Napkorong

Némaság, magány...

Ha egyszer leülsz, és visszanézel, vajon lesz e benned bátorság, hogy észrevedd, hol, mit hibáztál, vagy csak másokat gyűlölve fogod folytatni az életed? Ezen tűnődtem el, egy nap. Sötét volt. Nem tudom, hogy körülöttem is sötét volt-e, vagy csak bennem nem talált határokat a sötétségnek az a sűrű, képlékeny masszája, mely már-már fojtogatóan nyomasztó tud lenni.

Kinek kell hazudnom, önmagamon kívül, amikor úgy élem az életem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, miközben az üresség lassan eláraszt, és a napok céltalanul, vég nélkül folynak egybe. Eleinte persze könnyebb volt mindenki másra haragudni, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy már senkit sem okolok, csak önmagamat, amiért képes voltam vakon botorkálva járni, eltűrve, hogy szándékos világtalanságom okozzon egyre nagyobb és egyre nehezebben gyógyuló sebeket.

Amikor elfelejted, hogy teljes értékű embernek születtél, és hagyod, hogy akinek éppen rossz napja van, rajtad vezesse le azt a feszültséget, ami téged is majd szét feszít. Elhiszed, mert meggyőzöd magad, hogy ennyi vagy csak, ennyit érdemelsz. Mert Te nem vagy képes hangot emelni önmagadért, csak tűröd a záporozó jeges szavak kéklő nyomait tested minden porcikáján, és hagyod hogy soha be nem forró lyukakat üssenek a lelkeden. Hagyod, úgy érzed, csak ennyit érsz, vagy ennyit se.

Hogy mekkora pofon kell, hogy felébredj, nem tudod. Nem is sejted, hogy milyen csapás kell, hogy ráébredj, hogy senkinek nem vagy a lábtörlője, a boxzsákja, csak önmagad az, aki bármit számonkérhet.

Voltak e jelek? Minden az lehetett. A végtelen csendbe nyúló esték, amikor a meleg radiátor mellett is a hideg rázott, amikor a másik ölelő melege hiányzott, és nem volt sehol, mert mindenre vágyott, csak arra nem, hogy veled megossza a szeretet enyhességét. Azt a mindent feloldó könnyű lebegést, amit a másik emberbe vetett mélységes bizalom adhat csak.
Elveszett, eltűnt, és nem tudom hol keressem. Elindulnék vissza az úton, hátha ott hever valahol, eltaposottan, másoknak értéktelenül, hiszen csak nekem fontos. Nekem minden. Nekem az élet. Értelem. Jövő.

De nincs már. Hiába keresném. Olvadó hópehelyként illant el, párát sem hagyva maga után.
Néha még elindul a kezem. Néha még keresi a meghitt mozdulatot.
De levegőt markol csak. Arcok, szemek, tekintetek kerülik egymást, félve, hogy olyanról kell számot adjanak, amelynek a létezése is csak álom volt.