Napkorong

igaz történet napjainkból

Városi kórház, sebészeti ambulancia a helyszín. Mamának szüksége van sürgős orvosi segítségre. A baleset kezelésére – feltehetően – sokat kell várni, ezért telefonon felhívjuk a recepciót. Kedves hölgy veszi a jelentkezést, megérti, hogy mama életkorára és gyengeségére való tekintettel nem tud órákig várni a vizsgálatra és az ellátásra. Javasolja, hogy a déli órákban menjünk be, akkorra lemegy a tömeg . A tanácsot megfogadjuk: délben megérkezünk, a recepciós hölgynek bemutatkozunk, készségesen segít: az adatokat felírja egy papírlapra és beviszi az egyes számú rendelőbe, ahol külön kéri, hogy mamát ne várakoztassák soká.
A folyosó és a váró még nagyon tele van kezelésre váró betegekkel. Két helyen fogadnak betegeket, bár négy terem áll rendelkezésre, nincs elég orvos. Közben ágyastól letolnak a kórteremből is kezelésre szorulókat, sorra is kerülnek, de még órákig maradnak a folyosón, mert nincs személyzet, aki felvigye őket a kórterembe.
Telnek az órák, mamát nem szólítják. Két óra múlva elvánszorgunk az illemhelyre, de zárva van – rongálás miatt. A recepciós hölgy csodálkozik:
- Még nem hívták önöket?
- - Sajnos, nem, pedig mama már nagyon rosszul érzi magát, - sírni kezd.
- Szólok újra – ajánlja a recepciós hölgy – és bemegy az 1. rendelőbe, de az addig ott rendelő orvos asszisztensével együtt hamarosan távozik.
A 4. számú rendelőből átjön egy fiatal – divatosan kopasz - orvos, és folytatják a rendelést. Mamát most sem hívják. Már közel vagyunk az elhatározáshoz, hogy kezelés nélkül megyünk haza, lesz, ami lesz. Ekkor - mintha csoda történne – hasonló nevet hallunk, mint mamáé. Csak nem hívnak minket? Hihetetlen! Az is. Nem minket szólítottak, bár ekkor már három óra van – egy másik hölgy beteg is jön a rendelő ajtajához. Őt hívták, és nem is engedi lebeszélni magát mama kedvéért, aki már pityereg. Reklamálásunkra a kopasz orvos beengedi mamát és kijelenti, hogy mi nem is vagyunk előjegyezve, nincs nyoma jelenlétünknek, nem állt szándékukban minket behívni a rendelés ideje alatt egyáltalán. Hát, ez elképesztő!
Mama mégis bent maradhat és hajlandó az orvos megvizsgálni, megjegyezve:
- Ha már egyszer itt vagyok, megnézem, feküdjön fel az asztalra.
Megtörténik. Mama próbálja előadni panaszát, felsorolja egyéb betegségeit, melyek összefügghetnek jelenlegi bajával. A doktor nem figyel, nem reagál az elhangzottakra. Közben a hátul
átjárható másik rendelőből két másik fiatal kopasz orvos jön be, két fiatal asszisztensével és előadnak egy nevetséges, de bosszantó esetet egyik kollégáról, aki eltörte a kezét, be kellene gipszelni. Mama restelli magát, mert félig pucéran fekszik ez idő alatt az asztalon. Aggódva kérdezi, kell-e műteni őt a közeli jövőben. A doktor válasza tömören ennyi.
- azt én nem tudom. /akkor ki tudja? /
Mama a fájdalmas vizsgálat után kap receptet, javaslatot egy másik osztályon vizsgálatra – ahonnan már jött, és mehetünk haza.
Ilyen manapság a gyógyítás, ha a betegnek nincs kapcsolata és hálapénze előre adagolva.

Hozzászólások

gyongyszem555 - április 08 2014 02:11:47
Drága Mamuszka!

Sajnos, tudom, hogy miről beszélsz. Anyukám ápolásából kifolyólag megtapasztaltam az egészségügy eme dicsőséges eseményeit. Anyukám elesett otthon - talán már ez a harmadik alkalom volt - beutalta a körzeti orvos a SÜRGŐSSÉGI BALESETI Ambulanciára, azt eldöntendően, hogy van -e törés, mert arra gyanakodott. A mentő beszállította úgy dél körül és hajnali háromkor már sorra is került. Amikor végre Ő következett volna, belibbent egy fegyveres Büntetésvégrehajtási egyenruhás tiszthelyettes rabokat kisérve - mert megvágták picit az ujjaikat - és benyomultak a rendelőbe előnyt élvezve a sok sírdogáló idős ember előtt. Nekik sürgős volt, mert nem értek rá várakozni a tudom is én hány év letöltendő börtönbüntetésük közepette. Nonszensz. Hiába lett volna hálapénz, mert a rend az rend, és annak úgy kellett történnie, ahogy...

Szeretettel olvastalak, sajnos közvetve tudom, hogy miről beszélsz.

Ölellek: Évi

mamuszka - április 09 2014 14:41:29
Drága Évi

Megértem, hogy ismered a rémes történetet, láthatóan ez eléggé általános. Miért megy el orvosnak, aki utálja a betegeket és a munkáját?

Veletek is megtörtént, sokan hasonló élményről számolnak be.

Hova lett a hippokrateszi eskü?
köszönöm, hogy válaszoltál
szeretettel Mamuszka