Napkorong

Egy család egy napját mesélem el röviden... ez a kis történet a családi együttlét fontosságát, annak értékeit, örömeit, s a későbbi életükre tett hatásait mutatja be pár szóval...

Azon a télies délutánon egy folytában szemerkélt az eső, mindenre ráfagyott. A délután közepére aztán elállt, és valóságos kristály világ tárult az emberek elé.
A fehér téli dérrel már megbarátkoztak, ám ez valami merőben más volt, kemény és átlátszó, szilárd jég burok. A barátnőmék 5 és 16 év közötti járó öt gyermeke kiáltozva jött meg az iskolából, hogy milyen jót lehetne szánkózni a tőlük nem messze emelkedő meredek dombon.
Tüstént ki is tódultak, de nem jutottak el a céljukig. Otthonuk és a domb között enyhén hullámos, kopár rét húzódott. Itt a jég olyan síkosnak bizonyult, hogy már nem is kellett a domb a csúszkáláshoz. A szánkók a gyermekek súlya alatt maguktól siklottak a jégen.
Micsoda mulatság volt! - Anya, Apa, este nektek is ki kell jönnötök a rétre! - csivitelték, amikor bejöttek, hogy feladataikat elvégezzék és megvacsorázzanak.
Barátnőm gondolataiban megfordult, mi szülök miért is kockáztatnák negyven évesen a nyakunkat egy vészesen csúszós estén? De a gyerekei addig rimánkodtak, míg be nem adták a derekukat.
Óvatosan kimentek. Még gumitalpú bakancsban is nehéz volt a járás. A szánkók, melyet maguk mögött húztak , hátulról nekicsúszott a lábuknak. Férje, a gyakorlatias, jókora nyaláb fát cipelt a tűz rakáshoz.
Sohasem fogják elfelejteni azt a hihetetlen, gyönyörű látványt, amely a rétre kiérve a szemük elé tárult. A fagyos, tiszta éjszakában ragyogó hold és a csillagok üveg tóvá változtatták a rétet. Olyan volt, mintha angyalok hullatták volna a tájra könnycseppjeiket.
Egy kisebb lejtő tetején megrakták a tűzet. Lobogó lángok táncoltak a tükröző talajon, és narancs sárgára színeztek az arcukat. Szemben velük a dombot kékre festette a leereszkedő este, még pár perc és s a hold, mintha ezüst port hintene a rétre.

Valamivel lejjebb gyerekek és a szánkók röpültek a jégen.
Ha ketten ültek rá, a ródli olyan gyorsan siklott, hogy utasai csak üggyel-bajjal tudták kikerülni az imitt-amott gyökeret eresztett bokrokat.
A legkisebbek visszafelé is a szánkón lovagolták, idősebb testvéreik könnyű szerrel elhúzták őket. A szüleik a csúszkálást jobbára a gyerekeikre hagyták, és a tűz mellett maradtak, mely kellemes meleget ontott. Teljesen elvarázsolta őket ez az álomszerű éjszaka.
A gyerekek olyan jól érezték magukat, hogy hazaindulásig fel sem tűnt: fázik a lábuk és elfáradtak.
- Megmarad holnapig a jég? - kérdezte az egyik gyerek.
- Ha kisüt a nap, valószínűleg nem - felelte az anyja.
A valóban, a jég másnap délelőttre elolvadt, csak a tágas, barna gyep maradt utána.
Azt a csodálatos estét azonban a mai napig nem felejtik el - borítsa akár a nyár buja zöldje, akár a fehér téli hó a rétet.

Azon az estén a barátnőm és férje megismerték a váratlan örömök ízét. Megtanulták ha a gyerekeik valami rendkívülire bukkannak, nem szabad elutasítani őket, mondván:
"nem érünk rá. Majd kicsit később."

Ettől fogva közösen csípték el a szép pillanatokat: egy kis cica születését, a gyepen feltűnő vörösbegyet, a fákon ugráló és veszekedő verebeket, a szerelmesen turbékoló gerlepárt, egy-egy pillangót vagy bogarat. Együtt szurkoltak a város foci csapatának, az iskolai színielőadáson, és az érettségin. Ma már tudják, hogy ha nem szakítanak erre időt, különlegesen értékes dolgokat mulasztanak el. Olyan varázslatos pillanatokat, amelyek talán egyszer adódnak az életben - mint például a szánkázás a csillagfényes tükör jégen -, ám örökre megmaradnak emlékezetükben.

Hozzászólások

gyongyszem555 - július 29 2014 12:47:03
Kedves Katika!

Érdeklődve olvastam történetedet a kis családról. Igen, amikor az embernek már gyermekei vannak - mindazonáltal, hogy némileg ösztönszerűen viselkednek mint szülők -, de azért meg kell tanulni igazi szülővé válni, főleg akkor, ha esetleg őket nem így nevelték a szüleik. Amikor egy gyerek a világra jön, nagy felelősség hárul a szülőkre, övéké a gyermek nagykorúságáig minden öröm, bánat, féltés, mely igen csak bearanyozza életüket. Mert miért is ne, a gyermekét mindenki szereti - gondolom én - persze, jó esetben.

Így igaz, ahogy írod Katika, hogy a gyermek szeret "játszani" a szüleivel, feledhetetlen perceket tölthetnek együtt úgy, hogy a felnőttek is élvezik a játékot. Ugyanakkor megtapasztalják azt a csodálatos élményt, amikor látják gyermekük örömtől és boldogságtól csillogó szemeit, madárdalhoz hasonlítható kacajukat, hideg csípte kipirult arcocskájukat. Ez legalább ugyanolyan - ha még nem nagyobb - élmény lehet a szülőknek, mint a gyermekeknek. A gyerekekkel játszani kell, nem odalökni őket a monitor elé, a számítógéphez, hogy játssz! A gyerek úgy érzi, hogy a szülőnek nincs szüksége rá, így "más" barátok, játszótársak után kutat az internet világában, amely ferdítheti a személyiségét, és felnőtt korára egy szeretetéhes felnőtt válik belőle rosszabb esetben. És ez a folyamat már visszafordíthatatlan. És ilyenkor szoktak csodálkozni az idős szülők, hogy "én nem ilyen gyereket akartam nevelni, aki nem törődik velem, szegény öreggel". Mert abba nem gondol bele, hogy vajon mit is adott ő a gyermekének gyermekkorában. Megkapott mindent - szeretetet, kedvességet, odafigyelést, gyöngédséget -, amit minden gyermeknek meg kellene kapni addig amíg gyermek, mert így fejlődik a személyisége.

Én örülök annak, hogy a barátaid "megtanulták" ezt a fontos dolgokat és biztos, hogy remek felnőtteket nevelnek gyermekeikből.

Szeretettel olvastalak Katica és gratulálok tanulságos írásodhoz.

Baráti ölelésem: Évi