Napkorong

Simon Roland

A város és az erdő

Az erdő körülölelte a várost, amely folyamatosan burjánzott, azonban a polgárok az ismeretlen miatti félelmükben inkább felfelé, a felhőromok irányába terjeszkedtek. Gigászi felhőkarcolók küzdöttek a szélsőségek elemekkel és a fizikai törvényeivel, hogy kitöltsék, legyőzzék, meghódítsák az időt és a teret. A békességben élő emberek a rohamosan fejlődő átalakuló technológiára építették mindennapjaikat. Szédületes építészeti stílusok és biztonságos járművek versengtek egymással. Az autók formáját, nagyságát nem korlátozták olyan szigorúan, mint a kocsik sebességét. Senki nem száguldozhatott, még az acéltornyokat összekötő hídon sem. A betegségek, járványok, véres csaták csak a múzeumban léteztek. Az előadó projektoron mutatta be a szörnyülködő látogatóknak a múlt eme borzalmas szeletét. Elektronikus reklámtáblák népszerűsítették a tömegközlekedési járműveket. A hídon utazók gyönyörű kilátásban részesültek, különösen napfelkeltekor. Egy betonfallal kísért bicikli utat is készítettek a harcias, néha erőszakos mozogj többet aktivisták nyomására. Az éjféli sötétségből a zöld lombvonulat mögötti hegycsoda lassan kirajzolódott a szemük láttára. Csak az átjáróról lehetett látni ezt a gyönyörű pillanatot. Senki nem tudta volna megmondani, hogy ki alapította a települést, és hogy ki vagy mi rejtőzik az erdőben. Legendák születtek, amelyek megtöltötték az irodalmi műveket. Egy régi írásos dokumentumot őrzött a hivatal múzeuma, amely szerint több, mint 100 évvel ezelőtt egy jelentős létszámú expedíció indult útnak, hogy felfedezze az ismeretlent, azóta sem hallottak a bátor emberekről. Az elfogadott nézet szerint eltévedtek a rengetegben és mind odavesztek a betegségben vagy csapdába estek és vérengző ragadozók zsákmányává váltak. Tudományos értekezleteket rendeztek minden évben a kupolateremben, hogy a tudósok eszmét cseréljenek erről a régi esetről. A kapitánynak meg volt a saját teóriája a díjakat hajkurászó és tudományos folyóiratba irkáló vaskalapos szobatudósokkal szemben - A felfedezők bejárták a vadont, megismerték, megszerették a természetet, új törzset alapítottak, amely nem próbálja legyőzni a természetet, hanem együtt él azzal. A leszármazottak sátrakban, kezdetleges faházakban hajtják álomra fejüket, az összetartó családok vadászatból, halászatból élnek, tudatos munkamegosztással, a munkát nem gépekkel végeztetik, hanem a saját kezükkel, ők egy másik életforma szerint élnek – a hangja visszhangzott, betöltötte a hatalmas termet. A hírnevet szerzett öreg professzorok hangos hurrogással adtak helyet nemtetszésüknek – Értelmetlen sületlenség, mind meghaltak – kiabálták dühösen. Úgy dobáltak a pulpitusról levonuló férfi felé a durva szavakat, mint a matrózok a rossz hírű kocsmában a kihegyezett késeket. A kapitány csalódott volt, nem tudott aludni. Elment a botanikus univerzumba, egyetlen üvegházban megtalálható volt az összes virágfajta. Ide járt gondolkodni, ihletet szerezni a miriád illat házában. Az előbbi botrányos jelenet évről évre ismétlődött – Bizonyítékot kell szereznem – Úgy érezte, hogy az első kézből szerezett tapasztalat mélyebb tudást ad. Összeállított egy 15 fős technikusokból, vadászokból, tudósokból, régészekből, antropológusokból álló csapatot és gyalog elindultak az ismeretlen felé. Napok teltek el, aztán hetek, hónapok. Az erdő végeláthatatlan és időtlen dzsungelnek tűnt. A fák és a faágak úgy burjánoztak, mint a felhőkarcolók a városban. A felderítők vadászai kihaltnak hitt veszélyes állatokat terítettek le. A hordát csak a puskások tudták megállítani. A vadakból lettek az esték ízletes vacsorái. A táborozók tüzet csiszoltak és megsütötték az elejtett vadállatokat.
Éjszaka sátrakban pihentek. Két őr vigyázott az alvókra és az értékeikre. A vezető éjszakáig elméleteket gyártott és megpróbálta elképzelni az új település lakóit és életvitelét – Milyen ruhát hordanak, hogyan gondolkodnak a világról? Ki tudja, a két település talán még tanulhat egymástól - Ki tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el. A kapitány és a csapata legnagyobb meglepetésére fejlett civilizációra bukkant. Először a mesterséges fényekkel találkoztak, amely előfutárai voltak a közelben létező civilizációnak. A kék égre felkúszó tornyok ablakai parázslóan izzottak. A napfény elveszetten tükröződött ide-oda az üvegtornyok között a végtelenségig. Az utcák nyüzsögtek, lélegeztek – Eltévedtünk és visszaértünk a városunkba – mondta csalódottan az expedíció vezetője, majd a földre rogyott. Az előbbi állítással a többiek is egyetértettek, de amikor a várost közelebbről is szemügyre vették, rájöttek hogy ez nem az ő otthonuk, (sehol nem találták a múzeumot, a kupolatermet, a tanácstermet, a botanikus kertet, idegen arcok köszöntötték őket) hanem a száz évvel ezelőtti elvándorolt polgárok leszármazottainak városa.