|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,211
|
|
_
Igaz történet, a neveket nem változtattam meg, valós személyek...Egy rövid ideig tartó őszinte, szenvedélyes szerelem elbeszélése, mely tragikus véget ért.
-- Katalin és Zoltán már kora reggel óta nagy izgalommal készülődtek a nagy napra, hogy ünnepi rangra emeljék életük legnagyobb eseményét, a házasságukat. Úgy döntöttek március 8-át válasszák, melyre a Zoltán nap és a Nő nap is esett. Úgy tervezték, csak a szűk családot hívják meg, és a leghűségesebb barátokat, hogy családias atmoszférája legyen az eseménynek.
Nagy izgalomban teltek az elkövetkezendő hetek, mire elérkezett végre a nagy nap. Megérkeztek a svájci rokonok is (Zoltán nagynénje és családja), kiknek Katalin nagyon örült, de ekkor még nem tudta mi is örömének a valódi oka. A várva várt eseménynek, a szerelemnek, a boldogságnak tudta be.
-- Felszabadultan szórakozott a társaság, miközben Katalinnak feltűnt, hogy egyre gyakrabban akad össze a tekintete egy szem párral, mely valósággal hipnotizálja. József (ő a svájci rokon fiú), és az ő tekintete elidőznek egymás arcán, és a mosoly melyet egymás felé küldenek, valami más, nem a megszokott hétköznapi mosoly. Kényelmetlenül a földre szegezte a tekintetét, mert érezte a sors kacérkodó játékát, pont az esküvője napján. Szégyellte magát, hogy egy szemtelenül jóképű rokon férfi gondolatai csillognak a saját szemében... és felkavarja a gondolatát. Egyre jobban érezte, hogy a mágnesként rátapadó szemek elől nincs ereje menekülni.
-- Ő most nagyon boldog, most van az esküvője, most ment férjhez, miért kalandoznak a gondolatai másnál, ő nagyon szereti a férjét. De az a szem pár, az a mosoly nem hagyta,hogy felszabadultan boldog legyen.
-- Józsefet, Zoltán unoka testvérét egy meghitt magyarországi karácsonyi össze jövetelnél ismerte meg. Kedves, vidám fiú volt, ki bohém viselkedésével azonnal levette a lábáról Katalint. Kettőjük között valami bizarr, misztikus vonzódás alakult ki. Egyre gyakrabban gondolt Józsefre. Többször próbálta összehasonlítani Zoltánt vele. A mérleg nyelve mindig Zoltán felé billent. Megfontolt, anyagilag stabil, biztonságot nyújtó jóképű férfi volt. Mégis úgy érezte, mi lenne, ha József is ott lenne vele titkos jó barátként...
-- Teltek a hetek, a hónapok, és egyre gyakrabban érkezett Svájcból egy-egy kis csomag, mely csokoládét és egy szál vörös rózsát rejtett. Katalin amolyan kedves kis figyelmességnek vélte, de a férjének feltűnt, mert azelőtt sosem kaptak semmilyen küldeményt. Meg is kérdezte a feleségét : - Mondd Drágám! Szerinted miért küldözgeti Józsi ezeket a finom bonbonokat Neked, (a virágról nem tudott, mert Éva azt mindig eltüntette) , mikor azelőtt sosem tette?
– Nem tudom szívem, fogalmam sincs róla. – felelt naiv mosollyal.
– Talán kedvességből, mert említettem neki az esküvőn, hogy mennyire szeretem a csokoládét... - füllentette a világ legtermészetesebb hangján. Alig tudta palástolni az izgatottságát és az örömtől bizsergő érzést maga körül, mely egyre hevesebben lüktetett a szívében. Ösztönösen érezte, hogy valami történt vele: szerelmes, vágyakozó érzése van...
-- Augusztus elején jelentkezett József, hogy ha lehet, elszeretne egy pár hétre jönni nyaralni hozzájuk, ha nem zavarja őket.
Boldogan várták a jöttét, és ő beállított egy hatalmas csokor vörös rózsával és az elmaradhatatlan bonbonnal. József és ő úgy ölelték egymást, mint akik elvesztették egymást hosszú-hosszú évekre, és hosszú keresgélés után végre újra egymásra találtak. Zavartan bontakoztak ki egymás öleléséből, de a levegő valósággal szikrázott körülöttük.
-- Vidáman és önfeledten teltek a napok, vicces kártya csatákat vívtak, sokat kirándultak a környező vidéken, nagyon jól érezték magukat, évődtek is sokat egymással, Zoltán pedig csendes hallgatásba burkolózva, mint egy kis kutyus követte őket, ami fel sem tűnt a feleségének, miközben Katalin és József egyre közelebb kerültek egymáshoz...
Egyik este József megkérte Katalint és Zoltánt, -- hogy nem kísérnék e el a közeli kis tóhoz, szeretné megnézni a naplementét. Zoltán mondta, -- ő fáradt, nem érzi nagyon jól magát, nem megy, de Katalin nyugodtan menjen, ha van kedve.
Katalin habogva a meglepetéstől és a zavartól, nem is tudott hirtelen válaszolni, de a férje unszolására elkísérte Józsefet.
-- De Zoltán nagyon is jól volt. Napokkal ezelőtt feltűnt már neki, hogy kettejük között valami történik, és úgy gondolta, most itt a lehetőség, hogy bizonyosságot szerezzen a sejtéseiről.
Katalinék csendesen, gondolataikba süllyedve bandukoltak a vízparton, majd leültek egy padra, és onnan gyönyörködtek a lebukó nap fényében, mely csodálatos vörös aranyat csurgatott hatalmas szájából elöntve a tó túlsó oldalán lévő hegyet. Csodálatos látvány tárult eléjük, mintha megmártotta volna a bozontos üstökét a hegy oldalán lévő fenyvesben.
A bensőséges hallgatás, a látvány, az egymás közelsége bombaként hatott Katalinra, a felismerés, hogy szerelmes ebbe az emberbe. De a józan ész felül kerekedett érzésein, szinte a padhoz szegezte, moccanni sem mert.
-- Jaj Istenem, gondolta magában, férjnél vagyok, szeretem Zoltán, mit is keresek én itt? De annyira vágyott József ölelésére, csókjára, szinte lángra gyúlt teste a férfi utáni vágytól. És József mintha megérezte volna, mi megy végbe a nőben, finoman magához húzta, megölelte és lágyan megcsókolta... És ő hagyta magát, nem tiltakozott, nem akart ellenkezni, bele akart olvadni ebbe a férfiba, szinte eggyé akart válni vele, olyan érzések szabadultak fel benne, mint mikor a rabot szabadon engedik, és megízleli a szabadság édes, mámorító ízét. A férfi pedig nem látott már semmit a természet nyújtotta látványból, csak egy arcot, egy szem párt, mely azé az asszonyé volt, akiért ide utazott.
-- Istenem Katica....súgta bele a hajába. -- Nem tudom mit művelek, és magához szorította, belefúrta ujjait a csodálatos hajerdőbe, majd felfalta a nőt! - Szeretlek! -- s ekkor József elmondta neki, hogy amióta legelőször meglátta, azóta szereti, és a bonbonok, a rózsák a szerelmének előhírnökei voltak.
-- Szeretlek, olyan nagyon szeretlek, fakadt ki Józsefből az őszinte és oly régóta várt vallomás. -- A szívem szakadt meg, mikor Zoltánnak mondtad ki a boldogító igent, de szerettem volna a helyében lenni! De most itt az alkalom, tudom, hogy Te is szeretsz! -- kérlek, könyörgök, gyere velem, szükségem van a szerelmedre, a lényedre.
-- Csak veled tudom elképzelni az életemet, kérlek drágám, hagyd itt Zoltánt, tudom nem vagy igazán boldog mellette.
Éva erre nem számított, hogy Józsefből ilyen elementális erővel tőr elő a szenvedély, hogy ennyire szereti őt, nem is tudott hirtelen mit válaszolni, csak azt érezte, hogy tennie kell valamit, mert szüksége van erre a férfira, szüksége van az őszinte, mély szerelemre.
Érezte, hogy őszinték a szavak, az érzések melyeket József mondott neki, a szív nem hazudhat, és milyen jól estek neki. Zoltán sosem mondott neki ilyen szépeket, ő sosem csókolta ilyen szenvedéllyel, pedig tudja, hogy szereti.
-- Kérlek, adj időt, végig kell gondolnom -- kérte Katalin a férfit, pedig akkor már tudta mit fog tenni, csak még nem akarta elfogadni amit már eldöntött.
-- Nagyon szeretlek, erre csak most döbbentem rá. Gyönyörű ajándék vagy nekem, melyet sohasem vártam, annak a látomása, hogy milyen lehet az élet, ha két ember ennyire szereti egymást, de szeretem Zoltánt is. Ő nagyon jó ember, nem tudom, hogy tehetem ezt vele? Hogy szerethetek két embert? -- Nem hagyhatom el csak úgy!
-- De igen - érvelt József, mert ha két ember úgy szereti egymást mint Te és én, akkor falakat dönthetünk le, hegyeket mozgathatunk meg. Ne kínozd magad, látom, nem vagy igazán boldog.
És Katalin rádöbbent, valóban nem úgy szereti a férjét, ahogy Józsefet. Őt szenvedéllyel, tele vággyal, igaz szerelemmel, a férjét pedig mint egy nagyon jó és hűséges barátot.
-- Megegyeztek, hogy minél előbb és őszintén feltárja a dolgokat a férje előtt, és közli vele a tényeket.
Miközben ők beszélgettek és tervezgették a jövőjüket, szövögették álmaikat, Zoltán utánuk lopakodott és egy bokor rejtekéből kihallgatta beszélgetésüket. Mintha kést forgattak volna a szívében, olyan mélységes fájdalmat érzet , a megaláztatástól legszívesebben elsüllyedt volna, hogy a szeretett lény aki a mindent jelentette neki, kijátszotta, elárulta. De mindezek ellenére mégis olyan tiszteletet és mélységes szerelmet érzett felesége iránt, hogy még ezek után sem árulta el magát, csak összetört szívvel és lélekkel hazaballagott. Szomorúnak, betegnek és magányosnak érezte magát.
--Miután haza értek, Zoltánt már nem találták ébren. -- Cinkos mosollyal megcsókolták egymást és aludni tértek abban a boldog tudatban, hogy másnap ismét láthatják a másikat. Igaz kissé szomorú volt a szívük, mert kis időre el kellett válniuk, Józsefnek lejárt a szabadsága, vissza kellett utaznia.
Katalin lezuhanyozott, felvette hálóingét, ágyba bújt. Az arcán a boldogság rózsái égtek és közben képek jelentek meg előtte, ahogy nézett rá a férfi, érezte, ahogyan csókolja, és szárnyalt a lelke, mert hamarosan vissza jön érte, s közben nem vette észre, hogy férje arcát könnyek szántják végig... -- Másnap, mintha mi sem történt volna, mint aki semmiről sem tud, Zoltán szeretettel vett búcsút az unoka testvérétől. Feleségével együtt kísérte ki az autóhoz, hosszasan integetve utána. Nem sejtette egyikük sem, hogy ez az ölelés, ez a búcsú volt az utolsó.
--Zoltán aznap éjjel olyan szerelemmel szerette feleségét, mint még soha, érezvén, lehet ez lesz az utolsó ölelés, mert eldöntötte, elfogja engedi a feleségét, ha menni akar, mert annyira szereti, hogy ha Katalin csak így lehet boldog, akkor ő nem áll az útjába, mert még mindig csak Ő számított és magára nem is gondolt, nem marasztalja. Közben Katalin a szeretett férfira gondolva szégyenkezve, kétségekkel és hatalmas bűntudattal adta oda magát férjének.
-- Alig hogy álomba szenderedtek, telefon csörgésre ébredtek. -- Zoltán nagynénje volt, hogy -- József karambolozott és a helyszínen életét veszítette! A kezében egy véráztatta fényképet szorongatott egy nőről, akire valószínűleg az utolsó perceiben is gondolt.
-- A hír hallatán Katalin arcából kifutott a vér, és a torkát artikulátlan üvöltés hagyta el, melyben benne volt az összes fájdalom, az összes szerelem, mely nem teljesedhetett be. A miért!? -- még meg sem ismerték egymást és már el is veszítette.
-- Zoltán nem szólt, csak magához vonta, simogatta, amíg kicsit megnyugszik - és ekkor is csak annyit mondott, -- tudnod kell az életemnél is jobban szeretlek, éppen ezért elengedtelek volna, -- sosem fognék be madarat erőszakkal kalitkába.
Éjjel egyikük sem aludt, csak nézték meredten a sűrű csendet, fogták egymás kezét, és csendesen szólongattak egymást...
-- Zoltán.....
-- Katalin....
És megszépítették az óráikat, még a fájdalmak közepette is. Felértek valami elérhetetlen csúcsokra, és annyira mélyen, belül érezték a csodát, hogy lassan a szavaik is elhaltak a torkukon. És szerették egymást melegen és tisztán...
|
|
|
- július 17 2014 05:09:01
Kedves Katryna!
Nagy érdeklődéssel olvastam kitűnő és megható írásod. Csak nem Te vagy a főszereplője? Bárki is, különlegesen szép történet.
Bocsáss meg, az egyik bekezdés úgy kezdődik, hogy "Éva erre nem számított, hogy Józsefből ilyen..." az Éva, bizonyára elírás.
Visszatérve a történethez: Ha szellemi oldalról nézem, akkor József és Katalin igazi duál-pár, előző életeikben is összetartoztak. E földi élet után is összetalálkoznak majd a másvilágon és ha már mindkettő elérte a megtisztulást, akkor végleg egyesülnek Isten dicsőségében, a mennyországban.
Végül is Katalin szerencsés földi életet kapott, mert szerető férj áll mellette, - bár tudja bensőjében, hogy ő valójában az elhalt párjához tatozik - harmonikus családi életet élhet.
Katalin javára írandó, hogy megelégszik hű, szerető párjával, ezt az Élet-könyvében is jegyzik.
Nem mindenkinek sikerülhet így.
Szeretettel gratulálok: Viola   |
- július 17 2014 05:21:53
Még csak annyit, hogy Zoltánnak is megvan az igazi duál-párja, akivel ő is fog találkozni, ha eljön az ideje. Erre az életre ez a Sors rendelése. |
- július 20 2014 11:48:15
csodaszép és rettenetesen fájdalmas... |
- július 23 2014 20:25:58
Kedves Viola! - igen rólam szól és nem szépítettem semmit...életem egyik legcsodálatosabb, de egyben a legszomorúbb időszaka volt...azóta is foglalkoztat a gondolat, hogy mi történt volna "HA"...de ugyanezen gondolatok foglalkoztattak, hogy találkozni fogunk még...és valóban, csodálatos és megértő társam van, akivel kölcsönösen szeretjük és tiszteljük egymást...
Az Éva nem elírás, csak elfelejtettem átjavítani a nevet, ugyanis először az Éva név szerepelt (Katalin, Éva vagyok) gondolván, ne a valódi nevem szerepeljen, de aztán úgy láttam jónak, hogy ha már a történet valós, akkor a nevek is legyenek valósak...
Köszönöm véleményedet és hogy olvastál...
Szeretettel: katryna |
- július 23 2014 20:27:21
mse! - szeretettel megköszönöm, hogy olvastál...
katryna |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
|
Ma 2024. november 27. szerda,
Virgil napja van.
Holnap Stefánia napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
