|
 Vendég: 32
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,210
|
|
_
Stavros
A kilenc éves Stavros a születésnapjára kapott repülőt úsztatta a levegőben le és föl, zuhanva és emelkedve, közben szájával a legkülönbözőbb motorhangokat utánozta. Az ajándéknak annyira örült, hogy még éjszakánként is ott tartotta az ágya mellett. A repülő fekete-sárga volt és legalább fél méter hosszú. Vékony karjának kicsit talán nehéz is. Ettől persze komolyabbnak érezte. Propellerei, ajtói, átlátszó ablakai voltak, kerekeit két oldalt megemelhette, hogy vízre és reptérre is leszállhasson. Ha igazi lenne. Egyfajta hidroplánnak nevezték ezeket és akkor is ilyenekből szórták a vizet, amikor egyszer tűz ütött ki az olajkikötőben. A gépek alacsonyan repkedtek, nagy sebességgel érintették meg a tengert és ilyenkor szívták be az új vizet s már fordultak is morgóan, lassan emelkedve, hogy minél előbb rázúdíthassák hatalmas terhüket a kormos lángokra. Persze a kis Stavros ezeket a jeleneteket csak a tévéből ismerte, élénk fantáziája azonban egész városokat, hegyeket volt képes lángokba borítani. Elképzelte, amint szeretett repülője tonnaszám hozza és hozza a vizet, oltja az elképzelt hatalmas tüzeket.
A tavasz szinte átmenet nélkül forrósodott nyárrá. Stavros végre gyakrabban lehetett kint repülőjével. Egy alkalommal apja a kerti lugas árnyékában ujságot olvasgatva felnézett egyre hangosabban repülőző fiára. Mosolytalan ember volt és kissé mérgesítette, hogy fia annyira beleéli magát valami teljesen értelmetlen játékba. Már éppen rá akart szólni, amikor a gyerek elvágódott. Apja azt hitte, elszédült, vagy megbotlott, így csak hosszú másodpercek után szánta rá magát, hogy felemelkedjen nyugágyából. Meglepetten tapasztalta, hogy a gyermek elájult. Életre kellett pofoznia. Az eset az apa emlékezetében még hónapokkal később is visszatért, de soha nem beszélt róla. Senkinek.
Ezen a nyáron nagyszülei megkérdezték tőle, mit szólna egy igazi nyaraláshoz: átrepülnének a szárazföldről Korfu szigetére. A kisfiú elkomolyodott. Nagyapja azt hitte, hogy unokája felnőtt módjára megfontolja, elfogadja-e a nem éppen megvetendő ajánlatot. Stavros azonban szinte egykedvűen kérdezte:
- Apuék is jönnek?
- Persze. Apu, Anyu és Christos öcséd. Na, persze nagyanyád és én.
- Jól van. Kösz. Mikor utazunk?
A nagyapa pillanatnyi szünetet tartott, mert olyan különösnek érezte a fiú langyos érdeklődését, pedig az valójában attól szeppent meg, hogy milyen is lesz élete első repülése. Az pedig egyáltalán nem biztos, hogy a repülést is úgy élvezi majd, mint amikor a földről nézi a feje fölött elhúzó propelleres gépeket, vagy saját sárga kedvencével játszik.
Nyáron mindíg gyorsan múlik az idő. Stavros úgy tett, mint aki újra és újra megfeledkezik a nyaralásról, pedig szülei és nagyszülei minden telefonbeszélgetéskor érintették a témát. Amikor már csak napok voltak hátra az indulásig, a gyerek fejében megfordult, hogy mi lesz, ha netán lezuhannak? Milyen érzés lesz? Becsapódni a tenger vizébe, felrobbanni, s mondjuk, ő azt még túléli, de akkor jön a legrosszabb: a cápák. Ez a kérdés esténként alig hagyta elaludni, de még reggelente is ezekkel a gondolatokkal ébredt. Robbanás. Lángok. Kicsit azért izgalmas...
Stavros nagyon szerette, hogy csillogóan fekete volt a haja. A bal oldalon választékot is fésültetett már akkor, amikor betöltötte élete harmadik évét. A házban, ahol szüleivel éltek, rajta és Christos testvérén kívül egyik családban sem volt több gyerek. Farmerjének ráncai között szinte elveszett vékony teste. Vicces élvezettel taposott el valamennyi bogarat, ami az útjába került. Cipőcskéje talpa egyet jobbra, egyet balra fordult, mintha táncolna. Azután nem is nézte, mi maradt mögötte, csak ment tovább. Volt, hogy felekasztott egy nagyobb bogarat valamelyik kis bokrocska legalsó ágára. A lényeg az volt, hogy a bogár hátsó lába el ne érje a földet. Egy ideig nézte, azután otthagyta a reménytelenül menekülni próbáló szerencsétlent. Az iskolában egy bizonyos tekintélynek örvendett. Szinte mindenkinek okozott fájdalmat teljesen váratlan rugásaival, vagy ökölbe szorított kezén nagyujjával bökött valaki oldalába. Senki nem tudta bizonyítani, hogy Stavros volt a gonosz, ő meg olyan képpel nézett körül, mintha nem is értené, miről is van szó. Ugyanakkor jól tanult, jobban mondva nem tanult, csak valahogyan minden fontos megmaradt az emlékezetében. Minden különösebb fáradozás nélkül egyike volt a legjobb tanulóknak.
Forró volt a július. Amikor elérkezett az utazás napja, Stavros szinte önkívületben dühöngött, amikor véletlenül meghallotta, hogy apja üzleti okok miatt mégsem utazhat a családdal. Senki nem értette, honnan ismer a gyerek ennyi káromkodást, ennyi válogatottan félelmetes átkozódást, amelyet gyermek-hangján sikoltozott a megrémült anyukának. Amikor az halkan vígasztalni próbálta, fia úgy bólogatott, mint aki azt jelzi: ezt...még...megemlegetitek. Arca vörös volt, levegő után kapkodott, szemei úgy kimeredtek, mint aki a világ megsemmisítésére esküdött fel. Christos, aki csak négy éves volt, bizonyára nem fogta fel a helyzet komolyságát, beszaladt az udvarról és labdázni hívta Stavrost. Ha éppen megérkező nagyszülei nem fogják le, talán minden mérgét a kicsire zúdítja. Ennek az lett a vége, hogy könyökével a nagyanya oldalába ütött, aki percekig alig jutott levegőhöz. A két fiú mamája huszonkilenc éves sem volt még. Nem tudta, mit tegyen. A kilenc éves gyermek egyszerűen megrémítette. Nem akarta hinni, de félt tőle. A fájdalomtól összegörnyedt anyja hátát símogatta, ugyanakkor apja tekintetét kereste, hátha segít neki. Felkészült, hogy Stavros őt is megtámadja. Még szerencse, hogy férje már korán reggel elutazott, különben – hirtelen haragú lévén – talán kicsit erősebben csap oda fiának, mint egyébként egyes hétvégeken szokta...
Stavros kimondott félelemmel lépcsőzött fel a gépre. A rámosolygó légikisérő lány mellett úgy ment el, mintha meg sem látta volna. Meglepte, hogy belülről ilyen terjetelmes az utastér, amely lassan teljesen megtelt emberekkel. Elgondolta, mekkora pánik lenne, ha lezuhannának és mindenki menekülni próbálna. Azt nézte, miben kapaszkodhatna, ha tényleg megtörténik a baj.
Felszálláskor beletapadt a székbe. A repülő úgy száguldott a betonon, hogy teljesen megrémült tőle. Fogait teljes erővel szorította össze, a karfákat pedig olyan erővel markolta, hogy kifehéredtek tőle az ujjhegyei. Ekkora teherrel fel tudnak-e emelkedni? Milyen lehet ekkora sebességgel nekirohanni egy téglafalnak? Vagy hegyoldalnak? Becsukta a szemét, de ettől szédülni kezdett. Kipillantott az ablakon. Nem hitt a szemének: Odalent minden kicsi lett, olyan mint egy térkép: repültek.
Harminc perc telt el. Nagyapja felhívta Stavros figyelmét a távolban egyre kiszélesedő, hegyek és erdők borította szigetre, a gyermek tekintete rátapadt Korfura. Amikor aztán landoláshoz készülve látta a sok zöldet, a kanyargós, keskeny utakat, autókat, apró házakat, azt sem hallotta meg, amikor nagyapja megkérdezi:
- Na? Tetszik?
Megértette, hogy unokája meg sem hallja a kérdést. Elámította az új élmény. Hagyta, hadd élvezze, amit lát.
Azután váratlanul víz fölött suhantak. A hullámokat meg lehetett volna számolni. Aztán gyorsan közeledő beton száguldott alattuk. Landoltak. És nem zuhantak le.
Mint minden nap, nyaralásuk negyedik napján is letelepedtek egy hangulatos, fák árnyékában kiépített étkezde saját strandjánál. Egy hatalmas öböl legbelső pontja lehetett ez, ahonnan jobbra szállodák hosszú sora után a fővárosig, Kerkyráig lehetett ellátni, balról pedig egy erdők borította hegylánc hirtelen tergerbe hanyatló vonulata volt a határ.
A strandról fel lehetett menni ebédelni, kávét, üdítőket, fagylaltot venni. Christost még fagylalttal sem lehetett kicsalogatni a vízből, Stavros már úszni is tudott, de soha nem ment el családja közeléből. Talán nem is véletlen, hogy éppen ő figyelt fel rá, hogy fekete füst száll fel a balra húzódó hegy mögül. Úgy elkezdett kiabálni, mintha ők maguk lennének veszélyben.
- Tűz van! Tűz van! Ott! Ott! Oda akarok menni!
- Csak nem képzeled, hogy odamegyünk – csitította az anyja. – Különben is biztos, hogy lezárták az odavezető utakat.
- Miért zárnák! Akkor hogyan mennének oda a tűzoltók?
- Az más dolog. Itt a legtöbben olivát termesztenek. Ha azok leégnek...
- Csak azért találod ki, hogy ne menjek oda!
Stavros még most is a vízben állt lépésekre a parttól és családjától. Vizet fröcskölt rájuk, majd amikor valahol valaki elnevette magát, a víz alól markolt fel homokot, amellyel kisebb kövek is repültek a part felé. A család mellett mások is napoztak s egy idős férfinek egy kő eltalálta a térdét. Mérgesen felkiáltott. Mindenki a fejét kapkodta. Stavros egészen magán kívül volt. Sikított és toporzékolt.
- Meg fogom mondani apádnak – rohant feléje az anyja. Elkapta a gyerek karját és vonszolta maga után. Kiérve a partra rákiáltott. – Szégyenkezhetünk miattad. Nézz körül. Mindenki minket néz. Mindenki!
Az asszonyt felbosszantotta, hogy fia láthatóan nem is figyel rá. Stavros eltátotta a száját, szeme teljesen kikerekedett. Közeledő repülők hangja vonta el figyelmét. Hamarosan két fekete-sárga hidroplán jelent meg egészen alacsonyan a fejük felett a sziget irányából a tenger felé haladva. Stavros körött megváltozott a világ. Semmi más nem érdekelte, csak a két repülőgép. Lejebb és lejebb ereszkedtek egészen addig, amíg a vízen hatalmas, fehéren habzó barázdákat szántottak. Pár másodperc után megváltozott a motorok hangja. Nehéz, világháborúból ismert nehézbombázók hangjára emlékeztettek. A gépek testébe szívott tonnányi víz súlyától nehézkesen emelkedtek fölfelé. Visszakanyarodtak az égő erdők irányába. A kilencéves gyermeket teljesen megbabonázta a látvány. A két gép rövidesen elhúzott a hegylánc tengerben végződő, füstölgő, zöld tömege mögött. Stavros nem fordult a parton megrökönyödött emberek felé. Tudta, hogy ennyi vízzel nem lehet eloltani ekkora égő erdőt, a gépek újra megjelennek majd. Családja nem egészen értette, miért volt a két repülő ekkora hatással a fiúra, de örült, hogy most megnyugodott és nem kell vele veszekedni.
A sárga-fekete tűzoltó repülők még ötször fordultak meg a tenger fölött. Néha-néha egy fehér helikopter is felmarkolt egy adag vizet és szórta le - messziről is láthatóan – oda, ahonnan a füst szállt föl. Amikor már semmi füst sem volt látható, Stavros elájult. Legalábbis mindenki ezt hitte, amikor a fiú megértette, hogy a gépek elvégezték a munkát s megfékezték a tüzet, elvágódott a vízben. Anyja azt hitte, valami színészkedésről van szó és gúnyos mosollyal figyelte a hullámgyűrüket fia fölött. A nagyapa rohant be elsőként a vízbe. Két fiatalember követte. Amikor felmarkolták Stavrost az egyébként sekély víz alól, az már rémülten nézett rájuk. Ez a rémültség inkább azt kérdezte: „miért nem hagytok már békén?” Nem volt egyértelmű, hogy Stavros elájult. Lehet, de nem biztos.
Este a felnőttek közül senki sem merte szóba hozni a délutáni eseményeket. Stavros úgy vacsorázott és úgy feküdt le aludni, mintha ébren álmodna, vagy álmában cselekedne.
Másnap a család minden tagja úgy járt-kelt, mintha temetésre készülődne. Senki sem mosolygott, senkinek sem jutott eszébe, hogy nyaralni jöttek Korfura és élvezniük kellene minden, sok pénzen vásárolt percet.
- Most tényleg megnézhetnénk az erdőt, ami leégett.
Nagyapja a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel símogatta volna meg a fiú fejét, de az durván elhárította a közeledést.
- Miért? Mi a gondotok ezzel a szarral? – kiabált magából kikelve. – Csak oda kellene menni. Ez olyan nagy kérés? Pár méter vagy perc!
- Dehát mit akarsz látni? A kormos, leégett olívákat, vagy a szomorú termelőket, akiknek egyhamar nem is lesz miből élni? Olyan mérgesek mindenkire, hogy legszivesebben még minket is felpofozhatnak, ha odamegyünk bámészkodni.
- Oda akarok menni...
Nagyapa nem reagált. Nem is tudta mit mondhatna. Lépésekre voltak szokásos napozó helyüktől.
Christos természetesen semmit sem értett abból, ami az előző nap délutánján, vagy az imént történt, ezért, amikor úgy gondolta, hogy végre szóhoz juthat, odakiáltott Stavrosnak:
- Hülye aki utolsónak ér a vízbe!
Futni kezdett, Stavros pedig felkapott egy követ és Christos után hajította. A kő úgy süvöltött el négy éves testvére füle mellett, hogy az megérezte annak közelségét. Értetlenül fordult meg és nézett Stavrosra. Az máris újabb köveket markolt fel a földről, mire Christos fedezékbe menekült. Újra sikított:
- Stavros! Ne dobálj! Jaj, ne dobálj!
- Gyerekek! Stavros! Mit csinálsz, Stavros? – kiáltott az étkezde parti hirdetőtáblája mellől kilépő nagyapa. Stavros úgy tett, mint az iskolában: nem értette, miről is van szó.
- Kis hülye! Mi bajod velem?
A nyaralás kilencedik napján történt:
Mindenkinek jó kedve volt. Christos nagyokat kiáltozva öklözte a partra guruló hullámokat, amelyek egy nem messze elhaladó motorcsónak felől érkeztek. Stavros ment föl nagyapjával a partról az étkezde bárpultjához. Kapott egy jó adag fagylaltot, nagyapja egy sört vett magának és együtt indultak az árnyékban megcélozva egy szabad asztalt, hogy ott rendeljék meg a család ebédjét. Addigra víz felől odaérkezett Stavros anyja és nagyanyja is. Christost kezénél fogva kellett húzni, mert azt mondta, nem is éhes, fürödni akar. Nagyanya megkerülte az asztalt, úgy, hogy majd evés közben is gyönyörködhessen a tenger látványában.
- Finom a fagylalt? – kérdezte Stavrost amikor megfordult, hogy leüljön. Ezért nem láthatta, hogy a gyerek nyugodt mozdulattal elhúzza alóla a széket. Két asztaltól egyszerre ugrottak fel vendégek, mert nyilvánvaló volt, hogy mi történik a következő pillanatban. Elkéstek. Az asszony széttárva karjait a kövezetre huppant. Fejét sem tudta védeni. Mozdulatlan maradt. A segíteni indulók megtorpantak. Tudták, hogy ilyen esetben csak szakképzett mentők mozdíthatják meg a sérültet. Stavros úgy nézett körül, mint aki nem érti, mi történt. Miért nézi mindenki őt? Azután egészen lassan a földön fekvő felé fordította csodálkozó tekintetét. Nagyapja egy hirtelen lépéssel mellette termett, de megállva csak azt látták a körülöttük lévők, hogy mindkét keze ökölbe szorul. Ezt Stavros is látta. Két tenyerét felfelé fordította és lassan megemelte a vállát:
- Csak segíteni akartam...
- Staaavroooos! – üvöltötte tehetetlen dühében kivörösödve az ősz ember és könnybe lábadt a szeme. Az emberek lehajtották a fejüket.
A mentők nagyon hamar megérkeztek. Nagyanya ősz fején egy részen vértől ragadt össze a haja. A földön gyorsan feketedett a nyoma. Mire megjött az orvos, már nyitva volt a szeme, de férje hiába kérdezgette, nem válaszolt, nem szólt semmit.
A szerencsétlenül járt asszonyt helikopter szállította a fővárosi kórházba. Azonnal műtőbe vitték. Az orvosoknak sikerült megmenteni az asszony életét. Még tizenhat évet élt, de járni többé nem tudott.
Stavros soha nem kért bocsánatot. Sem nagyanyjától, sem a család többi tagjától. Korfuról hazatérve apja azzal fogadta, hogy alaposan megverte. Erre előre számított, de akkor, ott, apja után fordulva megesküdött, hogy ezt soha nem felejti el.
Tudatosan épitette életét. Szerencsére jó feje volt, de igyekezett is minél több energiát fektetni a tanulásba. Arról azonban még a főiskolán sem szokott le, hogy fájdalmat, bosszúságot okozzon társainak. Továbbra is olyan képpel fogadta a gyanúsításokat, hogy végül még azok is elbizonytalanodtak, akik kezdetben biztosak voltak abban, aminek tanúi voltak. A legfurcsább az volt, hogy ez semmiféle örömöt nem jelentett számára. Az ilyen esetek emléke úgy kihullott az emlékezetéből, mintha soha meg sem történtek volna.
Amíg tanulmányait folytatta, nem tehetett mást, otthon élt szüleivel és Christos testvérével. Stavros észrevette, hogy egy mosolyt sem kap a családtól. Nagyszülei már nem jöttek látogatóba. Apját, amennyire lehetett, igyekezett kerülni. Stavros már betöltötte huszadik évét, amikor apja a családtól távol vállalt állást s néhány hónap után egyszerűen nem jelentkezett többé. Pedig felesége, Stavros mamája, szép volt még, de teljesen búskomor lett. Néha meglátogatta szüleit, de otthon csak egykedvűen végezte dolgát: naponta főzött valami egyszerűt és ha eszébe jutott, lecserélte az ágyneműket. Stavrost senki sem kérdezte tanulmányairól, vagy hogy napközben miből vesz magának ebédet, vagy egy Colát. A fiút ez nem érdekelte. Elszórakoztatta magát ötletes gonoszkodásával és a valóban szorgalmas tanulással.
Christost már tizenhét éves korában magához fogadta egy Amerikában élő rokon, akinél ügyes autószerelő lett. Jelenkezései hamarosan ritkultak, majd teljesen elmaradtak, a család pedig nem kérdezte, él-e, vagy mi van vele...
*
Stavros huszonnégy éves korára gépészmérnök lett. Amint megkapta állását, összeköltözött egy évfolyamtársával, aki örült ennek, hiszen pénzt spórolhatott. Élénk fantáziájának köszönhetően Stavros sok újítással növelte a gyár termelését. Mióta otthonról elköltözött, alig tartott valamicske kapcsolatot anyjával, aki rövid pár hónappal fia elköltözése után kórházba került és baleset áldozata lett. A kórházi jelentés szerint átszédült a hatodik emeleti lépcsőforduló korlátján s halálra zúzta magát. Temetésén csak édesapja jelent meg. Felesége sokáig zokogott, amikor megtudta, mi történt leányával: egyetlen gyermekével. Stavros soha semmit nem hallott a tragédiáról...
Lakótársát, aki soha egy szóval sem bántotta őt, hét hónap után kiutálta maga mellől. Miután kifinomult mestere volt a gonoszságnak, olyan helyzeteket rendezett, mintha lopással gyanúsítaná a vele egyidős fiút. Keresett tárgyakat, mintha elvesztek volna fiókjaiból, bár azokat soha nem nevezte meg. Viselkedéséből érezhető volt, hogy valamiért nagyon haragszik, sőt, bosszúra is képes lenne. Egy nap aztán pénzt talált szobájuk asztalán. A lakbér társára eső része volt. Stavros egyedül maradt. Soha ilyen jól nem érezte magát.
Munkájában csak a főnökei becsülték őt, közvetlen kollégái azonban még a tekintetét is kerülték. Örültek is neki, hogy Stavros gyakran ment kiküldetésbe. Bejárta a fél világot.
A repülője, az a régi fekete-sárga, továbbra is legkedvesebb értéke volt. Attól semmiért sem vált volna meg...
*
Kostas olyan mérges volt, hogy majdnem becsapta maga mögött az ajtót, amikor idősödő apjával már az eddigieknél is hevesebb vitából menekülve munkába indult. Kis motorja régesrégi varrógép módjára berregett, de nyomában egész porfelhőcskét kevert hegyoldalban felépített házuktól lefelé kacskaringózva. „Soha nem lesz vesekövem” – gondolta Kostas általában szinte minden alkalommal, amikor a sok zötyögés után ráfordult az aszfaltozott útra. Innen már símán gurult egészen a munkahelyéig. Korfu egyik legnagyobb szállodájában dolgozott. Ezermesterként. Ügyes kezű, 27 éves fiatalember volt s már a harmadik nyáron dolgozott ott, ahol sokan vártak a helyére.
Ezen a nyáron apja olívaerdeje évek óta először igért gazdag szüretet. Kostas viccelődött: „papa, a te kezedben arannyá válnak a bogyóid!” A jó termés azonban munkát követelt, hogy a november végére várható szüret tényleg sok pénzt hozzon. Az apa elvárta fiától, hogy ebben az évben inkább otthon segítsen. Olíváról van szó. Kostas hiába magyarázta, hogy munkáját a szállodában örökre elveszítheti. Apja egyre hajtogatta, hogy az erdő idővel úgyis Kostasé lesz. Egy ilyen terméstől akár meg is gazdagodhatnak. Megvehetnék a szomszéd erdőt is egészen a hegy lábáig. Le a vízig. A tengerig. Fia arra kérte, hogy ne próbájon a lelkiismeretére hatni.
Kostas felkereste főnökét, úgy fordult hozzá, mintha tanácsot kérne tőle, hogyan reagáljon apja követelésére? Még csak meg sem említette, hogy szabadságra szeretne menni. Főnöke azonban mérgesen jelentette ki, hogy átlátja Kostas tervét. A fiú nem értette, miféle tervről beszél a vele szinte egyidős ember.
- Nem, én nem tervezek semmit, csak apám azt mondja, hogy én tönkreteszem az életét, ha nem segítek neki. Dehát főszezonban...?
- Egy hetet dolgozhatsz még, azután mehetsz. Végleg. Nem szeretem, amikor egy alkalmazott bizonytalanságban tartja azokat, akikből él. Te jól dolgoztál, de velem ezt nem csinálhatod. Van, aki jobban megbecsüli majd ezt a munkát.
Kostas megpróbálta kimagyarázni magát, de a főnök hajthatatlan maradt.
Otthon felesleges lett volna azzal kezdeni: „na, apám, hát ezt akarta?” Nem segít itt már semmiféle szemrehányás. Egészen lassan hajtott hazafelé. Talán ez volt a szerencséje, mert a hozzájuk felvezető keskeny földútról hirtelen egy reflektor fénye lepte meg. Kostas óvatosan lehúzódott az út szélére és megállt. Azt hitte, valami őrült motoros száguld ki hegyükről az aszfaltra, de kiderült, hogy egy quad volt az, amely a nagy sietségben át is sodródott a sávba, ahol az előbb még Kostas közeledett, majd hangos motorral száguldott el a város irányába. Csak annyit tudott megállapítani, hogy a quadnak sötét színe volt. Nyomában egész porfelhő hömpölygött ki az erdőből. A fiú arra eszmélt, hogy egyedül áll halkan berregő motorjával és nézi a távolodó quad piros lámpáit. Kostast sötétség vette körül. Azután századszor gondolt arra, mivel várja majd apja, meg arra is, hogy elvesztette munkáját. Indított. Még érezte a por szagát, amikor bekanyarodott az erdei földútra. Már nagyobb gázt kellett adnia, hogy feljuthasson a hazáig tartó hosszú emelkedőn. Kerülgette a jólismert akadályokat, gödröket, közben kínzó gondolatai vissza-visszatértek. Az emelkedő felénél járhatott, amikor tompa, sárga fényre lett figyelmes. Föntről, a sötét erdő mögül halványan világított az ég alja. Ez a fény egészen rémítő volt. Kostas jól tudta, hogy a kis motortól nem várhat több erőt. Felkészült a legrosszabbra. Mi várja otthon?
Amikor Kostas megértette, hogy az ő erdejük ég, ellökte magától a motort és rohanva folytatta az utat. Hamarosan rájött, hogy ez képtelen ötlet. A sötétséget már csak az égő erdő fénye enyhítette. Visszafordult. Kis motorjának még világított a lámpája. Megmarkolta a kormányt és indított volna, amikor egy jóval erősebb motor közeledett, majd húzott el mellette könnyedén legyőzve az emelkedőt. Egy fiú és egy lány ült rajta. Kostas nyaralóknak vélte őket. Veszélyes sietségüket különösnek találta. Egy-két perccel később már lefelé igyekeztek, ám akkor a hátul ülő lány hátán kisebb hátizsák lógott. Talán előzőleg fönt felejtették? De mit csináltak ezek arrafelé? Nem is néztek Kostasra. Talán észre sem vették. Igen, a tűz! Lehetséges, hogy van közük hozzá? Na és lent az útnál a quad? Hová sietett az az őrült. Kostas felült kis motorjára és igyekezett minél előbb hazaérkezni. Füstfoszlányokon hajtott át. A szag csípte a szemét. Azután emberek mellett haladt el, akik ráismerhettek és apja nevét kiáltották. „Se munkám, de talán még apám sem?” – gondolta és érezte, hogy a szomorúság könnyei is lecsordulnak az arcán. Már látta, hogy tényleg ég az olívájuk. Házuk közelében több ember adta kézről kézre a vízzel teli vödröket. Igyekeztek megakadályozni, hogy a házukra terjedjen a tűz. Végre meglátta apját. Megölelték egymást. Apjának csupa könny volt az arca.
- Mondd fiam, hogy nem te tetted!
- Apám! Nekem a hotelben oda a munkám, de ezt nem gondolhatja rólam...
Apja nyugtatólag emelte fel két tenyerét és újra megölelte fiát:
- Jól van, Kostas, csak a te szádból akartam hallani. És a munkád akkor most...? – Azután végezték dolgukat. Oltották a tüzet.
Mivel Korfu egyik legfontosabb bevételi forrása az olíva és minden, amit abból készíteni lehet, a rendőrség órákon belül nyomozásba kezdett. Hamar kiderült, hogy szemtanúk láttak Kostasék földútjáról fiút és lányt motoron kihajtani az aszfaltra. Többen láttak egy sötét quadot, amely Kostasék irányából száguldott a város felé. A gyanú egy ötvenedik évében járó férfire is ráterelődött, aki kora délután Kostas papájánál járt. Már kora reggel elindult a városból és gyalog ment fel a hegyre, majd este kilenc is elmúlt, mire ugyancsak gyalogosan hazatérve elérte a város szélén álló első lámpát. Kínos gyanúba keveredett. Kostas apjával a fővárosban ismerkedtek meg egy tüntetésen. Krétai volt, ahol három olívaerdőből élt népes családjával együtt. Természetesen Kostast és apját is kihallgatták. A krétai férfit még az erdőtűz kezdete előtt többen látták a Kostasék környékén lakók, de az akkor már mindegyikük szerint közeledőben lehetett az aszfaltúthoz. Volt egy a szomszédok között, aki az olívák közül látott meg és fényképezett le egy vizelő fiatal férfit. Az ember szemből, a fejétől egészen a térdéig jól látszott a képen. Fogalma sem volt róla, hogy percekkel később két egész család nevet majd a látványon. A fényképező szomszéd csak négy nappal később figyelt fel arra, hogy a kép hátterében rendkívül fontosat lehet látni. Az erdőtűzzel kapcsolatban. Úgy sietett a rendőrségre, mintha üldözték volna...
*
Stavros bútorozott szobát bérelt, amely közel volt munkahelyéhez. Könnyen berendezkedett, hiszen nem volt szokása körülvenni magát felesleges holmival. Beköltözése napján még sötétedés előtt leszerelte a kis, jelentéktelen, de rendkívül piszkos csillárt, s helyébe fekete-sárga repülőjét akasztotta úgy, hogy az szemmagasságban legyen. Alulról és felülről is megnézhette. Később szokásává vált, hogy akárhányszor elment mellette, hirtelen megfordult s élvezettel nézte, amint a gép épp egy kicsit megmozdul. A beszűrődő utcai világításban elalvás előtt ágyából is jól látta kedvencét, amely nem tudni mitől, de a legteljesebb nyugalomban is el-elmozdult, ha csak millimétereket is. Addig nézte, addig fantáziált, amíg el nem aludt.
Stavros sokat dolgozott, sokat törte a fejét, hogy a gyár, amelynek vezetői meglepően rövid idő alatt fogadták be körükbe, többet produkálhasson, olcsóbban termelhessen. Új kollégái közül senki nem gyanította, hogy mindahányszor valamelyikük botrányos bajba keveredett, vagy váratlanul felmondást kapott, a háttérben szelíden mosolygó Stavros áskálódása húzódott meg. Mesterkedéseivel legtöbbször rendes, tanult emberek sorsát tette tönkre.
Nyaralni ment. Ez volt Stavros életében az első nyaralás, amelyet munkával keresett saját pénzéből ő maga fizetett. Születése óta második alkalommal ült repülőn és jobban félt, mint kilenc éves korában. Szabadságának első estéjén finom vacsorát evett, egy teljes üveg sört ivott, majd úgy tért meg szállodai szobájába, mintha halálra dolgozta volna magát. Elalváskor még érezte, hogy ilyen erős sört még soha nem ivott. Pontosabban ez volt az első sör, amit valaha is ivott...
- Szeretnék bérelni egy kvadrót.
- Quadot, nem? – kérdezte a kölcsönző tulajdonosa. Quad.
- Igen, persze. Miért? Én mit mondtam?
- Milyen színe legyen?
- Valami sötét. Sötét, mert azt jobbán látni világosban. Négy napra, mert szeretném bejárni a szigetet. Nem. Inkább öt. Öt napra. És ha előbb hozom vissza...
- Nem gond.
Stavros vissza is adta a quadot a negyedik nap délutánján.
- Tudja, az a helyzet - mondta -, hogy kissé amolyan „nemzeti érdek” helyen dolgozom és sokan minden lépésemet figyelik, mintha én lennék a Mata Ha...
- Ez aztán igen! – mondta a kölcsönzős. – Bond? James Bond?
- Nem. Stavros. Sztévrosz Baaaand - emelte fel karjait karate tartásba a mérnök.
- Izgalmas.
- Na, jó. Csak azt szeretném kérni, hogy adja nekem ide a bérlésről szóló papír eredetijét is, én meg ezt adom – s ezzel letett 20 €-t, pontosabban tíz kettest.
- Na, ilyennel még nem volt dolgom.
- Valamikor el kell kezdeni – mondta viccelődve Stavros. – Ne zavarja, ha valaki érdeklődik utánam. Magának szokatlan lehet és nekem is kellemetlen, de ha a nyomomra találnak, komoly baj lehet belőle. Tudja, a kormány nem viccel. Azokkal sem, akik csak tudnak az ügyről valamit.
- A kormány. Ja, azok ott fent?
Stavros rábólintott a kérdésre:
- Azok. A sok féleszű.
A főnök bólintott, belépett a szomszéd fülkébe. Hallani lehetett amikor azt mondta valakinek:
- Te. Figyelsz? Vedd elő...nem, hanem az úr itt kint... – Legalábbis ez volt hallható. Közben Stavros kivett és kibontott egy cukorkát, amelyet meglátott a pulton egy üvegtálban.
- Hát akkor tessék, kedves Bond – jött elő kis idő múlva a főnök és átadta a papír rózsaszínü eredetijét. – Hozzám hiába jönnek oroszok, japánok vagy maga Sztálin, hallgatok, mint a sír. Köszönöm szépen. Remélem, I see you next year...
- Hát persze. Jövök.
Stavros fáradtan érkezett haza a nyaralásból. Szobája ajtaján három zár volt. Kettőt ő szereltetett fel. Amikor belépett, letette csomagját és elbűvölten nézte a plafon közepéről lógó fekete-sárga repülőjét. Egy kicsit még mozgott is. Talán az ajtó nyitásától.
- Megjöttem – mondta mosolyogva Stavros és belökte az ajtót. Zuhanyozás után azonnal lefeküdt és hamarosan el is aludt.
Másnap reggel kilenckor kelt. Mosakodott, majd kiment a közeli kávézóba reggelizni. Hazatérve berakta a hűtőbe, amit hazafelé jövet vásárolt. Kopogtak az ajtón. Stavrosnál még soha senki sem kopogott, legfeljebb a tulajdonos, amikor egyszer valóban elfelejtette időben kifizetni a lakbérét. Odakint alacsony, gömbölyű férfi állt az igazolványát mutatva, mögötte két rendőr.
- Houllis. Az ügyészségtől jöttem. Stavros Papadakis?
- Igen. Tessék.
- Ön mostanában érkezhetett meg Korfuról.
Stavros megemelte a vállát, de nem szólt egy szót sem.
- Nos? Igen?
- Tegnap. Estefelé.
- Kérem, jöjjön velünk.
- Nadehát...
- Kérem szépen.
- Dehát mit akarnak? – a kis kövér ügyész elállt a két rendőr útjából.
- Jó, jó! Itt vagyok, csak hadd vegyek magamra valamit.
- Hol vannak az igazolványai? – kérdezte az egyik rendőr. Leakasztotta a fogasról, amire a kérdezett rámutatott. Kivette Stavros tárcáját, átkutatta a zakója zsebeit, majd ráterítette a hátára. Amikor kiléptek a folyosóra, még három ember állt ott, egyikük átvette a szoba kulcsait, közben házkutatási paracsot mutatott fel Stavrosnak. Az rémült tekintettel nézett vissza a szobája felé, mintha aranyaitól akarnák megfosztani.
Stavros letartóztatásban töltötte az időt egészen addig, amíg el nem jött a bírósági tárgyalás napja. Egészen addig úgy viselkedett, mint aki a legnagyobb türelemmel várja szabadulását, hiszen csak félreértésről lehet szó, semmi egyébről. Még ügyvédjével is úgy viselkedett, mintha teljesen felesleges lenne beszélni az ellene felhozott vádról, miszerint erdőket gyujtott volna fel Korfun. Képtelenség. Ki is jelentette, hogy a tárgyalásra nem kéri kijelölt ügyvédje jelenlétét.
Már a tárgyaláson töltött első negyven perc után sajnálni kezdte, hogy lemondott a segítségről. Sokáig szinte unalmas kérdésekkel, adatok, időpontok tisztázásával telt az idő, de azután elhangzott a vád:
- Ön autót bérelt és a szigeten több helyen is olívaerdőket gyujtott fel.
- Bocsánat, de ez képtelenség. Hiszen nem jogosíványom nincs, de vezetni sem tudok és soha nem is akarok. Mint gépészmérnök, jobban érdeklődöm a szerkezetek működése iránt, mint egy autót, motort vezetni...engem nem érdekel.
- Azt sem ismeri el, hogy erdőtüzeket okozott?
- Nem szeretnék illentlen módon viselkedni – fordult egy pillanatra az idős bíró felé -, de mondja meg nekem az igen tisztelt ügyész úr, tényleg el tudja képzelni, hogy gyalogosan jártam be a szigetet és, ha jól hallottam harmincnyolc, vagy negyvennyolc erdőt gyujtottam föl. Persze egy hátizsáknyi gyufát vittem magammal – mondta és jót nevetett.
- Huszonnyolc – javította ki a vád képviselője.
- Kérem szépen, Papadakis úr – szólt rá a bíró -, ne szellemeskedjék! Utasítom, hogy ezentúl ne kérdezzen, hanem inkább a kapott kérdésekre válaszoljon.
- Július 26-án – folytatta az ügyész - 23 óra után néhány perccel járművével majdnem fellökött egy férfit, mivel a jelzett helyen nincs éjszakai világítás.
- Én semmiféle járművet nem vezetek.
- Még egy sötétzöld quadot sem? – tette fel a kérdést az ügyész. Látható volt, hogy Stavros erre a kérdésre nem számított.
- Mint mondottam – fogta halkabbra a hangját -, én...
- Szeretnék felmutatni egy fénymásolatot arról a papírról, amely bizonyítja, hogy Stavros Papadkis 2011 július 26-án 16 órakor a „Dimitris Quad” kölcsönzőnél öt napra kibérelte a tizenkettes számú sötétzöld quadot.
Az ügyész előrement és a bíró elé terítette a papírt. Az megnézte, majd intett az ügyésznek, hogy folytassa.
- Kérem, Papadakis úr, mi erről az ön véleménye?
- Igazán nem tudom, mit mondhatnék. Engem valaki...
- Úgy gondolja, hogy valaki bajba akarja keverni?
- Technikailag nem lehet nehéz feladat egy ilyen másolat elkészítése.
- Maga alá is írta. Megismeri a saját aláírását?
- Megismerem, de egy aláírás hamisítása már régen nem lehet döntő...
- Ön húsz Eurót adott a kölcsönző tulajdonosának, hogy visszakaphassa a kölcsönzésről szóló számla eredetijét.
- Én aztán nem...
- Tehát így volt? Ön arról viccelődött, hogy maga James Bond és minden lépését figyelik az ellenfél emberei.
- Úgy értem, hogy én aztán azt sem tudom, hogy ön miről beszél...
- Kielégítené, kedves Papadakis úr, ha felmutatnám a számla eredetijét is?
Stavrosnak félig nyitva maradt a szája. Két kezének ujjait úgy kulcsolta össze, mintha fázna.
- Arra kiváncsi lennék – suttogta Stavros.
- Nem hallottam, amit mondott. Kérem hangosabban...
- Szeretném látni.
- Szeretné látni. Mindjárt megmutatom, de van itt nálam egy fénykép is, amelyet a Dimitris Quad tulajdnosa is látott és nagyon tetszett neki. Csak engedje meg, hogy először a bíró úr láthassa. Különös tekintettel arra, amely a kép hátterében látható.
Miután a bíró kezébe vette a fényképet, alaposan megnézte, azután lassan Stavros felé fordult. Stavros szemei szinte kimeredtek. Sokat adott volna érte, hogy megértse a bíró tekintetét.
- Nos, akkor térjünk vissza a számla eredetijére – mondta az ügyvéd. Lehajolt és asztala alól felemelte a fekete-sárga repülőt. Stavros úgy pattant fel székéről, mintha áramütés érte volna.
- Azonnal tegye le! Követelem, hogy egy ujjal se érintse az én repülőmet. Nekem az...
- Kérem. Leteszem ide az asztalra. Három törvényszéki technikus tanúsítja, hogy ebben a fekete-sárgára színezett, bizonyítékként felmutatott játékrepülőben elhelyezve megtalálták az említett fénymásolat eredetijét. Ezt.
Az ügyész ezalkalommal rózsaszínü papírt mutatott fel. Ezt is a bíró elé tette, aki összehasonlította a két számlát. Bólintott.
- Ügyész úr. Van még kérdése a vádlotthoz?
- Bíró úr. Kérdésem ugyan nincs, de hadd mutassam meg a fényképet Papadakis úrnak is.
A bíró felhúzta a vállát, elgondolkodott egy pecig, majd a vádlotthoz fordult.
- Vádlott? Kiváncsi rá?
- Igen, bíró úr kérem.
Houllis ügyvéd lassan, kényelmes léptekkel ment Stavroszhoz és letette elé a fényképet. A képen alul az automatikus dátum, a szemből jól látható, szükségét végző Stavros mögött életlenül ugyan, de fontos volt a látnivaló: a sötétzöld quad első harmada, valamint onnan kissé balra egy fára szögelt, a hegy teteje felé mutató, kézzel festett tábla látszott, azon pedig egy név: DIOSKURIDES.
Kostasnak és apjának volt ez a családneve.
Miután az ügyész, kezében a képpel visszatért asztalához, a bíró mosolyát próbálta leplezni, majd megkérdezte:
- Vádlott. Miért tette?
Stavros rekedt hangon mondta:
- Kicsi korom óta szeretem nézni a tűzoltó repülőket, amint leereszkednek a tengerre, azután lassan felemelkednek.
- És ezért huszonnyolc olívaerdőt gyujtott fel.
- Éééén?
A bíró nem reagált a kérdésre. Az órájára pillantott és felállt.
- A tárgyalást elnapolom. Holnap reggel kilenckor folytatjuk.
Másnap Kostas és apja is válaszolt az ügyész és a bíró kérdéseire. Az apa kijelentette, hogy krétai ismerősét maga kísérte le a hegyről egészen az aszfaltozott útig, ahol még további egy órát beszélgettek. Annak semmi köze nem lehetett a tűzhöz. A motoros fiatalok rövid pár perces látogatóban voltak fiának, Kostasnak legjobb barátjánál, csak hát ottfelejtették a lány hátizsákját, ezért siettek annyira vissza. Noha a Kostas által jelzett időpont, amikor a siető quad a hegyről lefelé jövet elporzott mellette, körülbelül negyven percel későbbi volt, mint a vizeletével elfoglalt Stavrosról készült képen olvasható dátum, óra és perc, nyilvánvaló volt, hogy a mérnök csak a sötétedésre várt, hogy azután szörnyű tettét elkövethesse. Amikor azután később szinte menekülve elérte a várost, az első házakhoz érve majdnem elütött egy, a homályos utcai világításban alig látható idős férfit. Ez a férfi ezt két percel később el is mesélte a helyi rendőrségen dolgozó szomszédjának, aki ezt csak mellékesen említette kollégáinak másnap reggel. Azok könnyen észrevették az összefüggést az előző esti erdőtűz és a quad között.
Amikor a kölcsönző tulajdonosa is elfoglalta helyét a tanúk székében, tekintetét lassan Stavrosra emelte és csak alig észrevehetően bólogatott. Mintha ez olyan fontos lenne, Stavros komoly arccal asztalára nézett és belelapozott az előtte fekvő üres papírtömbbe.
Az ügyész a tanúhoz lépett:
- Kérem, mondja el, miről volt szó, amikor a vádlott az öt napra bérelt quadot a negyedik nap délutánján önnek visszahozta?
- Úgy tett, mintha valamiféle fontos ügynök lenne. Egy James Bond. Még viccelődött is, hogy ő a Sztévrosz Baaaand. Tíz darab kéteuróst adott, hogy adjam neki a számla eredetijét is, hogy nem maradhasson nyoma az ő ottlétének. Arra nem gondolt, hogy az elszámolás miatt nekem arról is másolatot kellett készítenem, különben a főnök sikkasztással vádolhatna meg. Legszívesebben visszaadnám neki a pénzt.
Stavros morgott valamit. A bíró és mások is felfigyeltek erre, de nem kérdezték meg, akart-e mondani valamit.
Mindezek után Stavrosnak már nem volt mit tagadnia. Börtönbe került. Teljesen összeomlott. Eddig soha, senki nem tudott kifogni rajta. Nevetségessé tett mindenkit, aki meggyanúsította valamivel. Cellájában a két első éjszakán nem is aludt. A harmadik nap reggelén egy őr szólítására kilépett cellája elé. Várt. Az őr magyarázat nélkül távozott. Stavros látta, amint az befordul a folyosó végén. Ekkor négy rabtársa állta körül.
- Tudod, kedves barátunk – szólt az egyik -, mi csak annyit akarunk mondani, hogy lehetsz betörő, rabolhatsz bankot, pénzszállítmányt, vagy sok mást, amiért mi meg is veregetjük a válladat. Viszont ebben az országban olivaerdőket felégetni, olivából élő emberek munkáját, családok megélhetését lángbaborítani megbocsáthatatlan.
A beszélő hátralépett. Ez meglepte Stavrost. Hátulról megvillant egy kés pengéje. Az utolsó, amit életében látott, az a saját vére volt.
A halott Stavrosra az egyik őr talált rá. Nem csináltak belőle nagy gondot. Mindenki visszautasította, ha gyanúval illették.
*
Amikor egy héttel az itélet kihirdetése után az ősz rendőr elindult a fekete-sárga repülővel, hogy elhelyezze azt a tárgyi bizonyítékok hatalmas raktárában, a játékot föl-le úsztatta a levegőben, szájával pedig a legkülönbözőbb motorhangokat utánozta. Végül egy kartonba csomagolta és fölhelyezte egy polcra. Arra gondolt, mennyire örülne kilencéves unokája, ha ilyen repülőt kaphatna közelgő születésnapjára...
Göteborg, 2012.01.05.
|
|
|
- május 07 2014 05:50:30
Kedves Pia Nista!
Igen hosszú írásod megrémített, mégis elolvastam, egyre nagyobb érdeklődéssel. Jól megírt, érdekes, tragikus történet. Ez a Stavros maga volt a Sátán! Én így látom, így gondolom. Ismerek hasonlót én is, gyors zuhanással megy a végveszély felé, tönkretéve a hozzá legközelebb állót.
Szeretettel gratulálok: Viola  |
- május 07 2014 11:17:11
Kedves Viola, örülök, hogy látom a neved. Köszönöm az olvasást és fôleg azt, hogy pontosan azt kaptad belôle, amire én gondoltam. Talán nem rontok az illúzión, ha elmondom, hogy a székkihúzás nagymama alól és a 28 olivaerdô szándékos felgyujtása igaz volt (Corfu-n nyaraltunk akoor).
üdvözlettel:
PiaNista László |
- május 07 2014 12:45:15
Kedves László!
Igaznak olvastam és többször fel is háborodtam a jeleneteken, mert mint írtam, közelemben van ilyen eset, azon is nem győzök háborogni, hogy még közelebbre ne is gondoljak, mert annak is betegje vagyok. Nagyon jól tetted, hogy leírtad. Sajnos, a gonoszok velünk együtt élnek, kihasználnak és a sírba kergetnek és az ártó szomszédaimról is a legrosszabbat tudnám mondani. Persze, hogy várja az ember a "megváltást".
Neked, Nektek a legjobbakat kívánom szeretettel: Viola  |
- május 07 2014 13:55:58
Viola kedves vagy és a rossz szomszédoktól mindenkit mentsen meg az Isten.
PiaNista |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 21. csütörtök,
Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
