|
 Vendég: 6
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_Távol egymástól
Mára már nem hagyja nyitva este és reggel a szoba ajtaját, csak amíg kiszellőztet. Eleinte nyitva hagyta, hogy amikor elhalad előtte, be-benézhessen, nem látja-e ott a lányát, ahogy ül az ágyán és laptopján zenét hallgat, vagy német jegyzeteiből tanulgatja a nyelvet.
Néha elszomorodik, szíve összeszorul, de könnyeit nem látják. Csak amikor senki sincs a közelében, akkor sírdogál hangtalanul, próbálva könnyeit befelé nyelni, de előfordul, hogy kitör belőle a zokogás.
Nyugtatgatja magát, hogy hozzá kell szokni. Hozzászokni ahhoz, hogy árva lett a ház, ki tudja, mennyi időre? Már két Karácsony is úgy telt el, hogy fiatalabbik lányuk nem ünnepelhetett együtt velük. Már kétszer 4 hónapig nem látták egymást. Nehéz szívvel búcsúztatták az elutazásakor és repeső szívvel várták haza az eltelt hónapok után. Más jeles alkalmakkor sem ölelkeztek össze olyan bensőségesen, mint az elváláskor, és amikor lányukat újra itthon üdvözölhették.
Több mint egy hónapja,, hogy sokkal hosszabb útra indult, mint eddig. Mint a legtöbb fiatal, akinek hazájában nem sikerül munkát és biztos megélhetést találnia, most Ő is azok útjára lépett.
Anyja és apja is szomorú szívvel vették tudomásul, hogy jó ideig biztosan nem fogják látni, legfeljebb csak fényképeken. Nem ment a világ végére, hiszen többen még messzebbre kerültek otthonuktól és hagyták ott szüleiket, de mégis nagyon nehezen nyugodtak bele, hogy lányuk – csak az Isten tudja meddig –, ezután folyamatosan külföldön dolgozik majd. Igaz, hogyha telefonon hívja őket, olyan a hangja, mintha karnyújtásnyira lennének tőle, de elérni, kezét megfogni, rámosolyogni csak gondolatban tudnak.
Kiutazásakor barátja várta, így szerencsére nem érezhette egyedül magát az ismeretlen környezetben, s néhány nap múltán sikerült is munkába állnia. Ezt telefonon közölte is anyjával és apjával, akik örültek, és eszükbe jutottak azok az örömteli bejelentések, amikor még idehaza sikerült egy-egy munkahelyi pályázat elnyerése.
Már jó néhány évvel ezelőtt is sok volt a jelentkező egy állásra, de lányuk rátermettsége, kedvessége mindig meghozta a várt eredményt.
Aztán jött a gazdasági válság. A munkahelyeken elkezdődtek a leépítések, s hiába volt jó munkahelye és olyan munkaköre, amit szeretett, neki is felmondtak. A főnök úgy gondolta, a fiatalok jobban, könnyebben tudnak munkát találni, mint az idősebbek. De sajnos, nem így lett.
Anyja szomorúan számolgatja a napokat, a heteket, s most már belátja, hiába hagyja nyitva az ajtót, úgysem fogja előbb látni. Idősebbik lánya szerencsére itthon dolgozik, s vele gyakran találkozik. De mégis, olyan nehéz elviselni, hogy az egyik itt, a másik ott. Fél attól, hogy kint marad végleg, ahogy sokan más ismerőseinek gyermekei is. Vannak, akik már letelepedtek különböző országokban, már családjuk is van, és legfeljebb csak látogatóba jönnek haza Magyarországra.
S így öregszenek meg a szülők, akik csak igen ritkán találkoznak felnőtt gyermekeikkel, s ha bajba kerülnek, nem lesz, aki segítségükre legyen. Miközben idehaza törvényszerűen elvárják, hogy a gyermek tartsa el szüleit. Miközben más országokból érkeznek ide munkavállalók, a magyar szülők gyermekei külhonban dolgoznak és próbálnak segíteni magukon.
Ezeken gondolkodik el gyakran, amikor éppen nem a munka köti le a figyelmét. Mert, ahogy a hétköznapjait, úgy nagyon sokszor a hétvégéket is munkával töltik férjével együtt. Szerencsére, már mindketten nyugdíjasok, és csak az itthon végzendő munkára kell figyelniük.
Most nyár van, érik a meggy, cseresznye, majd a sárgabarack is hamarosan. És a konyhakertben a sok zöldségféle. De külföldön dolgozó lányának nem tud belőle küldeni. Sokba kerülne a postaköltség. Már nagyon várja a nyár végét, hogy „kislányukat” újra a szívükre ölelhessék.
|
|
|
- november 04 2013 19:19:06
Sajnos a fiatalok (aki teheti) már a világ minden táján próbálnak munkát szerezni. Tetszett az írásod!
Szeretettel:Marcsi  |
- november 04 2013 22:59:50
Kedves Zsuzsanna!
Nagyon megérintett az írásod.Talán azért, mert e gy e t l e n gyermekem is
több ezer km-re keresi a kenyerét.Talán karácsonykor fogom magamhoz ölelni és bizony jó pár hónapja nem láttam.
Szeretettel gondolok minden idősödő sorstársamra!
esprit |
- november 10 2013 08:27:07
Kedves Marcsi! Köszönöm szépen hozzászólásodat. Sajnos, sok szülő ugyanabban a helyzetben van, mint én.
Kedves Esprit! Igen sajnálatos, hogy sokunk gyermeke nem talál idehaza állandó, jól fizető munkát, s igen sokszor nekünk, szülőknek kell (kellett) besegítenünk Nekik.
Ez a történet nyár elején íródott, Niki lányom április közepén ment ki Németországba. Augusztus végén (1 napig) láttam Őt és barátját itthon, aztán mentek vissza.
Talán mi is Karácsonykor láthatjuk lányunkat viszont, remélhetőleg nem csak 1 napra!
Mivel ugyanabban a "cipőben" járunk, jobban meg tudjuk érteni egymást.
Köszönöm kedves szavaidat!
Szeretettel üdvözöllek benneteket: Zsuzsa
|
- november 10 2013 13:43:00
Közel érzem magamhoz az írásod kedves Zsuzsa. Szomorú valóság egyre több családnál. Nem maradnak csak jeles napok hogy együtt lehessen a család, egy rövid időre. Ilyenkor előjönnek a gyermeki vágyak, hogy meg kellene állítani az időt, de tudjuk nem lehet. Azzal vigasztaljuk magunkat, "legalább boldogulni tudnak". Mért nem itthon? Tetszik a novellád.
Szeretettel:Gizi |
- november 11 2013 15:08:31
Kedves Zsuzsa!
Értem a versed és értem a szomorúságotokat. Ez már így lesz mindig, a szülő nem tarthatja maga mellett a gyerekeit. Ezt muszáj belátni. Irigylésre méltó jó kapcsolat van közöttetek, de én azt hiszem, ennyire ezt CSAK a szülő érzi.
Küldtem Neked egy komoly anyagot, ha nem érdekel, írd meg, mert több folytatása lesz. Ma már felteszi Józsi is.
Békés megnyugvást kívánok szeretettel: Viola  |
- november 19 2013 08:09:17
Kedves Gizike!
Igazad van, azzal kell magunkat vigasztalni, hogy valahogy, valahol legalább boldogulni tudnak gyermekeink. Ha itt, hazánkban nem sikerül, akkor valahol másutt. Sokan vannak, akik Amerikában, Írországban, Németországban, Angliában próbálják megtalálni számításukat. Sokan közülük családot alapítottak már, és csak látogatóba jönnek haza szüleikhez, amíg még lesz kikhez hazajönniük. De vajon, meddig? A távollét biztosan sokkal nehezebb azoknak, akik "az állomáson maradnak". Nekünk, szülőknek!
Kedves Viola!
Egyetértek Veled is, hiszen természetes, hogy gyermekeinket nem tarthatjuk magunk mellett. Kirepülnek a "fészekből" előbb, vagy utóbb. Vagy elköltöznek más faluba, más városba, esetleg más országba, ahol éppen megtalálják a boldogságukat. Igen, szerencsére egyik gyermekünkkel sincs rossz kapcsolatunk. De az biztosan igaz, hogy a szülő jobban kötődik a gyermekéhez, és annak a hiánya, távolléte sokkal fájóbb tud lenni, mint a gyermekeknek, akik itt hagytak bennünket rövidebb vagy hosszabb időre.
Olvasom, hogy küldtél egy komoly anyagot. Láttam is a levelezésem között, de, sajnos nem volt mellékelve semmi olvasható! Kérlek, próbáld meg elküldeni mégegyszer!
Szeretettel: Zsuzsa
|
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
