Napkorong

„Az én időmben”…
Az életem kezdetén

A minap felhívott Zoli unokabátyám, az egyetlen, akivel kapcsolatban állok, és gratulált a nyolcadik könyvem megjelenéséhez. Véleményezte a neki tetsző írásokat, sőt rá is kérdezett dolgokra, így bővebben megtudtunk egymásról mindent. Hiányolta azonban, hogy ebben a könyvben nem írtam Anyánkról, aki minket felnevelt és sokat varrt a varrógépen, hogy előteremtse a mindennapra valót. Válaszoltam is, hogy elég sokszor írtam már róla. Zoli nem először teszi ezt szóvá – mintha csak az ő által elképzelt fél oldalt ismerné.
Ezért kénytelen vagyok beleásni magam a nemszeretem-múltba és felszínre hozni a régen átélt eseményeket.

Bocsáss meg Anyánk, csak az igazat írom, amire emlékszem, és amit Te elmondtál.

1934. december 20-án születtem keserves kínok között egy Tisza-parti kis faluban a bábaasszony segédletével. Farfekvéses voltam, a köldökzsinór rám tekeredve és Te Anyám, majdnem belehaltál a szülési fájdalmakba, melyet én őszintén sajnálok.
Nem voltam kívánt gyerek, hisz erőszakkal fogantam meg boldogtalan házasságban. Szegény anyám, az esküvő után elmenekült a szülői házba, apám meg érte ment egy puskával, hogy lelövi, ha nem megy vissza hozzá.
Visszament! Megszülettem a pokoli körülményekbe Szeretetet nem ismertem, civakodást annál többet.

Pestre költöztünk a jobb megélhetés reményében. Albérletekből ilyen-olyan kis szobákba vándoroltunk, amíg kölcsön felvétellel házépítésbe fogtunk Budapest külső kerületében. Apám sokat volt távol, hol katona, hol fogolyként, anyám egyedül kínlódott a megélhetésünkért.
Megelevenedik egy kép: tél van, ház magasságig ér a hó, hideg, fűtetlen szoba, anyám hozza ki a szalmazsákot száradni, mert ismét bepisiltem, azért verést kaptam. Én ott állok hüppögve, sírva, tele bűntudattal, hallgatva anyám szitkozódását. Ez sajnos, több éven át folyamatosan ismétlődött. Hát lehet egy ilyen gyereket szeretni? Kizárt dolog!
Borzasztó lehetett neki is, de nekem is. Féltem a kezétől, nagyot tudott ütni vele.
Nagyon ideges volt, de nem csoda, ilyen élettől?
Valahogy lett egy másik probléma is, dadogós lettem. Ez több évig tartott. Emlékszem, később megkérdeztem, hogy miért nem tudok rendesen beszélni? Megmagyarázta, hogy felmásztam valami magaslatra és fejre estem! Ez az indok nyitva maradt bennem, hisz mindig is ügyesebb voltam az átlagnál! Vagy lehet, hogy már akkor próbálkoztam magasra törni? Nem emlékeztem rá.

Ismét egy kép: 1940-ben a felépül házunk kertjében állunk, a magasban repülő száll a ház felett és én felkiáltok csodálkozva, hogy „repüpüpüpüpülő”! Tehát még így dadogtam és 5 éves voltam! Erre tisztán emlékszem!

Egyébként abban a régi időkben igencsak elverték a gyerekeket, az természetes nevelési módszer volt, az iskolákban is. Akkor kiskorban már dolgoztatták a őket, nem is unatkoztak. Ma már ez furcsának tűnik, most viszont túlzásba esnek a szeretet megnyilvánulással és a mindent megadással, ezért a bűnös dolgokon törik a fejüket, meg a kábítószereken.

1941-ben megszületett Vilma húgom. Kimondhatatlanul örültem neki. Reméltem, hogy lesz egy szerető testvérem. Valóban lett, bár a közeli években nem így látszott. /Felnőtt korunkban már partnerek és munkatársak voltunk, így jártunk fellépni külországok színpadjaira./

1945-ben hazajött apánk a fogságból és rövidesen meghalt. Még nehezebb időszak következett.
Anyánk nagyon sokat dolgozott, varrt nekünk is, másnak is.
Szeretgettem, dédelgettem kishúgomat, közben anyai Nagymamánk is hozzánk került nagyapánk halála után, sajnos. Örültünk neki, de onnan sem kaptunk szeretetet. Ott laktak a házban anyánk testvére a férjével, tehát szép nagycsalád lett,
De jó nem származott belőle, probléma annál több.
Anyánk megvalósította legnagyobb álmát, nyitott egy kis fűszerüzletet trafikárusítással együtt. Mellette rövid ideig a szomszédban megnyíló benzinkutat is vezette.
Nehézzé tette, hogy forgótőke nem volt az üzletében, így állandóan kölcsönöket kellett kérni, ha áruért mentem, mert ugye, én lettem az árubeszerző. 9 évesen kellett először Pest belvárosába mennem trafikért. Zsák lisztet, zsák cukrot a közeli elosztóból úgy hoztam haza, hogy rátették a bicikli vázára és hazatoltam. A tejet pedig rekeszekben haza talicskáztam. Elég messziről, 2-3 km-ről. Az iskolából hetente kétszer hiányoztam, ami bizony nem tett jót a tanulmányi eredményemnek. Dolgozni szerettem, örömmel mentem. Egyéni feladat volt, mindenhol csodálkoztak, hogy gyerek létemre milyen ügyes vagyok. Iskolába nem szívesen jártam, nehezen tanultam, a beszéd se ment jól, bár, szerencsére már nem dadogtam. Sok igazságtalanság ért, csúfoltak is, párszor megbuktam, de különbözeti vizsgával 15 éves koromra elvégeztem a 8. osztályt.
Elmentem magamtól felvételizni az Állami Balett Intézet esti tagozatára és felvettek, nagy boldogságomra. Ekkor, 15 évesen elmentem a Ruggyantaárugyárba segédmunkásnak, így dolgozó, családfenntartó és esti iskolába járó lettem.
Húgomat elvittem az Artistaakadémiára, őt is felvették, igen jó tornász volt. A Mi boldogságunk leírhatatlan volt, a család viszont romokban hevert.
Anyánk kis üzletét bezárta a karhatalom, kiárusítottak mindent. Elvitték a teljes árukészletet és ott maradtunk semmi nélkül.
Közben per alatt állt a házunk, anyánk testvérével, egy másik testvér felbujtása által „/jó testvérek voltak/”! Nagy gonoszságot követtek el ellenünk: kilakoltattak a jogos részünkből. Tehát folyt a per, mindig vesztettünk, de anyánk újra és újra folytatta, az ügyvédet pedig fizetni kellett!
A kis üzletet hiába zárták be, utána két évig fizetni kellett az adót, mintha jövedelmezett volna. Az én gyári keresetem úgy ment el ezekre a fizetnivalókra, hogy a megélhetésünkre nem maradt semmi! Pedig kellett volna nekem is, húgomnak is normális ruha, alsónemű, hogy ne csúfoljanak továbbra is egyikünket sem az öltözőkben!
Anyámnak oda kellett adnom a teljes fizetésem, azt sem engedte meg, hogy befizessem az ebédet, pedig igen csak szükséges lett volna, hisz hajnalban mentem dolgozni 2-ig, azután az esti iskolába este 9-ig! Csomagolt két szelet kenyeret, középen lekvárral mindkettőnknek ebédre. A lekvártól megdagadt a kenyér, de azt ettük és csak annyit.
Nem ment ez sokáig, mert fellázadtam! Akkor megengedte, hogy befizessem az ebédet, sőt befizethettem a húgom ebédjét is, így az a kislány, 9-10 évesen is bejött a gyárba ebédelni, hisz ő is egész nap Pesten volt, délelőtt a szakmai gyakorlatokon, délután pedig végezte az általános iskolát a Balettintézetben.

Így volt nekünk jó és rossz, egyik oldalról öröm, hogy tanulhatunk, a másik oldalról a szegénység,
éhezés és kilátástalanság.
Folytak a napok a pereskedés gyötrelmeivel, bosszankodásaival együtt, közben meghalt Nagymamánk, anyánk gyásza a gonosz testvérei közelében rémisztő volt. Mi szorgalmasan tanultunk és amíg távol voltunk, nem éreztük az otthoni légkört.
19 évesen távoztam otthonról, felvettek a Miskolci Színházba. Húgomnak is kerültek fellépései, sőt elutazott Angliába egy levegő számmal, hosszabb turnéra. Otthon katasztrofális állapotba került a ház, a gonosz testvérrel, áruba bocsátották az ő részüket, vagyis a ház felé, már jött is a vevő. Teljes volt a kétségbeesés!
Mint isteni csoda, Húgom 19 évesen hazatért Angliából és hozott a keresetéből egy használt Mercedest, amit rögtön el is tudott adni és pont annyi pénzt kapott érte, amennyiért meg tudta váltani a ház másik felét. Tehát a testvér-pár kiköltözött és végre, megszűnt a probléma, egy időre.
/Csak megjegyzem, hogy régebben megírtam Anyánk jótéteményét a Gyűlölet kudarca c. írásomban, amely az Égi Nagy-könyvben aranybetűkkel fel van jegyezve: miszerint a legnagyobb ellenségeit betegen, minden nélkül visszahozta hozzánk és halálukig gondozta őket, el is temettette a családi sírhelyre!/

Talán Zoli unokabátyám megkapta a választ: hogy ki kit nevelt? Erről lehetne vitatkozni! De mi, szorosan összefogva tettük egymásért a dolgunkat.
A régi sérelmeket, ha volt is, elfelejtve, ragaszkodásunk jeléül, nagy szeretetből, Anyánkat, családunkat sok országba vittük, hívtuk meg őket - /férjem, fiam is/ - szereplő helyeinkre: tengerpart, Olaszország, Szicília, Svájc, Németország. Előtte pedig a Miskolci Színházba is elhívtam a fellépéseimre.
Nekünk is elégtétel volt, hogy lássa Anyánk, nem igazolódott be korábbi félelme, amikor rémeket látott, pályaválasztásunkkal kapcsolatban.
Örömmel vettük, hogy amikor már a pályán voltunk, anyánk is megenyhült irányunkba, talán el is felejtette a házassága rossz kezdetét, sőt, még büszke is volt ránk. Azt hiszem, itt már beszélhetünk egymás iránti SZERETETRŐL.
Az írásaimban, könyveimben soha nem hagytam ki Anyánkat, sőt, sok versemben megörökítettem Őt. Mikor megmutattam neki írásaimat, mindig megkönnyezte és ennek nagyon örültem.
Istennek hála, hogy békességben összetartottunk hárman, amit nem mondhatok el a fiam és az én kapcsolatunkról.

Budapest, 2014. április 8.

Farkas Viola

Hozzászólások

gyongyszem555 - május 07 2014 16:38:54
Kedves Viola!

Nekem mindig összeszorul a szívem, ha gyermekeket bántalmaznak, de ha ezt a szülő teszi - az anya - akkor azt, nagyon ember alattinak érzem. Persze, ahogy leírod anyukád keserves sorsát, sokszor kilátástalan helyzetét...nem mondok véleményt, mert nem éltem át, és nem lenne korrekt, ítélkezni pedig főleg nem az én tisztem.

De sajnálom, akinek ilyen "gyermeksors" jutott.

Szeretettel olvastalak és gratulálok írásodhoz.
Évi