottak. Könnyek közepette mesélte, hogy mennyire nehéz volt megemésztenie a kirúgását, és mennyire összetört benne minden. A vágyai, az álmai, egyik percről a másikra széthullottak, semmissé váltak. Margaret hozzátette, hogy nehéz volt kibírnia elérzékenyülés nélkül, néha úgy érezte, hogy ő maga is rögvest sírva fakad, ezért erőt vett magán, és elsietett – arra hivatkozott, hogy még sok másik beteg is várja. Leonard a kirúgását követő hónapokban úgy érezte, hogy nem találja régi önmagát, nem tudott mit kezdeni az életével, mintha kiszakítottak volna egy részt belőle. Kétségbeesésében alkoholhoz nyúlt, nem tudott leállni, egyre csak rosszabbodott a helyzete, míg el nem jutott arra a pontra, hogy már teljesen levetkőzte régi önmagát. Úgy kezdett el viselkedni, mint akinek elment a józan esze, esténként sűrűn látogatta a kocsmákat, nem törődött barátai véleményével, ami viszont még rosszabb, felesége törődése sem érintette meg, ezért a nő elvállt tőle. A fokozatos ivás vége az lett, hogy önbecsülését elveszítve, az alkohol rabjává vált, és többször is az utcán aludt magatehetetlen állapotban. Egy nap viszont úgy gondolta, hogy jobb lesz számára, ha eldobja az életét, és így döntött a hídról való leugrás mellett.

Jane ezeket hallva teljesen meghatódott, egyre jobban foglalkoztatta a férfi sorsa – főleg, hogy felelősnek érezte magát azért, mert megmentette a férfit, és félt attól, hogy a kórházból kikerülve ismét hasonló dolgokkal fog próbálkozni. Jane most már nem csak megviccelni akarta a férfit, hanem ténylegesen megismerni, mert teljesen felkeltette az érdeklődését. Két nappal később Leonardot kiengedték a kórházból, Margaret a megbeszéltek szerint sajátjaként adta oda Jane telefonszámát, és megígértette a férfival, hogy esténként felhívja és beszélget vele. Leonard hazatért, és minden este felhívta ahogy azt Margaretnek tett ígéretében meghagyta. Minden pont úgy történt, ahogy Margaret és Jane megbeszélték. Jane sosem volt tolakodó, nem akarta túl hamar a találkozót, nehogy valami rosszul süljön el. Leonard napról napra nyitottabb lett, mindig több és több apróságot mesélt el az életéből. Jane is megnyílt a férfi előtt, nehogy túlságosan feltűnő legyen kíváncsisága. Leonardnak fel sem tűnt a trükkös váltás, ennélfogva természetesen, és lelkesen beszélt életéről, a történtekről, s arról, hogy szeretne új életet kezdeni, mert az ismeretlen nő egy új esélyt adott neki. Jane-t eltöltötte a boldogság, már-már olyannyira, hogy találkozót akart felajánlani a férfinak, de úgy gondolta, hogy még korai volna, nemhogy valamit elhamarkodik és vége szakad mindennek. Egy valamit azonban ő sem sejtett, Leonardnak tervei voltak, amit egyelőre senkivel sem akart megosztani. Úgy gondolta, hogy ideje volna a régi életét hátrahagynia, és belevágni valami újba, valami teljesen másba, ahol nem a kézzelfogható dolgok számítanak, hanem az emberi kapcsolatok, a törődés, és a szeretet. Meglátta ebben a nőben az újrakezdés reményét, ez az újrakezdés nem csak a magánéletében való újrakezdés kulcsát jelentette, hanem más értelmet adna egész életének. Azokban a hetekben, amíg telefonon beszélgettek, ráébredt sok olyan dologra, ami felett elsiklott az elmúlt jó néhány évben. Elfelejtette mi mennyit ér az életében, elhanyagolta a fontos dolgokat, elmulasztott megannyi örömöt, ami miatt értelmetlennek érezte létezését, ez vezetett az öngyilkossági kísérlethez. Most viszont, bánkódás helyett újra érezte az élet ízét, minden egyes nap úgy kelt fel, hogy hálát adott a sorsnak, hogy a nő megmentette az életét. Rettenetesen kegyetlenül és modortalanul viselkedett vele, megbánta tettét, és szeretett volna bocsánatot kérni, de nem akárhogy, különleges bocsánatkérésre szánta rá magát.

Nem is hezitált sokáig, másnap, amint kipattant ágyából, felhívta Margaretet, és elújságolta neki, hogy találkozni szeretne a nővel, aki megmentette, és hogy jó volna, ha meg tudná szerezni a telefonszámát. Arra gondolt, hogy az ügyeleten talán regisztrálták a nő adatait, és esetleg meghagyta a telefonszámát is. Jane kicsit megtorpant a dolgok hallatán, és gondolkodóba eset, hogy vajon mit akarhat tőle most a férfi, mikor ő végig azt hitte, hogy nem szívleli, mivel megmentette. Leonard elmondta Margaretnek, hogy radikálisan megváltozott a gondolkodása, amióta az ismeretlen nő megmentette az életét, és szeretne köszönetet mondani neki. Jane meglepődött, először érezte azt, hogy valamit most már muszáj lesz lépnie, de bevallani, hogy kicsoda mégse szerette volna, úgy érezte ha felfedni igazi valóját az elidegeníti a férfit, vagy viszályt kelt közöttük. Helyette egy furfangos megoldást javasolt, megegyezett Leonarddal, hogy ha elmennek egy személyes találkozóra, akkor ott átadja a nő telefonszámát. Leonard feltételek nélkül beleegyezett. Szombat délutánra beszélték meg a találkozót, Párizs szívében, a Saint-Germain boulevard egyik kávézójában, a Prix de Flore-ban.

A férfi már elég rég randizott nővel, az elmúlt évei csak úgy elszálltak a feje fölött, ápolatlan külsejét gyorsan rendbe kellett szedje, és mivel még csak szerda volt, elment egy közeli ruhásboltba, hogy feltöltse ruhatárát néhány új darabbal. A nő is izgatottan várta a történéseket, egész nap csak azon járt az esze, hogy miként fog reagálni Leonard, egy kicsit talán meg is volt szeppenve, nehogy balul süljön el a turpissága. Úgy viselkedtek mind a ketten, mint a kamaszok első randijuk előtt.

Elérkezett a nagy nap, délután négy órára volt megbeszélve a találka. Leonard elegáns, szürke öltönyt vett föl, alá egy fehér inget, a nyakkendője pedig fekete volt. Megborotválkozott, és megigazítatta haját a kedvenc fodrásznőjénél Florencenél, akit már legalább egy éve nem látott. Jane egy fiatalos fehér szoknyát vett föl, felülre egy lenge sárga fölsőt és egy divatos szürke kardigánt. Gyönyörű szép késő őszi nap volt, a fénysugarak csak úgy cikáztak az öreg Szajna vízén. A kávézó nem volt túl messze attól a hídtól, ahol a nő megmentette Leonardot. Leonard érkezett hamarabb a megbeszélt helyre, így néhány percet várakozott a kávézó sarkán. Jane a semmiből bukkant elő, bekötött hajjal, sállal a nyakában, elegánsan lépkedve Leonard felé. Leonard alig hitt a szemének, nem tudta eldönteni, hogy ez most a sors furcsa játéka, vagy puszta véletlen. Nem kellett túl sokat várnia, néhány pillanat múlva a nő ott állt vele szemtől szembe. Jane és Leonard feszülten nézték egymást, egy szót sem szóltak egymáshoz, mígnem Leonard megszólalt: „Jane, Ön hogy kerül ide?” Jane remegő hangon annyit mondott: „Elmondok mindent, ha most végre hajlandó végighallgatni engem.”
Leonard alig hitt a fülének, úgy állt ott, mint egy halálraítélt, aki először hallja a bírói döntést. Helyet foglaltak az asztalnál, mélyen egymás szemébe néztek, néhány perc úgy telt el, hogy egyikük sem szólalt meg, csak megrendelték a kávéjukat. A semmiből megszólalt Jane, nagy levegőt vett és mindent bevallott. Hosszasan mesélte a történetet, hogy ez az egész találkozó nem jöhetett volna létre Margaret nélkül, mivel ő nem kényszerítette volna Leonardot arra, hogy beszéljen vele. Leonard olyan boldogságot érzett a nő szavai hallatán, amit már nagyon rég nem érzett, talán gyerekkorában, amikor a szüleitől megkapta áhított lovát. Teljesen kicserélődött, úgy érezte, hogy megtalálta élete párját, de még várnia kell, mivel a nőt nem akarja hirtelen lerohanni. Jane meglepődött a férfi fogadtatásán, felettébb kedves volt, a korábbi magatartásához képest. Nagyon jól érezték magukat, a kávézás után elmentek sétálni a Szajna-partra. Estébe nyúló sétálás és beszélgetés lett az első találkozó eredménye.

Leonard egy kis időre elhessegette a nagy gondolatát, mivel a helyzet megváltozott, fordult a kocka, de ez csak megkönnyítette helyzetét, ennek igazán tudott örülni. Heteken keresztül találkoztak, Leonardnak új állása lett közben. Egy helyi ügynökség alkalmazta, ismerték a céget, ahol azelőtt dolgozott, és hallottak mindazokról az elért sikerekről, amit a férfi ért el a cégnek. Visszakanyarodott régi önmagához, de élete mégis egy száznyolcvan fokos fordulatot vett. Úgy élte a mindennapjait, ahogy korábban sohasem. Azok az idők sem voltak olyan pompásak számára, amikor a nagy sikereket aratta, mint a mostani apró, egyszerű sikerek, amihez meg sem kell erőltesse magát. Minden nap, amikor felkel, egy pillanatra elgondolkodik magában, hogy mindezt elveszítette volna a nő nélkül, ez a nő megmentette az életét, és nem mellesleg gyönyörű is. Néhány hónap úgy telt el, hogy találkozgattak, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Egy sziporkázó márciusi napon viszont megtört a jég, a férfi megvalósította régóta dédelgetett tervét. Szokásos kávéjukat itták a kedvenc kávézójukban, ahol először találkoztak. Elsétáltak a Sully hídig, ahhoz a hídhoz, ahol Leonard a mélybe akarta vetni magát és ahol a nő szerencsésen megmentette. Leonard szorosan megölelte Jane-t, megcsókolta, és a fülébe súgta: „Nem tudnék már többé nélküled élni, szeretném ha összekötnénk életünket. Légy a feleségem!” – ezután letérdelt elé, és megkérte a kezét. A nő mosolyogva mondta ki a boldogító igent – bár megjegyezte, hogy őrült egy fickó, hogy ilyen módon kéri meg a kezét. A választás azonban jobb helyre nem is eshetett volna.

Jane mindig is különleges férfinak tartotta Leonardot, amikor ott állt egyedül, a hídnál, többet látott benne mint egy egyszerű ember, nem egy ápolatlan koldust látott, se a koszos ruháit; amikor a szemébe nézett, egy kétségbeesett férfit látott, akinek igenis van mit veszítenie és megérezte, hogy segítségre szorul. Az önzetlen segítsége ennek ellenére többnek bizonyult, a saját boldogságának megtalálását is jelentette.