|
 Vendég: 38
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,225
|
|
_
Családi ház nélkül éltünk egész életünkben
Idegenben, a mások házában laktunk.
Soha nem volt saját házam, én laktam idegenek házában. Nyájas volt a házigazda, ha a lakbért időben megkapta. Idegennek lenni mások házában alkalmazkodást is jelent. Meg lehet tanulni. Amíg anyám nem kötött második házasságot, az ő szüleinél laktunk, nem voltunk idegenek. Az albérletek kálváriája anyám házasságával kezdődött.
A háborús bombázások elől falura menekültünk. A falusi bábaasszonynál kaptunk egy szobát, a konyhát közösen használtuk. Az asszony idős volt, de még gyakorolta hivatását. Hat felnőtt gyermeke az országban szerteszét, tőle távol élt vagy a fronton harcoltak. Vékony, sipító hangon folyamatosan értük jajongott. Ezt nehéz volt hallgatni, ezért a lehető legkevesebb ideig tartózkodtunk otthon. Rokonainknál, a pincében vészeltük át a bombázásokat és az orosz csapatok bevonulását. Lakásunkba visszatérve szekrényeinket kifosztva találtuk – anyám szép, hímzett kelengyéjét mind „elvitték az oroszok” – mondta a házinénink. Nem hittük el. Ezért is visszaköltöztünk a városba.
Ezúttal egy fiatal, kisgyermekét egyedül nevelő özvegyasszonynál / férje elesett a Don-kanyarban/ - telepedtünk meg. A lakás apró: pici, sötét szoba, előszobából átalakított konyha.
WC az udvaron, ólakban kecskék, a padláson galambok, az ölfarakásban patkányok. Itt született a húgom, a korábbi gazdánk, a sipító bába segítségével. Én lettem a dajka, de a háztulajdonos fiára is én vigyáztam. Nem voltak nézeteltérések, mégis két év múlva visszaköltöztünk a faluba.
Egy házsártos, pletykás vénasszonynál nádtetős vályogházban, sötét, földpadlós aprócska szoba, közös konyha alkotta az otthonunkat. Apám vidéken dolgozott, csak hétvégeken járt haza. Szeretett énekelni, hegedülni is tudott volna, de a zeneszerszámot eladtuk. Háziasszonyunk a szomszédban így jellemzett bennünket.
- „Jó népek, de folyton danolásznak, hangosan, majdnem szétmegy a „valaguk.”
Pocsék körülményein ellenére két évig kitartottunk itt. Ekkor anyai nagyapám nyugdíjba ment, végkielégítésül kapott pénzéből házához kis szobát ragasztott és mi visszaköltöztünk
a szülői házba, amit évekkel később – gondozás fejében – részletre megvásárolhattunk
szüleinktől a testvérek beleegyezésével. Nagyanyám halála után mégis perelték az örökséget. A perköltségekre szüleim minden forintja ráment. A ház majdnem összedőlt, olyan rossz állapotban vettük át. Szüleim halála után sikerült eladni és az árát teljes egészében húgom örökölte anyám gondozásáért, aki hozzá költözött.
Én a családommal különféle lakótelepi lakásokban éltünk és élünk ma is. Lakásunk kicsi, idegeneket nem fogadunk, küszöbünket csak ismerősök léphetik át.
„Az én házam az én váram” – tartja a mondás. Vártam, hogy nyugdíjas éveimre összegyűjtök annyi pénzt, hogy csendes falusi, tornácos parasztházba költözhetek, virágos kerttel, kutyával, cicákkal, tyúkokkal, de álmom nem vált valóra. Idegen maradtam álomvilágomban. |
|
|
- június 03 2014 11:10:59
Kedves Mamuszka!
Átérzéssel, gondolatokba merülve olvastam írásod. Sajnálom, hogy nem teljesült az álmod. Tudod, az álomban az ember csak a jó és szép oldalt látja. Amikor aztán megvalósul, a másik oldal kerül előtérbe, amivel az ember már nem tud megbirkózni, mert minden elromlik, állandóan csináltatni kell, ha van miből. Egyedül meg már végképp tehetetlen az ember. Próbálom azt is, ezt is, de sehogy nem jó. Az ártó szomszéd meg sehol nem jó! Tapasztalom.
Szeretettel: Viola   |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2026. július 04. szombat,
Ulrik napja van.
Holnap Sarolta, Emese napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
